Címkék: MúzeumCafé folyóirat, múzeumépítészet, Metz, Párizs

Lotharingiában, a francia, a német és a luxemburgi határ metszéspontjánál, a Moselle és a Seille folyók találkozásánál áll Franciaország egyik legfontosabb modern és kortárs művészetet bemutató – és egyben alakító – intézménye, a Centre Pompidou-Metz. A francia kulturális élet egyik legfontosabb szereplőjeként nem múzeum a fogalom jogi értelmében, de praktikusan nem is kizárólag kiállítóhely, sokkal több annál.

Az alapítók szándéka szerint a kultúra decentralizációjának első nemzeti közintézménye, amelynek küldetése a modern és a kortárs művészet minden formájának terjesztése a francia vidéken és az európai régióban. A Centre Pompidou-Metz arra hivatott, hogy a művészetet ne csupán és elsősorban a hagyományos múzeumi funkciónak megfelelően, kiállítások által, hanem a kreativitás, az alkotótevékenység megannyi formájának ösztönzésével közvetítse a francia és a nemzetközi közönség számára. Az intézménynek ebben a munkájában segítségére van a párizsi Centre Pompidou munkatársainak csaknem negyvenéves szaktudása és tapasztalata, kapcsolati hálója, és nem utolsósorban hetvenötezer műtárgyra rúgó hatalmas, a New York-i MoMA és a londoni Tate Modern anyagához fogható gazdagságú gyűjteménye. A metzi intézmény nem tekinthető sem a párizsi kortárs művészeti központ vidéki fiókjának, sem másodlagos fontosságú művei raktárának, valójában annak egyenrangú testvérintézete. Egyenrangúsága megnyilvánul önálló tudományos és kultúrpolitikai tevékenységében, kiállításaiban és az azokat kísérő-kiegészítő programok szervezésében is.


 

A kérdésre, hogy hogyan született meg ez a már a létrejötte pillanatában is egyedülálló, eddigi rövid működése alatt pedig magának máris jelentős nemzetközi presztízst kivívó közeg, amely modellként és referenciaként szolgálhat a művészeti világ hasonló intézményei számára, a válasz: minden a párizsi Centre Pompidou felújítási munkálatai közepette kezdődött, 1996-ban. A megnyitásának huszadik évfordulójához közelítő Beaubourg Rudy Riciotti és Richard Rogers által megálmodott emblematikus épülete megérett a renoválásra, így hosszú időre be kellett zárni a modern és kortárs művészet kedvelői előtt. Jean-Jacques Aillagon, akit ekkor neveztek ki igazgatóvá, a zárva tartás idejére kollégáival megalkotta a Falakon kívül programot, amelynek keretében francia vidéki városok és külföldi múzeumok fogadták be mintegy harminc időszaki kiállítás keretében a Pompidou gazdag anyagát. Az országjáró program egyfelől lehetőséget biztosított arra, hogy a múzeumi gyűjtemény alig húsz százalékának bemutatására alkalmas fővárosi épületen kívül a széles publikum elé tárja a kortárs művészet remekeit, másfelől rávilágított egy fontos problémára, miszerint a műtárgyanyagban jellemzően sok a nagy, a párizsi Pompidou 5,5 méteres belmagasságú tereit jócskán meghaladó méretű alkotás, amelyek nem voltak kiállíthatók, ennélfogva láthatatlanok maradtak a közönség számára. A múzeum vezetősége a vándorkiállítás sikere nyomán elhatározta, hogy állandóvá teszik a kortárs művészet jelenlétét vidéken egy önálló, második Centre Pompidou létrehozásával. A programot Aillagon kultuszminiszterként vitte tovább 2002-től, amikor is meghirdette az országban addig előzmény nélküli intézmény megalapítását. A helyszín kiválasztására pályázatot írtak ki, és a jelentkező városok – Lyon, Caen, Montpellier, Nancy és Metz – vetélkedéséből végül az utóbb került ki győztesen. Az esemény jelentőségét még azok a sajtóban megjelent feltételezések sem tudták csorbítani, amelyek a leendő múzeum helyszínének kiválasztásában fontos szerepet tulajdonítottak annak, hogy Metz Aillagon szülővárosa.


 

A párizsi Centre Pompidou testvérintézményének megalapítására hivatalosan 2003 januárjában került sor, a párizsi múzeum, Metz városa, az állam képviseletében a kulturális tárca, Lotharingia tartomány, valamint a város vonzáskörzetébe tartozó csaknem negyven települést tömörítő Metz Métropole részvételével. Különleges státusú állami intézmény született tehát, amely szakmai vezetését tekintve önálló, működését a területi és a központi szervek kollektíven biztosítják, ahogyan anyagi bázisát is ezek adják. Az intézményt irányító Központi Tanácsban minden alapító közszereplő képviselteti magát, legnagyobb arányban a párizsi Pompidou (nyolc képviselővel a huszonhétből), a helyi munkatársakat pedig három fő képviseli, a fenntartók, Metz Métropole hét taggal, Lotharingia tartomány pedig öt képviselővel rendelkezik, míg Metz polgármestere, valamint a kultuszminisztérium egy képviselője hivatalból tagja a testületnek. A legnagyobb mecénás, az alapító Wendel Group igazgatótanácsa ugyancsak delegálja képviselőjét. Vagyis összességében a szakmai képviselet kisebbségben van a politikai és gazdasági szereplőkkel szemben, ám ennek ellenére – vagy a „kulturális kooperációs közintézmény” névre hallgató intézmény működési struktúrájának köszönhetően – a metzi Centre Pompidou igazgatója nagyfokú szabadságot és autonómiát élvez a művészeti és a tudományos terület irányításában, ami magában foglalja a kiállításpolitikától a hazai és nemzetközi együttműködések, a sokszínű kreatív programok, társművészeti események szervezését és működtetését.

A Centre Pompidou-Metz hivatalos megalapítását követően írták ki a saját gyűjteménnyel nem rendelkező, de egyszerű kiállítóhelynél jóval összetettebb feladatok ellátására hivatott épület megalkotására a nemzetközi építészeti tervpályázatot. Az épületnek a kiírás szerint egyfelől meg kell felelnie annak az alapvető funkciónak, hogy változatos tematikájú és anyagú időszaki kiállításoknak biztosítson helyszínt, másfelől befogadó intézményként különféle funkciók (színház, konferencia, zenei vagy akcióművészeti események) ellátására is alkalmasnak kell lennie.


 

Az építészeti tervpályázatra érkezett 157 műből hatot talált továbbgondolásra érdemesnek a zsűri, közöttük olyan, Franciaországban és a világon is sztárépítészeknek számító irodák terveit, mint Dominique Perrault, a rotterdami NOX, a londoni olimpiai játékokra készített épületeikkel elhíresült brit FOA, a svájci Herzog & DeMeuron vagy a Stéphane Maupin & Pascal Cribier. A zsűri tetszését azonban végül a japán Shigeru Ban és társai, a francia Jean de Gastines és a brit Philip Gumuchdjian által készített kivételes terv nyerte el. Shigeru Ban több kreatív alkotásával már korábban hírnevet szerzett magának Franciaországban, főképpen a nagy teherbírású, ugyanakkor végtelenül egyszerű és nagyon jól variálható, kartonból kialakított csővázas tartószerkezeteinek köszönhetően. Mivel a metzi épület tervezésénél is a flexibilitás, az egyszerűség és az egyediség voltak a fő vezérelvek és hívószavak, nem véletlen, hogy arra a tervre mondott igent a bírálóbizottság 2003 decemberében, amely leginkább megfelelt a pályázati kiírás ezen követelményeinek.


 

A nyertes pályázatot készítő, a tervezésre időlegesen összeállt Shigeru Ban Architects Europe irodája 2004 őszén kezdte meg a munka precíziós kidolgozását a párizsi Centre Pompidou munkatársaival együttműködve. Az építkezés 2006 novemberében az alapkőletétellel vette kezdetét, de ekkor már működött a „projektház”-nak nevezett időszakos iroda, amely az építkezés helyszínén a beruházás átláthatóságát, az építkezés menetét érintő aktualitásokat volt hivatva a köz tudomására hozni. Az iroda az építkezés befejezéséig, 2009 októberéig működött, és három év alatt több mint százezer látogatót fogadott. A Centre Pompidou-Metz hivatalos megnyitását egy öt hónapon át tartó programsorozat harangozta be, Metzben, a készülő épület szomszédságában és Lotharingia-szerte tizenkilenc kiállítóhelyen rendeztek kortárs művészeti bemutatókat, hozzászoktatva a térség közönségét a rövidesen megnyíló új kulturális intézmény jövőbeli kínálatához. Az akció sikerét mutatja, hogy 2009 májusa és októbere között több mit háromszázezer látogatót számláltak. A hivatalos megnyitót 2010 májusában tartották. Az intézmény első igazgatója, Laurent Le Bon beszámolója szerint öt hónap alatt elérték az ötszázezres látogatószámot, ami pedig a stratégiai várakozásokat illette, a Metzbe érkező látogatók nyolcvan százaléka a régióból került ki. A látogatószám kedvező alakulásához hozzájárul a mindig megújuló élményt kínáló évi öt-hat kiállítás, a belépőjegyek átlagon aluli mértéke, az intézménynek a fiatalok felé való nyitottsága a kisgyermekkortól a kortárs művészetre való érzékenyítés programjával. A felnőtteknek a nappali múzeumlátogatás élményéhez az éjszakai rendezvények sora csatlakozik, a megszokottnál intenzívebb és színpadiasabb, az érzelmekre erősebben ható programokkal, élő előadásokkal, filmvetítésekkel, a kivilágított üvegpalota megejtő látványával varázsolva el a nagyközönséget. A megnyitást követő alig másfél év igazolni látszott az alapítók azon tételét, hogy a francia vidék számára is fontos és érdemes biztosítani a kortárs kultúrához való hozzáférés lehetőségét: 2011 szeptemberében a Centre Pompidou-Metz már az egymilliomodik látogatóját köszönthette. Azóta valamelyest csökkent ugyan az újdonság varázsa Lotharingia-szerte, de Lille, Brüsszel, Luxemburg és Lens közelsége ellenére a látogatók száma így is eléri évente az 550 ezer főt.


 

Párizsi testvérének példájára az épület maga is különleges élmény: a Shigeru Ban által tervezett múzeum bővelkedik a szokatlan megoldásokban. A Nagy Hajónak nevezett aula tekintélyes méretei, kiállítótereinek flexibilitása, amelyek a hatalmas, szabadon alakítható térség és a sokkal intimebb, kisebb terek között variálhatók, a tervező invenciózus ötletgazdagságát dicsérik, a térélmény tekintetében állandó meglepetést okozva a betérőnek. A ház függőleges tengelyét a látogatókat a különböző szintekre eljuttató üveglift alkotja, amely hetvenhét méteres magasságával a párizsi társintézmény 1977-es alapításának időpontjára utal. Az épület szabályos hatszög alaprajzú, gazdag belső struktúráját három hatalmas, egymásra rakott és 45 fokos szögben elfordított paralelepipedon alkotja. Ezek adnak helyet a csőszerű kiállítótereknek, amelyeknek száz méter hosszú, tizenöt méter széles, mindkét végükön hatalmas üvegtáblában végződő belső terei szabadon alakíthatók az egyes kiállítások szükséglete szerint, lehetőséget biztosítva a kurátoroknak arra, hogy a modern és kortárs művészet originális, sehol máshol meg nem valósítható olvasatát nyújtsák a rendezések során. A belső terek világosak és fénytől átjártak, köszönhetően nemcsak a nagy ablakoknak, de a fehérre festett betonfalak, a fényes szürkére polírozott aljzat látványának és a tetőzet fényáteresztő membránszerű megoldásának is.7

A „csövek” nagy üvegfelületeinek tájolása révén a kiállítások mellett egy másik élménnyel is gazdagodik a látogató, kinézve ugyanis a város és a régió történetének különböző rétegeire, korszakaira pillanthat le. Minél magasabbra megyünk, annál korábbra tekintünk vissza a történelemben, és ebben a tér-idő kontinuumban a város és az épület eggyé válik. Az első emeleti galériából az 1930-as évek végén, a modernizmus szellemében vasbetonból épült Sainte-Thérése-templomra és a napjainkban Nicolas Michelin által tervezett parkra nyílik kilátás. A modern, Amphithéâtre elnevezésű városnegyedet meghatározó, háromhektáros Seille-parti park a tegnap nyomdokain most alakulóban lévő jövőt szimbolizálja. Metz közel fekszik a német–francia határhoz, ennek köszönhetően mindig is fontos szerepet kapott a két hatalom közötti háborúkban; a 19. század végén és a 20. század folyamán is többször cserélt gazdát. A második emeletről letekintve a híres, neoromán stílusú pályaudvarra látunk, amelynek különlegessége, hogy a város rövid német uralmának idején épült, megtestesítve a birodalom urbanista szemléletét. A legfelső galériából pedig Franciaország egyik legszebb középkori katedrálisát, az 5. századi alapokon álló, többször átépített, mai sziluettjét a 16. században elnyerő Saint-Étienne-t csodálhatjuk meg. A három galéria fölött az épületet a „kínai kalapra” emlékeztető nagyszabású, és szerkezetének köszönhetően légies tetőzet koronázza meg.


 

A metzi Centre Pompidou kétségtelenül legemlékezetesebb és legmegkapóbb eleme, valódi mérnöki mutatványa ez az épületet megkoronázó hatalmas tetőzet. A bravúros tartó- és tetőszerkezetek a japán építész védjegyei, már metzi megbízatása előtt világhírt hoztak a számára, példaként elég a 2000-ben a hannoveri világkiállításra készített japán pavilon vagy a 2005-ben Pouilly-en-Auxois-ban kivitelezett kikötőépület különleges tetőszerkezetét említenünk. A Metzbe tervezett múzeumon továbbfejlesztette az általa annyira kedvelt, a pálmalevelek struktúrája által ihletett megoldást, amelyben itt visszaköszön a hatszög, finom utalásként az alaprajz formájára, valamint magára Franciaországra, hiszen az ország alakja is leginkább egy hatszögletű formába foglalható bele.


 

A lebegő, szabálytalan geometriájú, homorú és domború hullámzó síkok alkotta ácsolat ezernyolcszáz darab, egyedileg megmunkált lamellált és összeillesztett faelemből áll össze, teljes területe nyolcezer négyzetméter, súlya hatszázötven tonna. A két rétegben egymásra applikált, a hexagonal mindhárom térbeli irányát követő szerkezet önhordó, csak néhány oszlopon nyugszik. A tetőszerkezet megalkotásának ötletéről így vall az építész: „A metszéspontok találkozásánál nem használtam fém mechanikai kötéseket, mert ezek túlságosan terjedelmessé és súlyossá tették volna a felületet, és természetesen megnövelték volna a költségeket is. Ehelyett minden egyedileg megtervezett és kivitelezett elem átfedi egymást, a bambuszfonáshoz hasonlóan. Ezt az ötletet egy hagyományos módon szövött kínai kalap adta, amelyet egy régiségboltban találtam Párizsban, még 1999-ben, miközben zajlott a japán pavilon tervezése a hannoveri Expóra. Itt Frei Paul Ottóval együtt terveztük a pavilon papírcsövekből konstruált vázszerkezetét. Amikor először láttam Ottónak a stuttgarti egyetem Institute for Lightweight Structures and Conceptual Design számára készített hálós csőszerkezetét, lenyűgözött annak megoldása, de ugyanakkor maradt bennem némi kétség a stabilitását illetően. Amikor azonban megpillantottam ezt a kínai kalapot, megértettem a lényegét, és a kételyeim azonnal eloszlottak.”


 

A tető másik különlegessége az anyaga: fényt megszűrve áteresztő hártya, amely üvegszál és teflon keveréke, ellenáll az esőnek, természetes módon képes temperálni a belső hőmérsékletet, így energetikailag is gazdaságos. Szokatlan voltának megfelelően a tetőzet aerodinamikáját, a széllökésekkel és a hóval szembeni ellenállását hónapokon át modellek segítségével tesztelték, hogy megbizonyosodjanak ellenálló-képességéről, az épületre és az annak belsejében lévő környezetre gyakorolt klimatikus hatásáról.


 

Minderre azért is szükség volt, mert a Shigeru Ban által tervezett épületben megvalósul a kültér és a beltér egybeolvadásának Frank Lloyd Wright-i ideája: a nagy aula hatalmas üveghomlokzatai nem elzárják a belső teret a körben elterülő park látványától, hanem összekötik, egymásba ölelik azokat. Nyáron az étterem terasza működik a bejárat melletti öblösödésben, de az épület üvegezett emeleti szintje az ablakokon keresztül télen is barátságos összeköttetést nyújt a park felé. Az aula a társadalmi élet színtere, kedvelt találkozóhely, ahonnan könnyen megközelíthetők a közönség által leggyakrabban használt terek, a könyvesbolt, a jegypénztárak, az információs pultok, valamint a szintén a földszinten elhelyezkedő, száznegyvennégy főt befogadó, mozielőadások, konferenciák rendezésére alkalmas Auditorium Wendel, valamint a többfunkciós Studio. Ez a terület akár élő előadások, megnyitók számára is megfelel, tizennyolc méteres belmagassága miatt pedig nagyméretű műtárgyak és installációk kiállítótereként is funkcionál.


 

Az épület teljes alapterületének (10 700 négyzetméter) felét a kiállítóterek foglalják el, így 5500 négyzetméteres, a tárlatok számára fenntartott alapterületével ez az ország legnagyobb kortárs időszaki kiállítótérrel rendelkező intézménye. Az építészeti program tökéletesen egybecseng a Centre Pompidou-Metz programjában meghatározott prioritásokkal: tegye lehetővé a művészi alkotások minden formájának felfedezését a nagyközönség számára; adjon kulcsot az 1905 utáni művészet történetének olvasásához; szélesítse a látogatók körét; valamint ösztönözze és inspirálja a művészeti közélet szereplőit arra, hogy a művészet eszközeivel reagáljanak a világ dolgaira. Laurent Le Bon szavaival élve: „Mindent azért csinálunk, hogy meglepetést, csodálatot és örömöt váltsunk ki, és hogy megállás nélkül fokozzuk és megújítsuk a közönség figyelmét a kortárs művészet iránt.” Ennek a figyelemfelhívásnak és örömérzet-stimulálásnak egyik szükséges feltétele a lehető legnagyobb flexibilitás megteremtése mind a kiállítóterek falainak elhelyezése, mind a világítás variálhatóságának tekintetében. A műtárgyvédelem azonban megköveteli az épület klimatikus viszonyainak nagyfokú állandóságát, a kert felé szinte nyitott aula és a hozzá kapcsolódó, változó belmagasságú terek esetében egyaránt. A membrántető segítségével sikerült megalkotni ezt az állandó, ingadozásoktól mentes műtárgykörnyezetet, ami nagy szabadságot ad a kurátoroknak, így a tér megenged bizonyos „bolondságokat” is: egy alkalommal sikerült kiállítani Robert Delaunay-nak az 1937-es világkiállítás óta alig látott reliefjeit, amelyeket huszonkét méteres magasságban akasztottak fel.


 

Mivel az intézmény állandó kiállítással nem rendelkezik, abban a kényelmes helyzetben van, hogy maga dönti el, mikor milyen időszaki tárlatot szervez párizsi társintézménye anyagából. Emellett lehetősége van külföldi együttműködéssel megvalósítható tárlatok, különféle művészeti akciók rendezésére is. A Pompidou-Metz valójában egy kísérleti múzeum, egyfajta laboratórium, ahol lehetőség nyílik arra, hogy másképpen, új nézőpontból tekintsen kurátor és látogató egyaránt a párizsi kortárs múzeum anyagára, és ezen keresztül fogalmazzon meg sokszínű, többolvasatú véleményt mai korunkról. A pluridiszciplináris szemlélet alkalmazása napjainkban már evidencia a kortárs művészeti központok tudományos, kiállításokban is megvalósuló munkájában, így a metzi múzeum is hangsúlyosan helyezi előtérbe a diverzitás, a sok nézőpontú megközelítés elvét. Ahogyan Laurent Le Bon fogalmazott a vele készített interjúk egyikében: „El kell döntenünk, hogy tragikus hibaként fogjuk-e föl az állandó gyűjtemény és az időszaki kiállítások között való létünket. A francia jog meghatározása szerint egy múzeum rendelkezik saját gyűjteménnyel, amelyet kötelessége gyarapítani, megőrizni és nyilvántartani. Ha azonban szélesebb értelemben fogjuk fel a múzeum meghatározását, akkor azt mondhatom, hogy a Centre Pompidou-Metz természetesen múzeum, hiszen a gyönyörködtetés, a tudás és a pedagógia színtere. A siker forrása a minőségi programok folyamatos megújításában rejlik. Meggyőződésem, hogy létezik egyfajta alkímia a hely, az építészet, a gyűjtemény és annak kisugárzása között, ami miatt a közönség úgy érzi, itt olyan helyen jár, ami semmi máshoz nem hasonlít. Ez nem egy másik múzeum másolata, sem a klónja valaminek. Mi nem lemásolni akarunk valami létezőt, hanem teremteni egy valódi intézményt, egy olyan »személyiséget«, amely a jövőben is képes magát folyamatosan megújítani és átalakítani. Ez az, ami miatt a látogatók újra és újra visszatérnek ide.”


 

 

Radványi Orsolya


 

 

Illusztráció


 

 

A kínai kalap ihlette lebegő, a falakkal nem érintkező tetőszerkezeten is visszaköszön az épület alaprajzán megjelenő hatszög (Fotó: Roland Halbe)


 

 

A párizsi Centre Pompidou-val egyenrangú metzi intézmény épületét a japán Shigeru Ban tervezte. az alapkövet 2006-ban rakták le, a múzeum 2010 májusában nyílt meg. a „csőszerű” kiállítóterek mind- két vége üvegfalakban végződik, így jól variálható, fénytől átjárt terek jöttek létre. Az építész tudatosan törekedett arra, hogy a látogató Metz panorámájában is gyönyörködhessen: felfelé haladva egyre tágasabb a kilátás a történelmi óvárosra (Fotó: Villányi Csaba/Flashback Photo/MúzeumCafé)
 


 

Franciaország időszaki kortárs kiállításokra létrehozott legnagyobb, 5500 négyzetméteres kiállítótere sokféle lehetőséget ad a kurátoroknak, akik önállóan, a párizsi anyaintézménytől függetlenül dönthetnek az intézmény programjairól. a két múzeum közötti szakmai kapcsolat viszont több ponton is érzékelhető; a metzi múzeum például rendszeresen időszaki tárlatokat rendez a párizsi Pompidou hatalmas gyűjteményéből (Fotó: Villányi Csaba/Flashback Photo/MúzeumCafé)


 



Megjelent a MúzeumCafé 42. számában (2014. augusztus/szeptember)

Komment 0 | Reblog! 0 |


Címkefelhő

kiállítás (113),Magyar Nemzeti Galéria (56),MúzeumCafé folyóirat (55),Szépművészeti Múzeum (47),kultúrpolitika (35),programajánló (29),történelem (27),műgyűjtés (27),interjú (23),kortárs művészet (23),Párizs (22),politika (22),avantgárd (21),irodalom (21),építészet (19),múzeumépítészet (18),műkereskedelem (17),gyűjteménygyarapítás (17),Szentendre (16),fotográfia (16),videó (15),régészet (14),Petőfi Irodalmi Múzeum (14),restaurálás (13),Ludwig Múzeum (13),Műcsarnok (12),műtárgyvásárlás (11),élő MúzeumCafé (11),restitúció (11),szobrászat (10),Nemzeti Múzeum (10),digitalizálás (10),grafika (10),Capa Központ (10),Picasso (9),iparművészet (8),holokauszt (8),Kiscelli Múzeum (7),Garas Klára (7),Bécs (7),film (7),világháború (6),Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (6),múzeumpedagógia (6),Rippl-Rónai József (6),Allegro Barbaro (6),Román Csarnok (6),Liget Budapest (5),aukció (5),Értéktár Program (5),kortárs (5),rendszerváltás (5),New York (5),könyvajánló (5),Kassák Múzeum (5),színház (5),Nyolcak (5),Power 50 lista (5),Bartók Béla (4),városi séta (4),Csontváry (4),wanted (4),Rembrandt (4),Pécs (4),könyv (4),látogatottság (4),Skanzen (4),Velence (4),örökségvédelem (4),szocreál (4),néprajz (4),Néprajzi Múzeum (4),Bálint Endre (4),Baán László (4),Európai Iskola (4),fotóművészet (4),Élő MúzeumCafé (4),Louvre (4),konferencia (4),Ady Endre (4),Louvre-Lens (4),zene (4),Aczél György (3),emlékezet (3),Czóbel Béla (3),Hopp Ferenc Múzeum (3),I. világháború (3),előadás (3),Bauhaus (3),kézirat (3),modernizmus (3),dizájn (3),Caravaggio (3),London (3),sport (3),Anna Margit (3),Budapest Galéria (3),MúzeumCafé Díj (3),műtárgyvédelem (3),impresszionisták (3),Derkovits Gyula (3),kulturpolitika (3),műemlékvédelem (3),ganymed goes europe (3),Iparművészeti Múzeum (3),magángyűjtemény (2),internet (2),Seuso-kincs (2),Vadak (2),MúzeumNegyed (2),relikvia (2),Art Market Budapest (2),keleti művészet (2),örökség (2),MúzeumCafé díj (2),címlap (2),Modigliani (2),Erdély (2),Ország Lili (2),Vasarely (2),kert (2),Magyar Zsidó Múzeum (2),Textúra (2),múzeumi rendszer (2),Berlin (2),fortepan (2),pop art (2),Barcelona (2),Milánó (2),Artpool (2),Chagall (2),Munkásmozgalmi Múzeum (2),MúzeumCafé könyvek (2),Zsolnay (2),Lektorátus (2),Vermeer (2),fotó (2),dokumentum (2),múzeum (2),MűvészetMalom (2),Szántó Piroska (2),Szeged (2),Holokauszt (2),vadászat (1),kastély (1),kastélypark (1),Bosch (1),médiaművészet (1),Andrássy (1),Fortepan (1),Mravik László (1),emlékmű (1),KEMKI (1),megnyitó (1),nők (1),Cloisters (1),El Kazovszkij (1),Csernus Tibor (1),etnográfia (1),Disputa (1),Vajda Júlia (1),Ámos Imre (1),műkincslopás (1),múzeumelmélet (1),Dada (1),animáció (1),Garas Kára (1),Sinkó Katalin (1),Kassák Lajos (1),Prága (1),műtárgylopás (1),elhurcolt műkincsek (1),porté (1),orosz művészet (1),Balaton (1),Prado (1),törénelem (1),Batthyány Gyula (1),Győr (1),Magnum Photos (1),Népessy Noémi (1),Goldberger Textilipari Gyűjtemény (1),gender (1),kommunikáció (1),Velencei Biennále (1),Óbuda (1),bevándorlás (1),oktatás (1),Vasarely Múzeum (1),Trieszt (1),Amerika (1),popzene (1),várostörténet (1),interaktivitás (1),egyház (1),Centre Pompidou (1),Budavár (1),Román csarnok (1),MOME (1),installáció (1),Bayreuth (1),Moszkva (1),Kijev (1),emlékmúzeum (1),Múzeum-kert (1),BTM (1),Art Capital (1),MúzeumCafé könyv (1),Magyar Képzőművészeti Egyetem (1),temető (1),helytörténet (1),art deco (1),Vaszary-villa (1),Múzeumkert (1),Vatikán (1),Tiszadob (1),Richard Wagner Múzeum (1),Leonardo (1),Ani (1),muzeológia (1),műemlék (1),Budapesti Történeti Múzeum (1),védettség (1),portré (1),olimpia (1),Kecskemét (1),1956 (1),Múzeumok Éjszakája (1),Kocsis Zoltán (1),emlékhely (1),Sopron (1),hamisítás (1),zsidóság (1),emigráció (1),Lengyelország (1),Albertina (1),kultúrtörténet (1),Olaszország (1),jótékonyság (1),beszélgetés (1),Képzőművészeti Egyetem (1),Sziklakórház (1),MúzeumCafé (1),Vaszary János (1),dinoszaurusz (1),Művészetmalom (1),dada (1),szalon (1),restitucio (1),századforduló (1),városliget (1),Nagy-Britannia (1),progarmajánló (1),könyvtár (1),kínai művészet (1),Rijksmuseum (1),Székesfehérvár (1),kutatás (1),szobor (1),BÁV (1),Debrecen (1),adatbázis (1),Radnóti Miklós (1),Gyarmati Fanni (1),Csinszka (1),Márffy Ödön (1),királynő (1),Guggenheim Muzeum (1),François Gilot (1),Vallauris (1),szeged (1),közösségi oldalak (1),Keserü Ilona (1),Guernica (1),Duchamp (1),gyerekeknek (1),Balaton (1),Siófok (1),retró (1),Metz (1),Rozsda Endre (1),balaton (1),tárlatvezetés (1),Matisse (1),gallery weekend (1),kultusz (1),Vaszary Villa (1),Christie’s (1),Pinault (1),Palazzo Grassi (1),irodalomtörténet (1),Természettudományi Múzeum (1),Google Art Project (1),egyiptológia (1),MTA (1),Toulouse-Lautrec (1),bibliofília (1),Budapest100 (1),porgramajánló (1),Lucian Freud (1),Műértő (1),Fabényi Júlia (1),Molnár-C. Pál Múzeum (1),Római Iskola (1),Kimt (1), Bécs (1),Miskolc (1),Nagyvilág (1),Csontvary Kosztka Tivadar (1),krimi (1),Amszterdam (1),Kratochwill Mimi (1),Műemlék (1),velence (1),Bukta Imre (1),stressz (1),Kína (1),Munkácsy Mihály (1),teremőr (1),fotógráfia (1),Bálint Ház (1),Kieselbach Galéria (1),Aristide Maillol (1),Magyar Nemzeti Múzeum (1),Guggenheim Múzeum (1),Manet (1),MANK (1),Moholy-Nagy László (1),Benczúr Gyula (1),Elgin-márványok (1),Athén (1),erdély (1),Frida Kahlo (1),szürrealizmus (1),kina (1),felújítás (1),Várkert Bazár (1),veduta (1),Rómer Flóris Múzeum (1),Velázquez (1),Ernst Múzeum (1),ajánló (1)