A blockbuster kiállítások legnagyobb átka, hogy akkor is látni kell, ha alig lehet a művek közelébe férkőzni – legfeljebb egy kicsit többet időzik az ember a múzeumban, kivárja, amíg tisztább lesz a tér a következő kép előtt. Nem, most nem a budapesti Rembrandtról lesz szó, hanem a bécsi Velázquezről. Kiváló tárlatvezetővel jártunk ott, a mindig szellemes MNG-s Gimesy Péterrel.

Nem nagy kiállítás ez, öt terem a Kunsthistorisches Museumban, bekötve az állandó kiállítás két részlege közé, de ebben az öt teremben annyian vannak, ahány ember a múzeum egyéb tereiben elosztva is sok lenne. Az érdeklődés érthető, hiszen az ismertető szerint ez az első Velasquez kiállítás német nyelvterületen, ráadásul számos mű a Habsburg-dinasztia tagjait ábrázolja, nem véletlen, hogy a Pradón kívül itt őrzik a legtöbb portrét a spanyol mestertől. Örömmel konstatáltuk, hogy minden teremben hallottunk magyar beszédet, a mi kis csoportunkhoz is csatlakoztak időnként néhányan, hiszen az MNG-s Múzeum+-ok legendás tárlatvezetője, Gimesy Péter tartott nekünk okos, egyben szórakoztató gyorstalpalót Velázquezről. Megtudtuk, hogy a villámkarrierben szerepet játszott, hogy a művész apósa volt a „főcenzor”, hogy egy bukott író, a homoszexuálisnak tartott Luis de Gongora portréjával keltette fel a madridi udvar figyelmét, és hogy a IV. Fülöpről készült első portréja azért ilyen kicsi, mert az uralkodó mindössze fél napot volt hajlandó modellt ülni. Viszont itt megszemlélhetők azok a bizonyos Habsburg-ajkak, a belterjes házasságok átkai (például: Fülöp második felesége saját unokahúga volt, korán elhunyt fiának a jegyese) – az egyéb átkok mellett.

Azért vannak (szoknyás) törpék a családi csoportképeken, mert a legenda szerint elűzik a bajt, és azért készült annyi portré az infánsnőről, mert ezt küldték tovább a potenciális kérőknek – vagyis ez volt Margit „profilképe”. Az egyik csoportképen a háttérben egy Rubens-kép is felsejlik: a két művész jó kapcsolatban volt, ám riválisai is voltak egymásnak. Velázquez hiába készítette portrék sokaságát az uralkodócsaládról, főállásban többek között ajtónálló és a királyi ruhatár őre volt, a festőket akkoriban nem tartották művésznek (csak a muzsikusokat és a költőket), így halála után sem festőként, hanem az udvar egyik figurájaként gyászolták. Az Itáliában eltöltött két év valódi felüdülés volt számára (persze, hiszen a Villa Mediciben lakott), itt ismerkedett meg a szobrász Berninivel és festő Poussinnel, innen ered a mitológiai témák iránti érdeklődése. Ekkor készült nevezetes portréja Ince pápáról, amelyet Francis Bacon feldolgozásai is halhatatlanná tettek – sajnos sem az eredeti, sem a feldolgozások nem láthatók Bécsben. (És Picasso Las Meninas-sorozatát is hozzáképzeljük.) Itt van viszont Valenciából Velázquez egyetlen bizonyosnak tekintett önarcképe, azzal a bajusszal, amely egy évszázadokkal későbbi spanyol mester, Salvador Dalí bajuszát ihlette.

Mivel a kiállítás február 15-ig látható, még érdemes elindulni, ha elolvad a hó arrafelé…

Diego Velázquez: Baltazár lóháton, 1645, részlet (forrás: Kunsthistorisches Museum)