A magyar művészet elkötelezett propagátora

Címkék: Párizs, Bartók Béla, Allegro Barbaro, kiállítás, Szépművészeti Múzeum, Nyolcak, Rippl-Rónai József, interjú, Magyar Nemzeti Galéria

A párizsi Allegro Barbaro kiállítás látogatottsága pillanatokon belül eléri a 60 ezret. Ennek örömére most álljon itt a Musée d’Orsay igazgatójával készült interjúnk, amelyből kiderül, hogy Guy Cogeval kamaszkora óta rajong Bartókért, és nem ez a tárlat az első “magyarbarát” gesztusa: még montreáli múzeumigazgatóként Giorgio Vasari művét juttatta vissza a Szépművészeti Múzeumnak.

Beszélgetésünk apropóját a Magyar Nemzeti Galéria és számos magyar és külföldi köz- és magángyűjtemény anyagából válogatott, 2013 októberétől a Musée d’Orsay falai között látható Allegro Barbaro. Bartók Béla és a modern magyar művészet 1905–1920 címet viselő kiállítás szolgáltatja. A francia főváros egyik leglátogatottabb múzeumának gyűjteményei az 1848 és 1914 közé eső évtizedek képző- és iparművészetének történetét mutatják be a 19. század utolsó harmadában lezajlott szemléletmód-változások tükrében, az akadémikus művészettől a realizmuson át egészen a posztimpresszionizmus korszakáig tartalmaznak francia és nemzetközi anyagot egyaránt. Állandó kiállításán találkozunk néhány, Párizsban is híressé vált magyar művész alkotásaival, így Munkácsy, Paál László és Rippl-Rónai munkái nem ismeretlenek sem a francia közönség, sem az idelátogató turisták számára. Ráadásul a magyarszimpátiájáról híres igazgató tanácsára tavaly vásárolta meg az intézmény Rippl-Rónai egyik közepes méretű, a kukoricás korszakából való festményét, amely évtizedek óta magántulajdonban volt. Az idén ősszel a nagy zeneszerzők életműve köré szervezett sorozat részeként mutatják be a 20. század elejének magyar művészetét megidéző tárlatot. A csaknem száz festmény mellé dokumentumokat, hangfelvételeket, partitúrákat és fotográfiákat válogattak a kurátorok, akik Bartók zenéjének szerelmese, Guy Cogeval ösztönzésére megkísérlik bemutatni azt a szellemi-kulturális közeget, amelyben a festészet és a zeneművészet között egykor oly termékenyítő kapcsolat megszülethetett.

MC: Honnan ered a Bartók Béla zenéje és személye iránti csodálata?

– A zene szeretete nálunk a családból eredt. Gyermekként szüleimmel rendszeresen jártunk a Salle Wagram vasárnap délelőtti koncertjeire. Emlékszem, egy alkalommal, tizenhárom-tizennégy éves kamasz lehettem, valamiért nem volt hangulatom a szokásos koncerthez. Az első részben Csajkovszkijt játszottak, akit különösen szerettem, elmentem hát, gondolva, megvárom a második részt, és ha a számomra idegenül csengő nevű szerző műve nem tetszik, otthagyom. Bartók egyik darabját játszották, a Második zongoraversenyt. Amint meghallottam, teljesen elvarázsolt, szinte megbénított, annyira lenyűgözött. Abban a pillanatban rabul ejtett Bartók zsenije, és nemcsak a lemezeit kezdtem gyűjteni, és jártam rendszeresen a koncerttermeket, ahol műsoron voltak a darabjai, de az élettörténetével is megismerkedtem. Emberi tartása, következetessége, kitartása példát adott számomra, olyannyira, hogy régóta a 20. század egyik legnagyobb formátumú személyiségének tartom. Ha már nem lehettem – régi vágyam szerint – a milánói Scala igazgatója, és nem tarthatom műsoron operáját, balettjeit, legalább egy olyan kiállítást szerettem volna rendezni életemben, amelyik valamiképpen tiszteleg előtte.

MC: Tavaly nyáron, rövid budapesti tartózkodása idején első dolga volt ellátogatni a Bartók-emlékházba. Mit jelentett önnek ez a látogatás?

– Valóban, megérkezésem után az első utam Pasarétre, a Csalán utcába vezetett. Régóta szerettem volna látni a magyar zenei géniusz utolsó budapesti lakhelyét, ahol 1932-től élt és alkotott, és amelyet 1940 októberében azzal a szándékkal hagyott el, hogy amerikai körútjáról ide tér majd meg. Az élet nem így rendezte, soha többet nem volt lehetősége visszatérni ebbe a csendes, városszéli, az elmélyült alkotást és szellemi megpihenést lehetővé tévő, idilli kertben álló villába. A világ azonban már 1940 őszén sem volt idilli, és ennek ténye az emlékház munkatársaival folytatott beszélgetés alapján egészen döbbenetesen világosodott meg előttem: képzeljük el ezt a kifinomult szellemű embert, amint a németek által megszállt Európát vonaton szeli át, magyar útlevéllel a zsebében, zsidó származású feleségével az oldalán. (Pásztory Ditta zsidó származására vonatkozóan több helyen szerepel téves utalás; valójában a hagyatékából a Bartók Archívumba került házassági és keresztlevelek adatai alapján, valamint ifjabb Bartók Béla visszaemlékezései szerint is egyértelmű, hogy édesapja vallása után őt is evangélikusnak keresztelték – a szerk.) Micsoda bátorság kellett ehhez, és mekkora jövőbe vetett bizalom! Cherbourgig több hét volt az út, ott hajóra szálltak Amerika felé, de levelei szerint Bartók még ekkor is azt gondolta, nem végleg hagyja el a hazáját és az öreg kontinenst. Többek között ezért is hiszem, hogy nemcsak a zenei géniuszt, de az emberi tartást is becsülnünk kell Bartók Bélában. Az ő szellemiségét szinte tapinthatóan lehet érzékelni egykori házának falai között, ez az élmény ugyanúgy elkísér, mint első koncertje kamaszkoromból.

MC: Az Allegro Barbaro főcímet viselő kiállítás valójában Bartók személyét állítja a középpontba?

– A Bartók-tárlat abba a sorozatunkba illeszkedik, amelyet a modern zene óriásainak megismertetésére szentelünk. 2011-ben Gustav Mahler, 2012-ben az Orangerie-ben Claude Monet képei mellett Claude Debussy alakja köré épült egy-egy kiállítás; ezeken összművészeti jelleggel szóltunk a két komponista koráról, a műveiket alakító-befolyásoló, a társművészetek felől érkező közvetlen hatásokról, baráti és kollegiális kapcsolataikról. Mindkét bemutatón erőteljesen jelen volt az irodalom, a festészet, a színház világa, és sok személyes tárgyat, partitúrákat, fotográfiákat, eredeti kiadású regényeket, kéziratokat is kiállítottunk. A különféle műfajok és tudományok közötti találkozás, a köztük való párhuzamok bemutatása volt a Musée d’Orsay megalapításakor is a vezérlő elv. Ez a nagyon eredeti, a pluridiszciplinaritás elvét követő szemlélet sajnos valahogy eltűnt az idők folyamán, ezért azt gondoltuk, hogy a zenével való összekapcsolással valamiképpen visszatérhetünk vagy legalábbis közelíthetünk ehhez az elgondoláshoz, amely a múzeum által képviselt, az 1848 és 1914 közötti rövid, de annál gazdagabb kultúrtörténeti periódusnak is sajátja volt. Az idei kiállítás esetében is egy nagyszerű zeneszerző, Bartók Béla a főalak. Különféle archívumokból kapunk kölcsön eredeti kéziratokat, partitúrákat, a fiatal zeneszerzővel kapcsolatos személyes dokumentumokat, és a kortárs festők, zeneszerzők, zenészek, írók, költők, filozófusok műveinek segítségével törekszünk a 20. század eleji, rendkívül izgalmas magyar szellemi közegnek a képzőművészeti anyag mellett filmekkel, fotókkal, zenefelvételekkel való megidézésére. A 20. század elején a zene és a festészet ugyanazt az újító szellemiséget képviselte Magyarországon, és ezek a művészeti törekvések Európában úttörő módon egy olyan autonóm, önálló nyelvezetet alakítottak ki, amely megtermékenyítette és színesítette a nemzeti hagyományt. Mivel Bartók avantgárd, újító szellemiségét a festészet területén a Nyolcak művészcsoport képviselte a legmarkánsabban, ezért a képzőművészeti anyag jelentős részét az ő alkotásaik közül választottuk, de jelen van az első világháború végéig létezett többi modernista irányzat is.

MC: Felteszem, a kiállítást kísérik majd Bartók-bemutatók is.

– Gazdag és változatos kísérőprogramot állítottunk össze, a gyermekektől a felnőtt zenekedvelő közönség különféle érdeklődésű rétegei is találnak majd érdekes koncerteket, előadásokat. Auditóriumunkban délután a gyermekek számára íródott Mikrokozmosz-darabokat, esténként pedig Bartók vonósnégyeseit, kórusra, zongorára írott műveit, kamarakompozícióit, alapvetően az 1914 előtt íródott zenedarabokat lehet majd meghallgatni.

MC: A magyar modernizmus legjelesebb alkotásai összegyűjtött formában először lesznek jelen a Musée d’Orsay falai között, ám a 19. századi és a századforduló idejének magyar festészete néhány alkotás – Munkácsy, Paál László és Rippl-Rónai – által már ismertek a francia közönség előtt.

– Inkább jelen vannak; azt azért túlzás lenne állítani, hogy jól ismertek lennének, bár kétségtelen, hogy Munkácsy Mihálynak a Krisztus Pilátus előtthöz készített egyik vázlata vagy Paál Lászlónak a Fontenaibleau-i erdőt ábrázoló festménye időről időre szerepel az állandó kiállítás anyagában. Azt azonban nem hiszem, hogy a korszak törekvéseinek hivatalos fősodrába illeszkedő magyar művek túlságosan hangsúlyosan lennének jelen a helyszűke követelte sűrű rendezés miatt. Rippl-Rónaival kapcsolatban kicsit más a helyzet, ő az életpályája és a francia művészethez való nagyon szoros kötődése miatt más magyar festőkhöz képest erőteljesebb alakja az állandó kiállításnak. A Nabis-kör művészeivel baráti viszonyt ápoló festő életének egy meghatározó szakaszát Párizsban és környékén élte le, alkotásai erősen magukon viselik a századforduló körüli évek dekoratív törekvéseinek nyomait. A Musée d’Orsay gyűjteményébe négy festménye került be az elmúlt évszázad folyamán. Legkorábban a barátját, Aristide Maillol szobrászt megörökítő félalakos portréja, amelyet még Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum egykori igazgatója, Rippl-Rónai jó barátja adományozott a Musée d’Orsay jogelődjének 1936-ban. Pasztelljei közül kettőt birtokolunk, egy nocturne-jelenetet, amelynek míves kivitelű keretét is maga a művész tervezte, és egy pipacsot tartó nő képmását. Ezek a pasztellek érzékenységük miatt gyakrabban vannak raktárban, mint az olajképek, de tematikus rendezések idején láthatóvá válnak a nagyközönség számára. Legutóbb pedig tavaly ősszel vásároltunk egy nagyszerű, évtizedek óta lappangó képet Rippl-Rónai kukoricás korszakából, a Somssich-ék kertjében című, kartonra festett kompozíciót.

MC: Miért erre a műre esett a választás?

– Fontosnak tartottam, hogy a „magyar Nabis” minden jelentős korszaka képviselve legyen a gyűjteményben, így a leginkább a pointillista tendenciákkal párhuzamba állítható „kukoricás korszak” is. Szerencsére Virág Juditnál eladó volt ez a szép példány, és a múzeum vásárlási bizottságát is sikerült meggyőznöm arról, mennyit nyer vele a gyűjteményünk. Nem sokkal Párizsba kerülése után ki is állítottuk, a földszinten, Nabis-társai között kapott helyet. De bevallom, más szándékom is van Rippl-Rónai műveivel. Mint Édouard Vuillard monográfusát nagyon foglalkoztat a kör többi művészének az életműve is. A 2003-ban a Grand Palais-ban megrendezett Vuillard-retrospektív óta tervezgetem, hogy a Nabis-kör tagjainak művészetét is dolgozzuk fel, és monografikus kiállítások formájában mutassuk be. Ezt követően jött létre 2006–07-ben az átfogó Maurice Denis-bemutató itt a Musée d’Orsay-ban, a következő öt évben pedig szeretnék Pierre Bonnard és Rippl-Rónai festészetének is szentelni egy-egy tárlatot.

MC: Örömteli hallani, hogy eszerint számíthatunk a jövőben is közös munkára, együttgondolkodásra az Orsay-val.

– Én személy szerint elkötelezett vagyok abban, hogy a magyar művészetet minél sokrétűbben megismertessük a francia közönséggel, és hogy az önök csodálatos fővárosába minél több francia látogasson el. Sajnálom, hogy a Bartók-emlékház belső tereit csak fotókkal tudjuk megjeleníteni falaink között, hiszen másképpen nem lehetséges a zeneszerző egykori bútoraival, használati tárgyaival berendezett miliőt megidéznünk. Pedig de szívesen elhoznám Párizsba a kézzel festett erdélyi bútorok, fali szőttesek némelyikét, a felvidéki gyűjtésekből származó viseleteket vagy azt a fonográfot, amellyel a gyalogosan megtett felfedezőútjai során fellelt gyűjtéseit rögzítette! Ezek a tárgyak, jobban mondva a tárgyak összessége, értő egymás mellé rendezése mélyen megragadott, ezért is remélem, hogy sok zene- és művészetszerető honfitársam érdeklődését sikerül majd felkelteni Budapest iránt, hogy ők is személyes látogatás során tapasztalhassák meg a magyar kultúra sokszínűségének varázsát. Talán ezt a missziót könnyebb egy valóban nemzetközi nyelvezetű társművészeti ág, a zene segítségével elindítani, és egy olyan, a francia ízlésvilághoz, gondolkodásmódhoz közel álló festőművész életművének bemutatásával folytatni, mint Rippl-Rónai József.

MC: Ha már a magyar képzőművészettel és áttételesen a művészeti élettel való kapcsolat szóba került, nem kerülhetem meg, hogy megkérjem, meséljen a 2001-es montreali esetről.

– A montreáli Musée des Beaux-Arts igazgatójaként ismert volt előttem is az a tény, hogy gyűjteményünkben van egy kisméretű Giorgio Vasari-kép, amelyet 1963-ban a svájci műtárgypiacon legális úton vásárolt a kanadai múzeum, nézetem szerint az mégis a budapesti Szépművészeti Múzeumot illette meg. Így látták ezt a magyarok is, akik már több kísérletet tettek a Kánai menyegző visszaszerzésére, sikertelenül. Bár a második világháború idején vagy utána illegálisan külföldre került műtárgyak restitúciós gyakorlatát nemzetközi egyezmények szabályozzák, korábban mégsem tudott megegyezni a két állam. Én a magam részéről a francia gyakorlat követését szorgalmaztam, és a múzeum, valamint a magyar kultusz- és külügyminisztérium közreműködésével végül sikerült rávenni a kanadai államot a festmény visszajuttatására. Természetesen hosszadalmas diplomáciai előkészítés előzte meg az eseményt, a hazakerülése mégis egyedülálló módon, egy vacsoraasztal melletti kérést követően, az adminisztráció meggyorsításával, expressz sebességgel zajlott le. Történt ugyanis, hogy Magyarország akkori miniszterelnöke (Orbán Viktor – R. O.) hivatalos látogatáson járt Kanadában, és a nagyköveti fogadáson említette nekem, hogy amennyiben lehetséges ennek lebonyolítása, másnap szeretné hazavinni magával a képet. Szerencsére úgy tudtuk szervezni, hogy ez megvalósulhatott, így a miniszterelnök egy kis dobozzal a kezében a repülőtérről egyenesen a Szépművészeti Múzeumba ment, ahol átadta a festményt a múzeum igazgatójának.

MC: Kollégáim emlékezéseiből tudom, hogy a csomagot fekete szalaggal kötötték át a kanadai múzeum munkatársai; felteszem, azt gyászolták, hogy elkerül Montrealból Vasari festménye…

– Ez természetes, hiszen a montreali gyűjtemény egyik kiemelkedő darabját veszítette el a magyaroknak történt restitúcióval. Mindazonáltal akkori kollégáim is tudták, helyesen cselekszenek a festmény visszaadásával, ami valóban példaértékű tett volt. Ha emlékszik, abban az időben több állam, többek között Magyarország is próbálta érvényesíteni restitúciós igényeit az Orosz Föderációval szemben, és mi Kanadában úgy gondoltuk, a Vasari-kép visszaadása esetleg segítheti ennek a nehezen keresztülvihető folyamatnak a beindítását. Végül nem nekünk lett igazunk, Moszkva nem vette át Montreal példáját, de a kanadai állam a maga részéről mindent megtett. A festmény visszakerülése mellett egy másik hozadéka is volt a kölcsönös megállapodásnak: 2003-ban a budapesti múzeum főműveiből nagyszerű, látványos és roppant sikeres tárlatot rendezett Montrealban, ami nemcsak a kanadai magyarok zarándokhelyévé tette néhány hónapra a múzeumunkat, de nagy szerepe volt a magyar kultúra kanadai népszerűsítésében is.

MC: Önt kutatóként leginkább a 19. század végének történeti-kultúrtörténeti összefüggései, művészeti irányzatai foglalkoztatják. Vuillard specialistájaként monográfiát és retrospektív kiállítást is szentelt a művésznek, manapság a Nabis-kör tagjainak életművét kutatja, és kiállításokat rendez világszerte. Hogyan tudja összeegyeztetni a múzeumigazgatói és a kurátori feladatokat?

– Nem egyszerűen, de nagyon igyekszem! Szenvedélyesen szeretek elmélyedni egy-egy kultúrtörténeti jelenség vagy éppen egy számomra érdekes festői életmű vizsgálatában, ezért pályámnak ezt a vonulatát semmiképp sem szeretném feladni. Kétségtelenül sokkal kevesebb időm jut rá, amióta a Musée d’Orsay-t és az Orangerie-t igazgatom; jelenleg mindenképpen ennek a felelősségteljes, napi huszonnégy óra munkával járó feladatnak van abszolút prioritása. Korábbi kutatásaimat igyekszem folytatni, illetve újabbakat kezdeni, persze körülményesebben, mintha nem lenne egyéb feladatom. Szerencsére sok segítséget kapok a kollégáimtól, egy-egy régóta dédelgetett ötlet kiállításban történő megvalósításában, katalógusok koncepciójának kidolgozásában remek csapat áll mögöttem a múzeumon belül és a partnerintézmények kollégáinak személyében is. De tudja, igazság szerint érdeklődésem szerteágazó témái alapvetően összetartanak, sok korábbi tapasztalat összegződik, amikor egy új kérdés megfogalmazódik bennem. Egyszóval a felhalmozott ismeretek, hogy úgy mondjam, tudás, és a mindezek egybefűzéséhez elengedhetetlen kapcsolati tőke eredői összeadódnak, ami nagyon megkönnyíti a szellemi munkát. Nem is beszélve arról, hogy az év nagy részét utazással töltöm, a hosszú repülőutakat pedig remekül ki lehet használni gondolkodásra, a problémákon való elmélkedésre.

MC: Ilyen régi ötlet megvalósulása volt például a marseille-i Musée Cantini-ben 2009–2010-ben megrendezett A jelenettől a képig című kiállítása is?

– Igen, ezt Marie-Paul Viale-lal közösen rendeztük, és az ötlete visszanyúlik a kilencvenes évekre, arra az időre, amikor még az École du Louvre professzora voltam. Nem gondoltam volna, hogy egykor egy kiállításban fog végződni. A montreali éveim alatt régi diákjaim kérdezgették, miért nem csinálok belőle tárlatot? Ott különféle okok miatt nem jött létre, de a Montrealból való távozásom napjától újra elkezdtem foglalkozni a megvalósításával.

MC: Nekem úgy tűnik, a téma nagyon közel van a Lyonban 1988-ban rendezett A hős diadala és halála című tárlatéhoz, nem igaz?

– Valóban, ez annak a folytatása, a második felvonás, húsz évvel később.

MC: De nem kronologikus folytatása…

– Valóban nem. A hős diadala és halála kedvet csinált ahhoz, hogy indítsak egy kurzust, amely a teatralitás szerepét vizsgálta a festészetben. És ez a kurzus vitt arra, hogy megcsináljam A Paradicsom gyermekei tárlatot – ezt a címet szerettem volna adni a marseille-i kiállításnak, de végül Prévert örököseire való tekintettel meg kellett változtatnom az elnevezést. Látja, így függenek össze a kutatási témáim: egyik megvalósult dolog adja a következő ötletét, és így tovább.

MC: A Musée d’Orsay alig huszonöt éve, 1986 óta lakja az egykori pályaudvar épületét, 2010–2011-ben mégis nagyszabású belső átalakításokat hajtottak végre, a többi között teljesen átrendezték az állandó kiállításokat. Miért volt erre szükség, és eredményesnek látja-e az „Új Orsay”-ban megvalósult változtatásokat?

– Az átrendezésre több okból került sor. Egyfelől a pályaudvar múzeummá való alakításakor nem készült el minden, így például üresen maradt a Pavillon Amont (az épületnek a Louvre felé eső legközelebbi szárnya – R. O.). Dominique Brard építésszel közösen szerettük volna megszüntetni ezt a szükségtelen nagy ürességet, de én a korábbi terveknek megfelelően nem csupán egy liftet és egy mozgólépcsőt képzeltem el ide, hanem új szintek beillesztését is, hogy újabb termeknek nyerjünk helyet. Itt helyeztük el aztán a századfordulós bútorkiállítás egy részét. A Pavillon Amont sikeres átalakítása hozta meg az étvágyunkat ahhoz, hogy ezt a nagyszabású munkát továbbvigyük, újragondolva és teljes mértékben átalakítva az ötödik emeleten található impresszionista galériát. Ez a múzeum leglátogatottabb gyűjteményrésze, itt mindig tömeg van, ez elkerülhetetlen. A régi környezet azonban szerintem nem kedvezett az intimitásnak, a művekkel való közvetlen találkozásnak. A fehér falak és a fehér kőburkolat, a tetőn át közvetlenül a festményekre ömlő fény túlságosan direkt volt, túlságosan erős. A világítást akként változtattuk meg, hogy a felülvilágítókon át bejövő természetes fényt megszűrtük, a mesterséges világítást pedig a napfény hullámhosszát leginkább megközelítő Solux-lámpákra cseréltük. A padló sötét színű faborítást kapott, a falakra pedig antracit-szürke színt választottunk. Ezek az optikai hatások végre nem vonják el a néző figyelmét a művekről magukról, nincs vibráló hatásuk, mint korábban, így a látogatók közvetlenül a műtárgyakra koncentrálhatnak. A jobb láthatóság jegyében csillogásmentes fajtára cseréltük szinte a teljes gyűjteményben a festményeket védő üvegeket. Az egész gyűjtemény bemutatását illetően is nagy változásokat tapasztalhat az a látogató, aki 2011 októbere előtt járt nálunk utoljára. A földszinti központi nagy szoborallé kivételével átrendeztük az állandó kiállítást. Megpróbáltunk másfajta ritmust adni a bemutatásnak, természetesen az „iskolák” és a nagy személyiségek figyelembevételével, de másképpen tettük fel a rájuk vonatkozó kérdéseket. Úgy gondolom, kívánatosabb kevesebb művet jobban bemutatni, kiemelni, elgondolkodásra késztetni a közönséget, mint a művek tengerében hánykolódásra ítélni. Ezért úgy választottuk ki az egyes alkotásokat, hogy azok meglepjék a nézőt, jobban átélhetővé tegyék a különböző tudományterületek közötti átjárásokat, aláhúzzák a kereszteződéseket és egyenértékűséget a filozófia, a pszichoanalízis, az eszmetörténet, a történelem, az irodalom vagy a zene és a képzőművészet között. Nem pusztán egymás mellé tesszük egy festő, mondjuk Cézanne műveit, ahogy korábban elődeink tették. Mi ennél többet szeretnénk, konfrontálni egymással példának okáért Cézanne korai és Manet spanyol korszakának főműveit. Minél több művészettörténetet és tudományt kell adni a közönségnek, ez ma már elengedhetetlen.

MC: Ez a szemlélet visszaköszön a múzeum időszaki kiállításaiban is.

– Attól függ, honnan nézzük. Ez a két műfaj kétségtelenül hatással van egymásra. Az időszaki, tematikus válogatások sok új aspektust tudnak felszínre hozni, amiket később érdemes beépíteni az állandó kiállításba is. Így például Olaszországban egy időszaki tárlatunkon kitűnően működött egymás mellett Courbet A világ eredete (korábban Budapesten Nemes Marcell, majd Hatvany Ferenc gyűjteményében – R. O.) Rodin Érckorával, valamint Redon Kagylójával. Miért ne állítanánk ki ezután hasonlóképpen, egymással ütköztetve ezeket a műveket az állandó kiállításon? Nagyon izgalmasnak találom a szembeállításokat, és kollégáimmal minél inkább ebbe az irányba törekszünk fejleszteni az állandó bemutatókat is.


Guy Cogeval 1955-ben született Párizsban. Pályáját a közgazdaságtan tanáraként kezdte, de kezdettől elkötelezett volt a művészettörténet iránt. 1982-ben elnyerte a római Francia Akadémia ösztöndíját, ezzel indult karrierje. Visszatérve előbb a Musée d’Orsay-ban gyakornokoskodott (1985–86), majd a lyoni Musée des Beaux-Arts kurátora (1987–88). Ezt követően a Louvre kurátoraként dolgozott 1992-ig, ezzel párhuzamosan előadásokat tartott a 19. század művészettörténetéről az École du Louvre-ban. Az Építészeti Múzeumban ötéves irányítása eredményeként sikerült megtriplázni a látogatók számát. 1998-ban felkérték a montreali múzeum igazgatására, ahol nyolc sikeres évet töltött el. Kanadából hazatérve a Művészettörténeti Kutatóintézet (INHA) munkatársa, majd 2008-ban kinevezték a Musée d’Orsay főigazgatójává. 2013 tavaszán újabb három évre megújították megbízatását az Orangerie-vel összevont közintézmény élén.

Radványi Orsolya
Fotó: Villányi Csaba/Flashback Photo/MúzeumCafé

Az interjú a MúzeumCafé 37. számában (2013. október/november) jelent meg.

Komment 0 | Reblog! 0 |


Címkefelhő

kiállítás (113),Magyar Nemzeti Galéria (56),MúzeumCafé folyóirat (55),Szépművészeti Múzeum (47),kultúrpolitika (35),programajánló (29),történelem (27),műgyűjtés (27),interjú (23),kortárs művészet (23),Párizs (22),politika (22),avantgárd (21),irodalom (21),építészet (19),múzeumépítészet (18),műkereskedelem (17),gyűjteménygyarapítás (17),Szentendre (16),fotográfia (16),videó (15),régészet (14),Petőfi Irodalmi Múzeum (14),restaurálás (13),Ludwig Múzeum (13),Műcsarnok (12),műtárgyvásárlás (11),élő MúzeumCafé (11),restitúció (11),szobrászat (10),Nemzeti Múzeum (10),digitalizálás (10),grafika (10),Capa Központ (10),Picasso (9),iparművészet (8),holokauszt (8),Kiscelli Múzeum (7),Garas Klára (7),Bécs (7),film (7),világháború (6),Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (6),múzeumpedagógia (6),Rippl-Rónai József (6),Allegro Barbaro (6),Román Csarnok (6),Liget Budapest (5),aukció (5),Értéktár Program (5),kortárs (5),rendszerváltás (5),New York (5),könyvajánló (5),Kassák Múzeum (5),színház (5),Nyolcak (5),Power 50 lista (5),Bartók Béla (4),városi séta (4),Csontváry (4),wanted (4),Rembrandt (4),Pécs (4),könyv (4),látogatottság (4),Skanzen (4),Velence (4),örökségvédelem (4),szocreál (4),néprajz (4),Néprajzi Múzeum (4),Bálint Endre (4),Baán László (4),Európai Iskola (4),fotóművészet (4),Élő MúzeumCafé (4),Louvre (4),konferencia (4),Ady Endre (4),Louvre-Lens (4),zene (4),Aczél György (3),emlékezet (3),Czóbel Béla (3),Hopp Ferenc Múzeum (3),I. világháború (3),előadás (3),Bauhaus (3),kézirat (3),modernizmus (3),dizájn (3),Caravaggio (3),London (3),sport (3),Anna Margit (3),Budapest Galéria (3),MúzeumCafé Díj (3),műtárgyvédelem (3),impresszionisták (3),Derkovits Gyula (3),kulturpolitika (3),műemlékvédelem (3),ganymed goes europe (3),Iparművészeti Múzeum (3),magángyűjtemény (2),internet (2),Seuso-kincs (2),Vadak (2),MúzeumNegyed (2),relikvia (2),Art Market Budapest (2),keleti művészet (2),örökség (2),MúzeumCafé díj (2),címlap (2),Modigliani (2),Erdély (2),Ország Lili (2),Vasarely (2),kert (2),Magyar Zsidó Múzeum (2),Textúra (2),múzeumi rendszer (2),Berlin (2),fortepan (2),pop art (2),Barcelona (2),Milánó (2),Artpool (2),Chagall (2),Munkásmozgalmi Múzeum (2),MúzeumCafé könyvek (2),Zsolnay (2),Lektorátus (2),Vermeer (2),fotó (2),dokumentum (2),múzeum (2),MűvészetMalom (2),Szántó Piroska (2),Szeged (2),Holokauszt (2),vadászat (1),kastély (1),kastélypark (1),Bosch (1),médiaművészet (1),Andrássy (1),Fortepan (1),Mravik László (1),emlékmű (1),KEMKI (1),megnyitó (1),nők (1),Cloisters (1),El Kazovszkij (1),Csernus Tibor (1),etnográfia (1),Disputa (1),Vajda Júlia (1),Ámos Imre (1),műkincslopás (1),múzeumelmélet (1),Dada (1),animáció (1),Garas Kára (1),Sinkó Katalin (1),Kassák Lajos (1),Prága (1),műtárgylopás (1),elhurcolt műkincsek (1),porté (1),orosz művészet (1),Balaton (1),Prado (1),törénelem (1),Batthyány Gyula (1),Győr (1),Magnum Photos (1),Népessy Noémi (1),Goldberger Textilipari Gyűjtemény (1),gender (1),kommunikáció (1),Velencei Biennále (1),Óbuda (1),bevándorlás (1),oktatás (1),Vasarely Múzeum (1),Trieszt (1),Amerika (1),popzene (1),várostörténet (1),interaktivitás (1),egyház (1),Centre Pompidou (1),Budavár (1),Román csarnok (1),MOME (1),installáció (1),Bayreuth (1),Moszkva (1),Kijev (1),emlékmúzeum (1),Múzeum-kert (1),BTM (1),Art Capital (1),MúzeumCafé könyv (1),Magyar Képzőművészeti Egyetem (1),temető (1),helytörténet (1),art deco (1),Vaszary-villa (1),Múzeumkert (1),Vatikán (1),Tiszadob (1),Richard Wagner Múzeum (1),Leonardo (1),Ani (1),muzeológia (1),műemlék (1),Budapesti Történeti Múzeum (1),védettség (1),portré (1),olimpia (1),Kecskemét (1),1956 (1),Múzeumok Éjszakája (1),Kocsis Zoltán (1),emlékhely (1),Sopron (1),hamisítás (1),zsidóság (1),emigráció (1),Lengyelország (1),Albertina (1),kultúrtörténet (1),Olaszország (1),jótékonyság (1),beszélgetés (1),Képzőművészeti Egyetem (1),Sziklakórház (1),MúzeumCafé (1),Vaszary János (1),dinoszaurusz (1),Művészetmalom (1),dada (1),szalon (1),restitucio (1),századforduló (1),városliget (1),Nagy-Britannia (1),progarmajánló (1),könyvtár (1),kínai művészet (1),Rijksmuseum (1),Székesfehérvár (1),kutatás (1),szobor (1),BÁV (1),Debrecen (1),adatbázis (1),Radnóti Miklós (1),Gyarmati Fanni (1),Csinszka (1),Márffy Ödön (1),királynő (1),Guggenheim Muzeum (1),François Gilot (1),Vallauris (1),szeged (1),közösségi oldalak (1),Keserü Ilona (1),Guernica (1),Duchamp (1),gyerekeknek (1),Balaton (1),Siófok (1),retró (1),Metz (1),Rozsda Endre (1),balaton (1),tárlatvezetés (1),Matisse (1),gallery weekend (1),kultusz (1),Vaszary Villa (1),Christie’s (1),Pinault (1),Palazzo Grassi (1),irodalomtörténet (1),Természettudományi Múzeum (1),Google Art Project (1),egyiptológia (1),MTA (1),Toulouse-Lautrec (1),bibliofília (1),Budapest100 (1),porgramajánló (1),Lucian Freud (1),Műértő (1),Fabényi Júlia (1),Molnár-C. Pál Múzeum (1),Római Iskola (1),Kimt (1), Bécs (1),Miskolc (1),Nagyvilág (1),Csontvary Kosztka Tivadar (1),krimi (1),Amszterdam (1),Kratochwill Mimi (1),Műemlék (1),velence (1),Bukta Imre (1),stressz (1),Kína (1),Munkácsy Mihály (1),teremőr (1),fotógráfia (1),Bálint Ház (1),Kieselbach Galéria (1),Aristide Maillol (1),Magyar Nemzeti Múzeum (1),Guggenheim Múzeum (1),Manet (1),MANK (1),Moholy-Nagy László (1),Benczúr Gyula (1),Elgin-márványok (1),Athén (1),erdély (1),Frida Kahlo (1),szürrealizmus (1),kina (1),felújítás (1),Várkert Bazár (1),veduta (1),Rómer Flóris Múzeum (1),Velázquez (1),Ernst Múzeum (1),ajánló (1)