Címkék: interjú, MúzeumCafé folyóirat, Szépművészeti Múzeum, gyűjteménygyarapítás, Garas Klára

interjú MúzeumCafé folyóirat Szépművészeti Múzeum gyűjteménygyarapítás Garas Klára

Művészetszerető család, polgári életmód, majd a politikai fordulatok vesztese. Semmi nem ment könnyen, semmi nem hullott az ölébe, több elismerés érte szerte a világban, mint idehaza – foglalhatnánk össze a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának egykori vezetője, Urbach Zsuzsa pályájának lényegét. Származása miatt halmozottan hátrányos helyzetből indult, mégis a 15–16. századi németalföldi és német festészet és a keresztény ikonográfia világszerte elismert kutatója, a festmények technikai vizsgálatának hazai előfutára lett.

 


Pigler Andor és Garas Klára után ő vette át a valóban világszínvonalú Régi Képtár vezetését, pályáját pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Művészettörténet Tanszékének megalapításával és annak bő egy évtizedes vezetésével koronázta meg. Tudományos munkájának eredményeit hazai és nemzetközi publikációk hosszú sora őrzi, tanárként pedig generációk, de különösen a PPKE tanszékének első évfolyamai emlékezhetnek rá – méltón meg is tették a nyolcvanadik születésnapján, hiszen egy olyan kötettel köszöntötték, amelynek honnan máshonnan is találták volna a címét, mint Jan van Eyck egyik művének a keretéről: Als Ich Can, vagyis – Urbach Zsuzsa szavaival élve, hevenyészett fordításban –: Ahogy tudtam. Manapság annak örül, hogy három évtizedes, a Szépművészeti Múzeum németalföldi gyűjteményében végzett kutatásait egy londoni kötet publikálja, igazi kutatóként jelenleg a pályája során felhalmozott jegyzeteit, dokumentumait rendezgeti, és vérbeli pedagógusként bőkezűen osztja őket fiatal kollégái és tanítványai között.

 – Édesapád motorversenyző, konstruktőr és gyártó volt, emlékét tábla őrzi a Hunyadi téren. Az életrajzod szerint ez áldás és átok is volt egyben.

Valóban, mert miközben büszke vagyok arra, hogy az általa tervezett Mátra motorkerékpár szerepel a Közlekedési Múzeum állandó kiállításán, és az egész hagyatékát, ami a munkásságával kapcsolatos, átadtam a múzeumnak, a származásom erősen hátráltatott a kezdeti időkben. A nagyapámnál Rippl-Rónai ebédelt, az iskolázatlan nagymamám pedig autodidakta módon képzett műgyűjtő volt, a két világháború között tartományonként bejárta Olaszországot. Az első benyomásaimat a művészetről az ő képeslapgyűjteményéből és a külföldről hozott múzeumi könyveiből szereztem, de a szüleim is műbarátok voltak. Az ostrom után, 1945-ben, az első iskolaévemben találkoztam egy lánnyal, akit szintén ez a terület érdekelt (később Angliában lett filmkritikus). Bújtuk a könyvtárukat, mert az övék megmaradt, a miénkből sajnos – egy bombatalálat után – csak nagyon kevés. Az osztályfőnököm a Baár-Madas Gimnáziumban Bibó Istvánné, Boriska néni volt, aki a háború előtt művészettörténetet is hallgatott. Óriási hatással volt rám: művészettörténész önképzőkört alapítottam az iskolában, előadásokat tartottam. 1952-ben érettségiztem, és szembesülnöm kellett azzal, hogy nem vehetnek fel sehová, mert három kereszt volt a nevem mellett: burzsuj, kapitalista és egyházi iskolában végzett. Összeomlottam. Valahogy bekerültem a Gerevich László vezette várbeli ásatások munkálataiba. Akkor hordták be a Vármúzeumba, a mostani BTM-be a leleteket, mi mostuk a cserepeket; azt hiszem, illegális munkaerő voltam a nagy középkoros régészek, Feuer Babi, Bertalan Herta, Lócsy Erzsébet, Bertalan Vilmos mellett. Az apám fizikai munkásként dolgozott, bement a párttitkárhoz, hogy azt még elfogadja, hogy őt büntetik, de hogy a lányát is, azt már nem. A párttitkár megígérte, hogy ha jól sikerült a felvételi vizsgám, akkor megoldják, és persze az is számított, hogy én magam is akkor segédmunkás voltam.

 – Néhány év késéssel azért mégis bekerültél az egyetemre. Kikre emlékszel onnan?

Még gimnazistaként bejártam Gerevich előadásaira, a halála után Vayer Lajos lett a tanszékvezető, tanított Zádor, Csemegi József, Dercsényi Dezső, Borsos Béla. Őrült vitáim voltak a tanáraimmal, mert sem Hollósy Tengerihántásáért nem lelkesedtem, sem a Hunyadi László siratásáért. Nagy hiányérzettel fejeztem be a művészettörténet szakot. Átmentem illegálisan a középkori régészet előadásaira, és jelentkeztem a vizsgákon. László Gyula mindig mondta: „Maga nincs rajta a listámon.” Kértem, hogy azért vizsgáztasson le, és írja be az osztályzatot. Konkrét dolgokról tanultunk, leletekről, tárgyakról, hihetetlenül jó középkori irodalom előadásaink is voltak. A gyakorlati tárgyak, az ásatások kivételével elvégeztem ezt a szakot, így amikor 1962–63-ban visszaállították a bölcsészdoktorátust, elsőként doktorálhattam, mert két szakot végeztem. Negyedéves voltam, amikor kitört a forradalom, az akkori kedvesem és évfolyamtársam elment Svájcba. Kértem egy útlevelet, és bár Párizsban megbeszéltük, hogy a kapcsolatunknak vége, a papírjaim még két évig érvényesek voltak, így kint maradtam. Apám régi barátai segítségével először Münchenbe utaztam, ahol beiratkoztam Hans Sedlmayrhez, Londonban pedig a Courtauld Intézetben hallgathattam fél évet – mindkét helyen Fenyő Iván ajánlólevelével –, közben pincérként, német levelezőként és képszerkesztőként dolgoztam, hogy fenn tudjam tartani magamat.

 – Kíváncsi lennék, mi döntött a hazajöveteled mellett?

Először is időt kaptam a döntésre. A budapesti egyetemen négy évet elvégeztem, de hátravolt egy év a gyakorlatra és a szakdolgozat megírására. Ezt halasztottam el. Beutaztam Európát hátizsákkal, az angliai barátnőmmel jártam a galériákat és a múzeumokat. A két év lejártával, 1959-ben úgy döntöttem, hogy hazajövök. A gyakorlóévemet a Szépművészeti Múzeumban töltöttem Radocsay Dénes mellett, rengeteget tanultam tőle, családi barát is volt, őt tekintettem mesteremnek. A szakdolgozatomat MS Mesterről írtam, ami nagyon tetszett neki. Ettől függetlenül állás nélkül maradtam az egyetem után; vidéki múzeum szóba sem jöhetett, mert férjhez készültem menni. Dolgozni mégis kellett, így miközben írtam a doktorimat a Vizitáció virágszimbolikájából, a Fővárosi Tanács kulturális osztályán a külvárosi képzőművész-, fotó- és filmes szakkörök működését ellenőriztem. Hihetetlen élettapasztalatot szereztem, ez az időszak megtanított az alázatra és a tiszteletre, hogy vannak egyszerű, tanulatlan emberek, akik minden energiájukkal rajzolnak, festenek, fotóznak, filmeznek, és ezért nagy áldozatot hoznak.

 – Mielőtt a Szépművészeti Múzeumba kerültél, volt egy kitérőd a Corvina Kiadóba…

Előbb még átkerültem a Fővárosi Tanács építésügyi osztályára, a műemlékesekhez. A városházának akkor még volt mítosza, még ott dolgoztak a háború előtti régi városházi emberek, akik az életüket Budapestnek szentelték. Tiszteletre méltó terület, de nem akartam építészettel foglalkozni. Ekkor szólt Boskovits Miklós barátom, hogy meg-üresedett egy hely a Corvina Kiadóban, menjek át. Ezután két fantasztikus év következett az életemben, bár kevés kiadványban szerepel a nevem, mert a könyvek olyan hosszú ideig készültek, hogy mire megjelentek, már nem dolgoztam ott. Tömpe András volt az igazgató, akinek az ortodox kommunista vezetést kellett volna képviselnie, de mindent képviselt, csak azt nem. Viszont ott dolgozott az egykori szocdem párt összes börtönt megjárt tagja, Justus Pál, Pödör László, Tarisznyás Györgyi, akik hihetetlen tudással és élettapasztalattal rendelkeztek, és mint öreg, rutinos pesti újságíró, Tarr László. Mi, fiatalok csak szívtuk magunkba mindazt, amit az életről, a világról, a történelemről meséltek. Jártak a szerkesztőségbe külföldi szaklapok, Tömpe pedig hihetetlenül liberális vezető volt. Amikor Németh Lajos Csontváry-könyvét szerkesztettem, mondtam Tömpének, hogy Csontváry írásaiban Isten egy személy, és ugyan az akkori helyesírási szótár szerint kisbetűvel kell írnunk, ezúttal kivételt kell tennünk, mert így helyes. Rögtön beleegyezett, ami akkor nagy bátorság volt a részéről. Amikor a Képzőművészeti Kiadó megszűnt, a két vállalat összeolvadt, akkor érkezett Végh János, Körber Ágnes, de dolgozhattam Kálmán Katával is. Nagyon komoly művészeti könyvkiadás jött így létre. A szép időszak ellenére azonban nem akartam egész életemben szerkeszteni, így amikor egyszer Garas Klára egyik albumán dolgoztam, szóltam neki, hogy szeretnék visszakerülni a Szépművészeti Múzeumba. Először nem értette, hiszen jóval kevesebb pénz tudott adni, mégis örömmel mentem, amikor a Régi Képtárban felszabadult egy hely. Nagyon későn, harminchárom évesen kerültem a múzeumba.

 – Van olyan kiállítás, könyv, tanulmány, amit életed „főművének” tekintesz?

Világéletemben a gótikával foglalkoztam, az pedig soha nem volt kiállítási téma a Szépművészeti Múzeumban, talán a Zsigmond-kiállítás volt az egyetlen. A doktori disszertációm MS Mesterről megjelent, és bizony ő az örök szerelem. Pedig ha létezik festmény és létezik mester, akiről keveset tudunk…

 – Közös szerelem lenne ez egykori évfolyamtársaddal, Mojzer Miklóssal?

Így van. A történet úgy kezdődött, hogy amikor negyedévesek voltunk az egyetemen, talán Vayer javaslatára hárman összeálltunk, hogy együtt készítsük el a szemináriumi dolgozatunkat MS Mesterből, Boskovits, Mojzer és én. Végül mindenki hűséges maradt hozzá, bár Boskovits nem publikálta, Mojzer pedig az okleveles részt kezdte volna kutatni, ha a szlovákok engedik. Az első feladatot a múzeumban Radocsay adta ki: Fenyő Iván hívta fel Tolnay Károly figyelmét a raktárban lévő Hieronymus Bosch-másolatra, és amikor itt volt Tolnay egy kongresszuson, megnézte a képet, majd belevette az egyik írásába, különösebb kommentár nélkül. Akkor azt mondta Radocsay, hogy nézzek utána a képnek. Mondtam: „Dénes, hát létezik Magyarországon Bosch-irodalom?” Nem létezett, de azért több mint egy évig dolgoztam rajta, meg is jelent a cikk 1969-ben a Bulletinben, és évtizedekkel később kiderült, hogy ennek nyomán született a Bosch-kópia-kritika. Akkor jöttek rá a világban, hogy ennek a mesternek az ismert remekművei mellett van száz és száz korabeli másolata, amit eddig senki sem vizsgált. Kiderült, hogy a cikkem óriási hatást gyakorolt a nemzetközi kutatásra, ma is hivatkoznak rá, magam is többször visszatértem a témára, újra és újra megírtam, a Bruegel- és más németalföldi nagymesterek másolatainak vizsgálatában is ez jelenti az alapot. Egy másik felfedezésem volt Hans Baldung Grien műve, amit Pigler Andor Sirató szentként publikált. Hogyhogy a nagy ikonográfus nem ismeri fel, hogy ez Mária, ez egy Mater Dolorosa? Komoly technika nem állt rendelkezésünkre, de felvittem a képet a restaurátorokhoz, mondtam, hogy valahol egy kardnak kell lennie a képen. Velekei Mária beletisztított, megröntgenezte, és valóban meg is találtuk a kard hűlt helyét, a kontúrját, mert valamikor kikaparták a képről. Akkor már lehetett utazni és német kutatókkal levelezni, így volt mód a konzultációra, és a német mester egy korai oltárát így tudtuk rekonstruálni. Emellett a képtári munkánk a mai napig abból áll, hogy kiegészítjük Pigler Andor 1967-ben megjelent, sokáig egyedülálló katalógusát: gyakorlatilag felosztottuk a területet, és folyamatosan gyűjtöttük az irodalmat. A tudományágunkra jellemző, hogy abban a pillanatban elavul egy szakkatalógus, amint megjelenik.

 – Milyennek tartod a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának gyűjteményét? Hogyan látod, mi az ereje, és hol vannak benne hiányok?

A Régi Képtár számomra a világ teteje. Azt Magyarországon Pigler Andor és Garas Klára óta kevesen tudják, hogy a Szépművészeti Múzeum Régi Képtára olyan nagy érték, amit fel sem fogunk. Mindig a királyi gyűjteményekhez hasonlítják, de ez nem a Louvre vagy a porosz királyi gyűjtemény, hanem a londoni National Gallery megfelelője, amit polgárok, arisztokraták, tanult gyűjtők és tudós kurátorok állítottak össze, és legfeljebb kiegészült a császári gyűjtemény morzsáival. Amikor a Courtauld Intézetben jártam, ott tanított a királynő gyűjteményének őreként Wilde János, azaz Johannes Wilde. Azt mondta a tanítványainak Londonban 1958-ban, hogy ha valaki az európai művészet történetét mint folyamatot meg akarja ismerni, annak Budapestre kell menni. A pesti gyűjtemény mutatja meg egyedül a világ galériái közül a művészettörténet kontextusát minden iskolából, minden irányzatból. Nem a főművekből, hanem ezekből az esetleg kisebb mesterekből áll össze a szövet, hogy mi miből keletkezett, melyik irányzat vagy iskola honnan eredt. Tudom, nincsenek Velazquez Infánsaink, de akkor is. A Ré-gi Képtár nincs kihasználva, pedig tökéletesen alkalmas lenne kis dosszié kiállítások rendezésére, kiadványsorozatok kiadására műhelyekről, műfajokról, iskolákról, témáktól, átvételekről, vagyis az igazi művészettörténetről. Mindig mesterműveket keresünk, de a mesterművek történeti okoknál fogva máshol vannak, ezt tudomásul kell venni. Nálunk is vannak persze, mert amikor idejön egy külföldi kolléga, valósággal sikoltozik a felfedezésektől. Évtizedekkel ezelőtt egy anekdota kerengett a világ múzeumaiban: „Kiállítást tervezel? Hiányzik valami? Kérjél Budapestről. They have everything!” Katasztrófának tartom, hogy lényegében megszűnt a szerzeményezés, pedig egy múzeum-ban nem szűnhet meg, pláne egy polgári gyűjteményben. Meg kell venni, ami az országban van, nincs mese!

 – Akkor tudott vásárolni a múzeum, amikor kicsi volt a műtárgypiac, és az emberek szívesen is szabadultak az antik képektől. Részt vettél ezekben a vásárlásokban?

Persze, hiszen kétszer voltam osztályvezető, de ne kérdezd, mikor, mert nem jegyeztem fel. Ember Ildikóval számtalanszor elmentünk aukcióra, szoroztunk, osztottunk, ha valamiről lemaradtunk, akkor a másikat jobban meg tudtuk venni, hiszen több pénz maradt rá. Bevallom, Ildikó jobban számolt nálam. Addig mesterkedtünk, végül hazajöttünk négy képpel. És jártunk hetente szemlézni a Bizományiba, hoztuk be a képeket, mert ezer szemét között egy mindig akadt, amit érdemes volt bevinni a mú-zeumba. Így akadtunk rá például Hendrick de Clerck művére, amelyről később publikáltam is; ha jól emlékszem, húszezer forintért vettük az árverésen. Nem megoldás, ha magánember vesz, és letétbe adja a múzeumnak, mert azzal a közgyűjtemény nem gyarapszik.

 – Úttörő voltál Magyarországon a technikai vizsgálatok bevezetésében. Honnan volt ehhez affinitásod?

Amikor a múzeumba kerültem, már élt egy egyezmény a belgákkal, még Garas Klára kötötte, hogy évente egy res-taurátor és egy művészettörténész kimegy kutatni az Institut Royal du Patrimoine Artistique-be (IRPA), amely akkor Európa egyik vezető műhelye volt, és ma is az. Rám 1969-ben került sor, Deák Klárával együtt. A restaurátorok hat-nyolc hónapot, a művészettörténészek két-három hónapot kaptak kutatásra, és szerintem én voltam az egyetlen, aki az ösztöndíj legnagyobb részét valóban ott töltöttem, többnyire abban a szobában, ahol az egész 15. századi megmaradt flamand festményanyag fotótárát és csaknem teljes irodalmát őrzik. Ott restaurálták többek között a genti oltárt, ekkor dolgozták ki az újfajta technikai vizsgálati módszereket, amiből persze sokat nem értettem, csak azt, hogy mit és hogyan lehet hasznosítani. Igyekeztem mindent megtanulni a belga kollégáktól, az intézet lett a második otthonom, életre szóló barátságokat kötöttem, és amíg az egészségi állapotom engedte, lehetőleg évente kijártam. Amikor az első alkalommal hazajöttem három hónap után, elmondtam Garas Klárának, hogy a műtárgyakat vegyészek, fizikusok vizsgálják laboratóriumban, nekünk is ezt kellene tennünk. A szándékomat megértette, de hol volt ehhez pénz és technika? Nemhogy Magyarországon, de Angliában is csak azt követően foglalkoztak vele, hogy a National Gallery képanyagát a világháborút követően a sóbányából visszaszállították, és hosszas vita után elkezdték vizsgálni, hogy milyen módon tisztíthatják le és menthetik meg a műveket. Ma már nevetségesen hangzik, hogy az infravörös vizsgálat eszközei a COCOM-listán szerepeltek mint haditechnológiai eszközök, így a szocialista országok le voltak tiltva róla. Röntgenezni sem lehetett addig tárgyat, csak mellkast. Hihetetlen nagy segítséget kaptunk a rendőrségtől és a hadseregtől, ahol „unatkozó” fizikusok két hamisított útlevél vizsgálata mellett élvezettel világították át az általunk bevitt első képeket. Felejthetetlen időket töltöttem a Mosonyi úti intézetben, merthogy legalább a levágott karokat kivitték, mire megérkeztünk a képpel. Később már hoztak a nyugati kollégák ezt-azt. Fáy András restaurátor volt az, aki belelkesedett. Szívét-lelkét beletette, a saját pénzéből vett és vesz műszereket külföldön és itthon. A képtár németalföldi gyűjteményének szakkatalógusa most jelenik meg Londonban. A kötet képanyagának összeállításakor láttuk, hogy milyen egyenetlen volt a technikai vizsgálatok színvonala és eredménye, mert minden attól függött, hogy az adott mű mikor került sorra.

 – Viszonylag korán mentél nyugdíjba, de nem vonultál vissza a szakmától.

Valóban, 59 évesen, 1992-ben, az akkori igazgató „jóvoltából”. Bár úgy volt, hogy mint a többi nyugdíjazott kollégám, én is szerződésben maradok, de végül soha nem kaptam szerződést a múzeumtól, csak Ember Ildikó, az utódom meghagyta az íróasztalomat, és ott továbbra is az osztály tagjának tekintettek. Sőt még kurírutakat is kaptam, vagyis képeket kísértem, amit a saját pénzemből mindig megtoldottam, hogy tudjak egy kicsit kutatni. A korai nyugdíjazásba bele is betegedtem. Ekkor keresett meg Maróth Miklós, ismeretlenül, hogy kell egy második művészettörténet tanszék az ELTE mellett. Fogalmam sem volt, mi az, hogy egyetem, nem tudok „gründolni”, én muzeológus vagyok.

 – Tanítottál korábban egyetemen?

Végig tanítottam és vezettem gyakorlatokat a művészettörténet, a népművelés és az esztétika szakon, később a CEU-n is. Egyedül neveltem fel a lányomat, minden lehetőséget megragadtam, hogy kiegészítsem a fizetésemet. Létezett akkor a múzeum Közönségkapcsolati Osztálya, ez felelt a sajtóért, a külső kapcsolatokért, rendezvényekért, előadásokért. A TIT szervezésében a Szépművészeti Múzeumban mindig zajlottak szabadegyetemi előadások, telt házzal. Sok későbbi szakmabeli itt készült fel az egyetemre. Kiadtunk hozzá programfüzetet, nyomtattunk plakátokat a villamosokra. Amit most harminc ember csinál, azt egyedül, legfeljebb ketten végeztük. Voltak még úriasszonyok, akik jártak ezekre a programokra, és a családok is meg tudták venni a belépőjegyet a múzeumba és az előadásokra. Visszatérve az egyetemre, Maróth Miklós mint ókorász tudta, hogy szükség van még egy tanszékre, de Marosi Ernőék nem engedték elindítani Budapesten kívül, hiába jelentkezett Szeged, Pécs, Debrecen, ők helyesen azt mondták, hogy a Szépművészeti Múzeum szakkönyvtára nélkül nincs egyetem. Így csak a Pázmány kerülhetett szóba a földrajzi közelsége miatt. Szakács Béla Zsoltot is odahívták, őt jól ismertem, többször vizsgáztattam korábban, kitűnő utódom lett. Volt egy nagy értekezlet, ahol arról tárgyaltunk, hogy milyennek kellene lennie a tanszéknek. Maróth konkrét anyagot szeretett volna adni a diákoknak, nyilván ezért bízott meg engem a tanszék vezetésével. Az akkreditációs bizottsághoz sorban adták be a tanszékek az akkreditációs kérelmeket, de egy darabig nem kapták meg, míg a mi kérelmünket ellenjavaslat nélkül elfogadták. Úgy gondoltam, hogy műemléki, múzeumi, kiadói és műkereskedelmi szakembereket kell képezni, semmi splendid isolation, legyünk azok, akik munkát adnak a következő generáció kezébe. A művészettörténeten kívül azt is meg kell tanulni, hogy hogyan élhetnek meg ebből a szakmából. Nagyon jó stábot sikerült összeszedni, és csupa olyan „gyerek” járt hozzánk, mint Radványi Orsi, aki ma a Szépművészeti Múzeumban dolgozik, Bubryák Orsi a Művészettörténeti Kutatóintézetből vagy Horváth Réka az Iparművészeti Múzeumból, akik már akkor más szakon harmad-negyedévesek voltak, és kiderült, hogy ők kezdeményezték Maróthnál egy művészettörténet tanszék elindítását. Aztán bejött sajnos itt is a tömegesedés… Szép korszaka, emlékezetes tizenegy éve volt az életemnek. Ezt követően láttunk hozzá Varga Ágotával, egykori tanítványommal és múzeumbeli utódommal, valamint Fáy András restaurátorral, akivel már évtizedek óta együtt dolgoztunk, a Régi Képtár németalföldi szakkatalógusának megírásához. A kutatásokról folyamatosan számoltam be külföldi konferenciákon és publikációkban. A múzeumtól ehhez kaptam egy hároméves szerződést, de a kiadást már nem vállalta a múzeum, csak a jogokat bocsátja ingyen a kiadó rendelkezésére, támogatókat is nekem kellett találnom, így honorárium sincs, de most végre megjelenik két kötetben a brüsszeli Brepols kiadó jóvoltából. Ez lesz az első olyan jellegű magyar vonatkozású kötet, amelyben a technikai vizsgálatok és az alárajzolások is szerepelnek, a kutatásokról folyamatosan számoltam be külföldi konferenciákon és publikációkban. Befejezésül pedig, mondanom sem kell, itthon semmilyen elismerésben, díjban nem részesültem. Egyedül a Soros György által alapított életműdíjat és a Fülep Lajos nevével jelzett díjat nyertem el – de ezeket sem a múzeum felterjesztése alapján…


Gréczi Emőke


Fotó: Villányi Csaba MúzeumCafé/Flashback Photo


Megjelent a MúzeumCafé 42. számában (2014/4. augusztus)

Komment 0 | Reblog! 0 |


Címkefelhő

kiállítás (113),Magyar Nemzeti Galéria (56),MúzeumCafé folyóirat (55),Szépművészeti Múzeum (47),kultúrpolitika (35),programajánló (29),történelem (27),műgyűjtés (27),interjú (23),kortárs művészet (23),Párizs (22),politika (22),avantgárd (21),irodalom (21),építészet (19),múzeumépítészet (18),műkereskedelem (17),gyűjteménygyarapítás (17),Szentendre (16),fotográfia (16),videó (15),régészet (14),Petőfi Irodalmi Múzeum (14),restaurálás (13),Ludwig Múzeum (13),Műcsarnok (12),műtárgyvásárlás (11),élő MúzeumCafé (11),restitúció (11),szobrászat (10),Nemzeti Múzeum (10),digitalizálás (10),grafika (10),Capa Központ (10),Picasso (9),iparművészet (8),holokauszt (8),Kiscelli Múzeum (7),Garas Klára (7),Bécs (7),film (7),világháború (6),Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (6),múzeumpedagógia (6),Rippl-Rónai József (6),Allegro Barbaro (6),Román Csarnok (6),Liget Budapest (5),aukció (5),Értéktár Program (5),kortárs (5),rendszerváltás (5),New York (5),könyvajánló (5),Kassák Múzeum (5),színház (5),Nyolcak (5),Power 50 lista (5),Bartók Béla (4),városi séta (4),Csontváry (4),wanted (4),Rembrandt (4),Pécs (4),könyv (4),látogatottság (4),Skanzen (4),Velence (4),örökségvédelem (4),szocreál (4),néprajz (4),Néprajzi Múzeum (4),Bálint Endre (4),Baán László (4),Európai Iskola (4),fotóművészet (4),Élő MúzeumCafé (4),Louvre (4),konferencia (4),Ady Endre (4),Louvre-Lens (4),zene (4),Aczél György (3),emlékezet (3),Czóbel Béla (3),Hopp Ferenc Múzeum (3),I. világháború (3),előadás (3),Bauhaus (3),kézirat (3),modernizmus (3),dizájn (3),Caravaggio (3),London (3),sport (3),Anna Margit (3),Budapest Galéria (3),MúzeumCafé Díj (3),műtárgyvédelem (3),impresszionisták (3),Derkovits Gyula (3),kulturpolitika (3),műemlékvédelem (3),ganymed goes europe (3),Iparművészeti Múzeum (3),magángyűjtemény (2),internet (2),Seuso-kincs (2),Vadak (2),MúzeumNegyed (2),relikvia (2),Art Market Budapest (2),keleti művészet (2),örökség (2),MúzeumCafé díj (2),címlap (2),Modigliani (2),Erdély (2),Ország Lili (2),Vasarely (2),kert (2),Magyar Zsidó Múzeum (2),Textúra (2),múzeumi rendszer (2),Berlin (2),fortepan (2),pop art (2),Barcelona (2),Milánó (2),Artpool (2),Chagall (2),Munkásmozgalmi Múzeum (2),MúzeumCafé könyvek (2),Zsolnay (2),Lektorátus (2),Vermeer (2),fotó (2),dokumentum (2),múzeum (2),MűvészetMalom (2),Szántó Piroska (2),Szeged (2),Holokauszt (2),vadászat (1),kastély (1),kastélypark (1),Bosch (1),médiaművészet (1),Andrássy (1),Fortepan (1),Mravik László (1),emlékmű (1),KEMKI (1),megnyitó (1),nők (1),Cloisters (1),El Kazovszkij (1),Csernus Tibor (1),etnográfia (1),Disputa (1),Vajda Júlia (1),Ámos Imre (1),műkincslopás (1),múzeumelmélet (1),Dada (1),animáció (1),Garas Kára (1),Sinkó Katalin (1),Kassák Lajos (1),Prága (1),műtárgylopás (1),elhurcolt műkincsek (1),porté (1),orosz művészet (1),Balaton (1),Prado (1),törénelem (1),Batthyány Gyula (1),Győr (1),Magnum Photos (1),Népessy Noémi (1),Goldberger Textilipari Gyűjtemény (1),gender (1),kommunikáció (1),Velencei Biennále (1),Óbuda (1),bevándorlás (1),oktatás (1),Vasarely Múzeum (1),Trieszt (1),Amerika (1),popzene (1),várostörténet (1),interaktivitás (1),egyház (1),Centre Pompidou (1),Budavár (1),Román csarnok (1),MOME (1),installáció (1),Bayreuth (1),Moszkva (1),Kijev (1),emlékmúzeum (1),Múzeum-kert (1),BTM (1),Art Capital (1),MúzeumCafé könyv (1),Magyar Képzőművészeti Egyetem (1),temető (1),helytörténet (1),art deco (1),Vaszary-villa (1),Múzeumkert (1),Vatikán (1),Tiszadob (1),Richard Wagner Múzeum (1),Leonardo (1),Ani (1),muzeológia (1),műemlék (1),Budapesti Történeti Múzeum (1),védettség (1),portré (1),olimpia (1),Kecskemét (1),1956 (1),Múzeumok Éjszakája (1),Kocsis Zoltán (1),emlékhely (1),Sopron (1),hamisítás (1),zsidóság (1),emigráció (1),Lengyelország (1),Albertina (1),kultúrtörténet (1),Olaszország (1),jótékonyság (1),beszélgetés (1),Képzőművészeti Egyetem (1),Sziklakórház (1),MúzeumCafé (1),Vaszary János (1),dinoszaurusz (1),Művészetmalom (1),dada (1),szalon (1),restitucio (1),századforduló (1),városliget (1),Nagy-Britannia (1),progarmajánló (1),könyvtár (1),kínai művészet (1),Rijksmuseum (1),Székesfehérvár (1),kutatás (1),szobor (1),BÁV (1),Debrecen (1),adatbázis (1),Radnóti Miklós (1),Gyarmati Fanni (1),Csinszka (1),Márffy Ödön (1),királynő (1),Guggenheim Muzeum (1),François Gilot (1),Vallauris (1),szeged (1),közösségi oldalak (1),Keserü Ilona (1),Guernica (1),Duchamp (1),gyerekeknek (1),Balaton (1),Siófok (1),retró (1),Metz (1),Rozsda Endre (1),balaton (1),tárlatvezetés (1),Matisse (1),gallery weekend (1),kultusz (1),Vaszary Villa (1),Christie’s (1),Pinault (1),Palazzo Grassi (1),irodalomtörténet (1),Természettudományi Múzeum (1),Google Art Project (1),egyiptológia (1),MTA (1),Toulouse-Lautrec (1),bibliofília (1),Budapest100 (1),porgramajánló (1),Lucian Freud (1),Műértő (1),Fabényi Júlia (1),Molnár-C. Pál Múzeum (1),Római Iskola (1),Kimt (1), Bécs (1),Miskolc (1),Nagyvilág (1),Csontvary Kosztka Tivadar (1),krimi (1),Amszterdam (1),Kratochwill Mimi (1),Műemlék (1),velence (1),Bukta Imre (1),stressz (1),Kína (1),Munkácsy Mihály (1),teremőr (1),fotógráfia (1),Bálint Ház (1),Kieselbach Galéria (1),Aristide Maillol (1),Magyar Nemzeti Múzeum (1),Guggenheim Múzeum (1),Manet (1),MANK (1),Moholy-Nagy László (1),Benczúr Gyula (1),Elgin-márványok (1),Athén (1),erdély (1),Frida Kahlo (1),szürrealizmus (1),kina (1),felújítás (1),Várkert Bazár (1),veduta (1),Rómer Flóris Múzeum (1),Velázquez (1),Ernst Múzeum (1),ajánló (1)