Címkék: MúzeumCafé folyóirat, interjú, régészet, kultúrpolitika, Nemzeti Múzeum, iparművészet


A Szent Korona hazaérkezése az Egyesült Államokból 1977–78 fordulóján a Kádár-korszak egyik legfontosabb története, politikai, kultúr- és művészettörténeti szempontból egyaránt. A gesztust és az eseményt a sajtó és a diplomácia annak idején súlyának megfelelően kezelte. Keveset tudunk azonban arról, hogy muzeológiai szempontból hogyan történt az átvétel, hogyan oldotta meg a feladatot a koronázási ékszereknek évtizedekig helyet adó Magyar Nemzeti Múzeum, mit kezdett a művészettörténész- és a restaurátorszakma ezekkel az ereklyékkel, hogyan lehet „kezelni”, milyen fogalmakkal lehet ellátni ezeket a tárgyakat. Lovag Zsuzsa, a múzeum középkori ötvösgyűjteményének akkori vezetője a kezdettől részt vett az azonnal felállított Koronabizottság munkájában, ő volt a „Mädchen für alles”, a korona „dajkája” (hiszen csak ő foghatta kézbe), ezért nála illetékesebbet nem is kérdezhetnénk a koronaékszerek hazatéréséről és vizsgálatáról.

 

Nem lennénk azonban igazságosak, ha életművének csak erről a vetületéről beszélnénk vele, hiszen középkoros régészként fontos ásatásokon vett részt, illetve vezetett a Duna-kanyar környékén, és éveket töltött azzal, hogy összeálljon egy naprakész adatbázis a katolikus egyház tulajdonában lévő műtárgyakról. Végül nem egészen két ciklust töltött el az Iparművészeti Múzeum élén, ahol legnagyobb munkájának a Nagytétényi Kastélymúzeum rendbetételét és az állandó bútorkiállítás megnyitását tekinti. Látszólag szerteágazó tehát az életmű, de ahogyan interjúalanyunk beszél róla, végül kiderül, hogy minden mindennel összefügg.


MC: Milyen korai, gyerekkori élmények terelték a régészet és az iparművészet felé?

Családi indíttatásról nem beszélhetünk, jogász apám élénkebb pályát képzelt el nekem, mint hogy „üljek egy poros, zárt múzeumban”. Harmadikos gimnazistaként került a kezembe László Gyulának a Honfoglaló magyar nép élete című kötete, és teljesen megragadott, ahogyan mindössze néhány honfoglalás kori temetőből felépített egy világot. Ez nagyon tetszett nekem. Az egyetemen már a kezdetektől felvettem László Gyula szemináriumait. Akkoriban indította el a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete a Magyar Régészeti Topográfiát, amelynek eddig kilenc kötete jelent meg. Az összes László Gyula-tanítvány terepbejárós szakdolgozati témát kapott, a választott területen gyűjtöttük össze a felszínen található leleteket, és az adatokat leadtuk az Akadémiának, ebből írtuk a szakdolgozatot. A Szentendrei-szigetet és a Duna két partját választottam. Érdekes, hogy már az őskorban kétparti települések léteztek, azonos korú telepek, egymással szemben. Persze a teljes munka ennél összetettebb: előbb össze kell gyűjteni az okleveles anyagokat, publikációkat, meg kell nézni a Nemzeti Múzeum és a helyileg illetékes múzeum gyűjteményében a korábbi leleteket. Aztán ki kell menni a terepre kora tavasszal vagy késő ősszel, amikor nem ér derékig a gabona, össze kell szedni mindent az őskortól a középkor végéig. 1966-ban végeztem, rögtön a Nemzeti Múzeumhoz kerültem szerződéssel.


MC: A múzeumban a középkori ötvöstárgyakat kapta meg kutatásra és őrzésre. Volt módja később is terepen dolgozni?

A Nemzeti Múzeumban már akkor sem volt pénzt tervásatásokra. Egyetemistaként minden nyáron jártunk ásatásra, és nekem borzasztóan tetszett a faluásatás. Ott is kevés adatból kell építkezni, izgalmas, de nem könnyű terep. Szerencsémre egy kitűnő ásatóhoz, Méri Istvánhoz kerültem már az első év utáni nyáron, ő a Nemzeti Múzeum középkori osztályának volt a vezetője, és Visegrádon ásott, a Várkert-dűlőben, ahol volt egy római őrtorony, rá és köré települt egy Árpád-kori falu. Ha egy római őrtorony vallumába, ami egy kevert föld, beásnak egy középkori házat, nem egyszerű megtalálni, mert a szűzföldtől elég könnyű megkülönböztetni a régészeti objektumokat, de egy kevert földben egy másik kevert földet már nem. Mérinek félelmetes híre volt, mert kitűnő ásató volt ugyan, de azt is tudtuk róla, hogy türelmetlen, goromba, és kirúgja, aki nem tetszik neki. Nem értette senki, miért megyek hozzá kezdő létemre. Leültetett egy tanúfal elé, kérdezte, mit látok. Mondtam, hogy földet. Addig nem kelhettem fel onnan, mint a gyerek a kelkáposztafőzelék mellől, amíg el nem kezdődtek kirajzolódni a rétegek. Ez volt vagy másfél óra, de lehet, hogy kettő. Megtanultam mellette tisztességesen ásni, és ennek később is hasznát tudtam venni, például 1979-től, amikor évekig dolgoztam az esztergomi szigeten.


MC: Ezek után feltételezhető, hogy a középkori ötvösgyűjteménnyel való találkozás talán váratlanul érte.

A múzeum középkori osztályán belül volt ez a gyűjtemény, amelynek határát 1700-nál húzták meg, és nem tartozott bele a honfoglalás kori anyag, mert azt külön kezelték. Ketten dolgoztak a gyűjteményben, de az egyikük már nagyon beteg volt, a másik kolléganő pedig szülési szabadságra ment. 1967-ben nyílt meg az új állandó történeti kiállítás, ott állt az ötvösgyűjtemény kezelő nélkül, holott egy ilyen kiállításnak minden tárlójába kell ötvöstárgy. Hallgattunk László Gyulánál ötvösségtörténetet, de amikor a gyakorlatban is találkoztam tárgyakkal, és elővettem a jegyzeteimet, kiderült, hogy a professzor néhány, a századforduló körül megjelent összefoglaló szakkönyvre támaszkodott, kivéve a Szent László-hermát, mert az a szívügye volt, fél éven keresztül tanította heti két órában. Ott álltam a gyűjtemény kulcsaival, és akkor még nem voltam bajban, amikor a kollégák jöttek hozzám, mert ők ismerték a gyűjteményt. De lépten-nyomon beleütköztem olyan kérdésekbe, amelyekre nemigen tudtam válaszolni. Akkor még élt Mihalik Sándor, aki ötvösséggel foglalkozott, és Hann Sebestyénről írt nagymonográfiát, ami sohasem jelent meg. Elóvakodtam hozzá segítségért. Mihalik kedves volt, de direkt kérdésekre nem szeretett válaszolni, bár ha valaki odafigyelt, akkor tanulhatott tőle. Például amikor elkísértem a rendőrségre, ahol a vámon lefoglalt több láda műtárgy várta szakértőként. Ez maradt nekem, ásatásról nem is álmodhattam.


MC: Mihalikon kívül kitől várhatott még segítséget?

Hogy valahol elkezdjem az ismerkedést a területtel, kinéztem magamnak a gyűjteményből egy kis bizánci bronz ereklyetartó mellkeresztet, mert ezek közelebb voltak a régészethez, mint a művészettörténethez, hiszen többnyire a földből kerülnek elő, sírokból, településekről, és olyan kis szerények. Nem érdekeltek a reneszánsz násfák, barokk díszedények. Valaki azt mondta: vigyázz, ez a Kovács Éva területe! Ő korábban a Szépművészeti Múzeumban dolgozott, majd a Művészettörténeti Kutatóintézetben, Genthon-tanítvány volt, az egy külön iskola. Telefonon bejelentkeztem, elmentem hozzá, bemutatkoztam, és elmondtam, hogy figyelmezettek, ez az ő témája, ne nyúljak hozzá. Éva fölfortyanós ember volt, rögtön felháborodott, hogy „ilyet csak a régészek tudnak mondani”, itt nincsenek kisajátított témák, szívesen lektorálja, amit írok. Amíg Éva élt, soha más nem lektorálta az írásaimat. Szigorú kritikus volt, előfordult, hogy telefonált: Zsuzsa, alulmúltad önmagadat. Igényes volt, kicsit goromba, de összebarátkoztunk, különösen a koronázási jelvények kutatása kapcsán.


MC: Mielőtt ebbe a szép témába belekezdünk, beszéljünk egy kicsit a hatvanas–hetvenes évek Nemzeti Múzeumáról!

Fülep Ferenc volt a főigazgató 1953-tól, mindenki félt tőle, mint a tűztől, és ő ezzel remekül élt is. Évente egyszer volt a főigazgatóval egy osztályértekezlet, amit azzal kezdett, hogy mindenkit kiosztott, és amikor az osztályvezető már sírt, akkor elégedetten hátradőlt, és a maga részéről elintézettnek tekintette a dolgot. Élet-halál ura volt, ami generációról generációra szállt a munkatársak között, a félelmet mindenki továbbadta az új munkatársaknak. A régész Korek József volt a helyettese, utána pedig Tamás elvtárs, aki a külügyből csöppent oda, nem volt szakember. A középkori osztályt Méri után Nagy Emese vezette, ő később felment a BTM-be. Ott volt Kovalovszki Júlia, akit nagyon szerettem. Vattai Erzsébettől vettem át az ötvösgyűjteményt, ahol Kolba Judittal dolgoztunk együtt. Összesen huszonhat évet töltöttem a Nemzeti Múzeumban.


MC: Hogyan tudták meg, hogy hazahozzák a koronát? Kutatóként lehetett az addigi szakirodalomra támaszkodni, vagy elölről kellett kezdeni a kutatást?

Nagy titokban tartották a dolgot. Időnként megjelentek a külügyminisztériumból állig begombolt öltönyös urak, és kérdéseket tettek fel, hogy mekkora a korona súlya, pontos méreteket kértek a palástról, ilyesmi. Amikor visszakérdeztünk, nem válaszoltak. Teljesen véletlenül addigra elolvastam a koronairodalmat. Kovács Éva a palástról írta a disszertációját, őt a nagyötvösség érdekelte, az uralkodói jelvények, a Mátyás-kálvária és a többi. A háború után nem jelent meg itthon semmi a koronáról, Németországban adták ki Bárányné Oberschall Magdának a munkáját, aki a negyvenes években a Nemzeti Múzeumban a középkori ötvösgyűjteményben dolgozott, 1966-ban pedig Bécsben jelent meg Deér József hatalmas monográfiája, ő elsősorban történészként írt a tárgyról. Ugyancsak foglalkozott a témával Patrick Kelleher amerikai művészettörténész, aki katonaként találkozott a koronával, készíttetett is róla egy sorozat fekete-fehér fotót. László Gyula mesélte, hogy 1938-ban, a Szent István-évben művészettörténészek egy válogatott csoportja megtekinthette a Várban a koronázási jelvényeket. Mondta, hogy neki arany dolga volt, mert félreülhetett egy kanapéra, kezében a jogarral, és alaposan megnézhette, lemérhette, lerajzolhatta. A korona egyik szemrevételezője Bárányné volt, de ők nemhogy fél méternél közelebb nem mehettek a koronához, de nem készíthettek jegyzeteket sem. Bárányné próbálta az emlékezetében megőrizni a részleteket, ebből írta aztán a monográfiáját.


MC: 1938-ban még nem műtárgyként, hanem a királyság ereklyéiként tartották a Várban a koronázási jelvényeket, hiszen királyság volt, még ha király nélkül is.

És virult a Szent Korona-tan, ami a 16. században Werbőczyvel kezdődött, ez adta a közjogi alapját annak, hogy Horthy kormányzó fegyveresen állt ellen a megkoronázott IV. Károly magyar király visszatérési kíséretének. Ez nonszensz, ezt az ellentmondást csak a Szent Korona-tannal lehetett ellensúlyozni. És ez a tan megint virul.


MC: A korabeli híradófelvételek komoly protokolleseményként ábrázolják a korona megérkezését Budapestre. Ez hogyan zajlott a múzeumban?

Behívott 1977 karácsonya előtt egy héttel Fülep főigazgató, kérdezte, hogy tudok-e valamit a koronáról. Mondtam, hogy elolvastam Oberschall és Deér könyvét. Tudnék-e írni valamit, mert lehet, hogy hazahozzák, és a múzeumban fogják kiállítani. Persze alig néhány napot kaptam rá. Azonnal hívtam Évát, aki nem volt otthon, a telefonban a férje (Mojzer Miklós – a szerk.) nagy ímmel-ámmal végül elárulta, hogy Éva Amerikában, Fort Knoxban azonosítja éppen a koronát, Szvetnik Joachim, az Iparművészeti Múzeum ötvös-restaurátora társaságában. Évával igencsak jó barátok voltunk, de nekem sem szólhatott az utazásról. Szenteste napján jött haza, nekem pedig aznapra kellett leadnom az egyívnyi szöveget, amit végül mások főzetéből kellett összekutyulni. Azt választottam ki, amit valószerűnek tartottam, de végig az volt az érzésem, hogy Éva hazajön, és közli, hogy dobjam ki az egészet, mert ő már látta a koronát. Még megvoltak a régi üvegnegatívok a Műemlékhivatalban, amelyeket 1882-ben készíttetett Ipolyi Arnold esztergomi érsek és akadémiai elnök egy koronaszemle alkalmából. Ebből lettek a kiállítás illusztrációi. Éva megjött, felhívott, hogy semmivel sincs előrébb, ez egy nagyon szűkszavú tárgy. Februárban nyílt csak meg a kiállítás, mert a múzeum dísztermében előkészítették ugyan a helyet, elkészültek a vitrinek, a dobogók, az üvegnegatívokat felnagyítottuk, de a hírek szerint Aczél György a Várba akarta felvitetni a koronázási jelvényeket.


MC: Vajon hová? Az akkor nemrégiben nyílt Magyar Nemzeti Galériába?

Igen. Később hallottam Bereczky Lórándtól, hogy sajnálta volna a kilátását az igazgatói szobájából. De mindegy is, mert a korona végül a Nemzeti Múzeumban kötött ki. Egy ideig nem tudta senki, hogy már kész a kiállítás, csak az ügyeletesnek szóltak az egyik reggel, hogy már a dísztermet is nyissa ki, minden ünnepélyes ceremónia nélkül.


MC: Miért nem volt felhajtás. Féltek, hogy előhozza az emberekből a nosztalgiát?

Igen, volt ilyen félelem. Január 6-án volt a Parlamentben az ünnepélyes átadás, és még aznap éjjel áthozták a múzeumba, a régészeti kiállítás kincstárába vitték, ami egy külön ráccsal elválasztott biztonságos helyiség volt, a szkíta, longobárd, avar és germán aranyak számára. Ott helyezték el a koronát tartalmazó, több kulccsal és pecséttel lezárt ládát. A kis füzetet, amit írtam, egy hét alatt kinyomtatták, ruháskosárban hozták a példányokat. Két darabot kivettem, holott még nem lehetett terjeszteni, mert a pártközpont még nem adta rá az áldását. Nem tudom, hogy mit kerestek benne, de az igazgató kiadta az ukázt, hogy senki nem nyúlhat hozzá. Gondoltam, az én két darabomból még egyszer könyvészeti ritkaság lesz, de nem lett, mert pár nap múlva engedélyezték a terjesztését.


MC: Milyen érzés volt személyesen, közelről szemrevételezni a koronát?

Érdekes, mert a fényképeken látszott, hogy a bizánci rész nagyon finom munka, de a pántok rekeszzománc apostolképei a fotókon durvának látszottak, így meglepő volt, hogy azok is rendkívül finomak, csak mások, mint a bizánciak. A személyes élményt ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor az első, általam kiásott sírból a rajzolás és a fotózás után a kezembe vettem a koponyát, és kiöntöttem belőle a homokot. Akkor azt éreztem, hogy ebben a homokban volt minden, ami az egykori ember lényege, amit most kiszórtam. Ugyanez volt a koronával: hány ember halt ezért meg, hány háborút viseltek, hány cselszövés és más sorsfordító esemény kötődik ehhez a tárgyhoz.


MC: Megfoghatta?

Sok évig csak én foghattam meg. Ha javították a tárlót, fotózták, vizsgálták, én voltam a „Mädchen für alles”. Kovács Évával és Szvetnikkel kaptunk több napot, amikor egy kis asztal körül ültünk hárman, erős lámpafénynél mértük, vizsgáltuk, leírtuk a tárgyat, a javításokat, sérüléseket. Amikor megjött a korona, a művelődési miniszter létrehozott egy, a korona kutatásának és publikálásának koordinálására történészekből és művészettörténészekből álló bizottságot, amelynek én is tagja voltam. Ez működött egészen 1999-ig, amíg úgy nem döntött a kormány, hogy a Parlamentbe viszik a koronát, és minket szélnek nem eresztettek. Voltak terveink, akartunk egy roncsolásmentes anyagvizsgálatot röntgenfluoreszcenciás módszerrel, ezt a KFKI végezte volna, el is készítették a befogó műszert. Én olyan borzasztóan nem hiszek az anyagvizsgálatokban, mert csak akkor érvényesek, ha ugyanazokkal a módszerekkel, ugyanabban a laborban készítik az összes vizsgálatot. A Kolozsvári testvéreknek a prágai Szent György-szobráról készült egy anyagvizsgálat a harmincas, azután az ötvenes években. Ha csak az eredményeket látná az ember, megesküdne arra, hogy nem ugyanarról a tárgyról van szó. Mondjuk egy nagy bronzszobor esetében a mintavétel helyétől is függ, de nem jegyezték fel, hogy honnan vették az anyagot, a ló farából vagy a lábából. Amire a korona esetében kíváncsiak lettünk volna, az a különböző részeknek az egymáshoz való viszonya. Négy-négy halántékcsüngő van a korona két oldalán, ebből kettő-kettő ráforrasztott karikában, tehát eredeti állapotában függ, kettőt-kettőt pedig az abroncsba fúrt lyukba rögzítettek. Kérdés, hogy ezeknek milyen a viszonyuk egymáshoz? A tetején lévő keresztnek az anyaga mutat-e kapcsolatot bármelyik utólagosnak tűnő részlettel? Milyenek a javításokhoz felhasznált aranypántok és drótok? A belső anyag különbözősége és egyezése lett volna fontos. Ettől végül elállt a bizottság, mert időközben megerősödött a koronának mint szakrális tárgynak a felfogása, és ez hatott a Koronabizottság történész tagjaira is.


MC: Nem kell róla mindent tudni? Nem ez a lényeg?

Annyira nem, hogy mióta bevitték a Parlamentbe, már nem is vizsgálta senki. Állítólag mostanra elszíneződött az aranya, de az erre létrejött bizottságban nincs senki, aki korábban alaposabban vizsgálta volna. Amikor úgy döntöttek, hogy elszállítják, a bizottság nem értett ezzel egyet. Abban megegyeztünk, hogy ez nem csupán egy művészeti alkotás, hanem a magyar történelem legfontosabb ereklyéje. A helye a többi történeti ereklye között, a Magyar Nemzeti Múzeumban van. De nem kérdeztek minket, a munkánkat megköszönve fel is oszlatták a bizottságot. Helyette létrehoztak az öt állami „főméltóságból” egy Koronatanácsot. Nyilvánosan a sajtóban ketten tiltakoztuk Marosi Ernővel, ennek egyetlen eredménye az lett, hogy a férjemet, aki a Legfelsőbb Bíróság elnökeként az öt főméltóság egyike volt, kihagyták a Koronatanácsból, helyére az MTA elnökét hívták be. A tanács persze nem csinált semmit. Még Sólyom Lászlónak (aki az Alkotmánybíróság elnökeként volt tagja a tanácsnak) volt az ötlete, hogy felkérne néhány szakembert a jelvények állagának ellenőrzésére, kutatási témák felvetésére, de ebből se lett semmi. Most, amikor híre ment, hogy vizsgálják a koronát, felhívtam Marosit, hogy tud-e róla. Hallotta. Akkor is tiltakoztunk, amikor elvitték hajóval Esztergomba, Marosi a sajtóban is publikált erről, én az összes főméltóságnak írtam, mivel ismertem őket személyesen. Egyetlen választ kaptam, de annak sem volt érdemi jelentősége.


MC: Említette, hogy a későbbiekben volt módja újra terepen ásni.

1979-ben indult el a bős-nagymarosi vízi erőmű tervezése. Az eredeti tervek szerint az esztergomi szigeten ment volna végig az új meder gátja, ami ráépült volna egy olyan lelőhelyre, amiről bőségesen vannak középkori források. Ez egy bencés apácakolostor, legkorábbi említése 1142-ből származik, de egyes történészek szerint Salamon király és Béla herceg Esztergom-szigeti békekötése 1073-ban már a megépült kolostorban történt. Az biztos tehát, hogy a 11. századtól Esztergom török ostromáig folyamatosan maradtak fenn forrásadatok. A 19. században még álló romok voltak, aztán szép fokozatosan elhordták a köveket építkezésekhez. A harmincas években Paulovics István és László Gyula egy római kori castrum helyét keresték, de csak középkori falmaradványokat és sírokat találtak. Évfolyamtársam és jó barátom volt az esztergomi Balassa Múzeum igazgatója, Horváth István, aki rengeteg ásatási munkája miatt nem tudta vállalni a kolostor feltárását, rábeszélt, hogy csináljam meg én. Kovács Éva mérges volt, hogy „ilyen butaságokkal töltöm az időmet”, én viszont nagyon szerettem ásni, és tíz évig ástam ott nyaranként, annyit, amennyi pénzt tudtam rá szerezni a vízi erőmű költségvetéséből. 1992-ig, mire befejeztem, kirajzolódott a nagy méretű kolostor alaprajza.


MC: Mi látszik ebből most?

Az égvilágon semmi. A templom harminc méter hosszú volt, és tizenhét méter széles, háromhajós bazilika, délről kapcsolódott hozzá egy nem túl szabályos belső udvart körbefogó kolostorépület, benne temetővel, és a sírok között helyezkedett el egy rendkívül ritka kétapsziszos épület, a temetőkápolna, amelynek alapfalait százkilencven centiméter mélyen találtuk meg. Ezt nem lehet bemutatni, úgy lehetett volna csak, ha az alapfalakat kiépítik a felszínen, egy szép zöld területen. Ma a Mária Valéria hídra vezető út a kolostor mellett megy el. Gyönyörű lenne, ha nem Esztergomban lenne, mert ott éppen elég műemlék van, nem vágynak még egy rommezőre is. Ha a vízlépcső megépül, akkor még annyi sem maradt volna belőle. A kolostor korai alapítása is királyi eredetre utal, ugyancsak ezt jelzik a sok kőből épített, gyakran drága ékszereket tartalmazó sírok is. Amikor ásatás közben felnéztem a várra, gyermekkorom kedvenc regénye, Kodolányi Boldog Margitja jutott eszembe: hasonlóan kapcsolódott a budai várhoz a Nyulak szigetén a Margit számára alapított kolostor.


MC: Hasonlóan hosszú, évtizedes munka volt az egyházi tulajdonban lévő műtárgyak katalogizálása is.

Még 1973-ban kezdtük el végigjárni a püspöki gyűjteményeket. Kalocsát korábban felleltározták, de a többit nem. 1967-ben jött létre egy Katolikus Gyűjteményi Központ, amelyet Farkas Attila esztergomi pap vezetett, aki később elvégezte a művészettörténetet is. Az volt a cél, hogy legyen egy központi nyilvántartás a katolikus egyház tulajdonában lévő műtárgyakról. Kalocsán revíziót tartottunk, de előttünk állt Eger, Szombathely, Pécs, Győr, Veszprém. Győrben a székesegyház sekrestyéjében dolgoztunk éppen, amikor bejött egy plébános a városból, hogy neki van egy kelyhe, jó lenne, ha látnánk, mert nem tud róla semmit. Másnap elmentünk hozzá, de már ott várt egy másik pap egy másik plébániáról egy újabb tárggyal. Akkor jöttünk rá, hogy a püspöki kincstáraknak nem volt ugyan szakszerű leltáruk, de a tárgyak jó helyen voltak, viszont a plébániák műtárgyairól senkinek fogalma sem volt. Farkas Attila felkérésére csatlakozott hozzánk az Iparművészeti Múzeum textilgyűjteményéből László Emőke, a bútorgyűjteményből Vadászi Erzsébet, a Nemzeti Múzeumból pedig Kolba Jutka kolléganőm, mi írtuk össze az ötvöstárgyakat. Sajnos nem mindenhol láttak szívesen, hiába volt az Actio Catholicától pecsétes papírunk, ha nem volt velünk papi kísérő, bajban voltunk. Szombathelyen és Győrben kaptunk komoly segítséget. Sopron környéke műemlékeit Csatkai Endre kiadta kötetben, többnyire az épületekről ugyan, de hellyel-közzel a gyűjteményekről is írt. Azt a környéket a Csatkai-kötettel a hónunk alatt jártuk. Az egyik faluban egy gyönyörűséges monstrancia került elő, 1792-es bécsi bélyeggel, a talpára vésett, egy évvel későbbi donációs felirattal, de nem volt benne a Csatkaiban. Kérdeztem a plébánost, hogy ez hogyan maradt ki a kötetből, ha már kétszáz éve itt van. A plébános azt mondta: „mert nem mutattam meg a Csatkai úrnak”, majd halkan hozzátette, hogy nekünk se mutatta volna meg, ha nem a kanonok úrral jövünk. Négyből hárman családos emberek voltunk, gyerekekkel, nehéz volt az időegyeztetés, így tavasszal-ősszel csak egy-egy megyébe tudtunk elmenni. A szombathelyi egyházmegyét teljesen befejeztük, az a legkisebb, kétszáznegyven templommal. A győrit is nagyjából. Nagyon érdekes munka volt, soha nem tudtuk előre, mit találunk, és a papok is érdekes emberek, sokkal öntörvényűbbek, mint a civilek. 1982-ben elvállaltam a szakszervezeti titkárságot, addig nem volt semmi bajom a főigazgatóval, de ekkor kénytelenségből bajaink lettek. Ekkor megszüntették a kiküldetési díjunkat, így már csak rövid időkre tudtunk elmenni. Kiderült, hogy égető szükség lenne ennek a munkának a meggyorsítására, én pedig úgy gondoltam, hogy egyházközinek kellene lenni, mert butaság, hogy egy faluban felmérjük a katolikus templom műtárgyait, de a református és az evangélikus templomba be sem dugjuk az orrunkat. Amikor jött a rendszerváltás, időszerűnek tartottam egy ilyet létrehozni. Végigjártam az egyházakat, mindenki egyetértett a tervvel, de mégsem lett belőle semmi. Pedig csak egy kis irodára lett volna szükségem egy munkatárssal, az egész működése nem került volna többe, mint egy templombetörésnyi kár. Az akkori miniszter, Andrásfalvi Bertalan rábízta a dolgot Fekete Györgyre, aki államtitkárként közölte velem: „megszűnt az az idő, hogy az egyházak fölött gyámkodjanak.” Mondtam, hogy ez egy szolgáltatás, de hiába.


MC: Nemcsak ezzel az illúziójával számolt le, de a Nemzeti Múzeumot is elhagyta.

Annyira hittem abban, hogy ez a gyűjteményi központ létrejön, mert annyira logikus és szükséges volt, hogy lélekben már elszakadtam a Nemzeti Múzeumtól. Akkor fejeztem be két nagy munkát, az esztergomi ásatást és a középkori bronztárgyak katalógusát. Amikor kiderült, hogy mégsem tudom megcsinálni az egyházi munkát, megpályáztam az Iparművészeti Múzeum igazgatói székét. László Emőke jó barátnőm volt, így előtte megkérdeztem tőle, hogyan fogadnának. 1992 novemberében neveztek ki, miután elődöm, Rózsa Gyula visszament a Népszabadsághoz újságírónak. Nagy szakmai elképzelésekkel mentem oda, de kiderült, két dologgal nem számoltam. Ha az ember saját maga dolgozik, márpedig egy régész ehhez szokott hozzá, nagyjából tudja, milyen hatásfokkal térül meg a befektetett energia. Amikor az ember másokat dolgoztat, ez a hatásfok drámaian lecsökken. Amire szintén nem gondoltam, hogy a Nemzeti Múzeum középkori osztályán a magam ura vagyok, csak azokkal kell szóba állnom, akikkel szeretnék, független ember voltam. A múzeumnak viszont folyton szüksége volt valamire, ehhez pedig olyan emberekkel kellett „barátkoznom”, akikhez egyébként nem lett volna közöm; úgy éreztem, hogy feladtam a függetlenségemet. Egyre inkább átmentem „üzemvezetőnek”, aki gazdasági, személyi és biztonsági kérdésekkel foglalkozik.


MC: Az Iparművészeti Múzeum gyenge pontja az épület állapota.

Már akkor ígérték a rekonstrukciót, amikor odakerültem, ez máig ígéret maradt. Ami úgy érzem, hogy maradandó, az a Nagytétényi Kastély rendbehozatala, nagyon kevés pénzből: háromszázmillió forint állt rendelkezésre a teljes rekonstrukcióra és az új kiállításra. Nem töltöttem ki a második ciklusomat, mert Nagytéténybe belefáradtam. Abba, hogy azért kell küzdeni, hogy dolgozhassunk, hogy a múzeum működhessen. Azt a pénzt is én szereztem: az államalapítás ezredik évfordulójának kormánybiztosát még német nagykövet korából ismertem, ő volt az, aki más múzeumok sokmilliárdos költségvetéséből csípte le ezt az összeget. Nagyon sokat dolgoztam vele. 1999 júniusában adtuk át az épületet, és azt ígértem, hogy a következő évben az állandó bútorkiállítással ünnepeljük az ezredfordulót. 2000. február elején megérkezett az új költségvetés, amelyben az a szó, hogy Nagytétény, nem is szerepelt. Mentek a telefonok és a levelek a minisztériumba, közben már készítettük elő a kiállítást, külső restaurátorokkal. Úgy gondoltam, ha a helyzet nem változik, júniusban megnyittatom a kiállítást egy politikai potentáttal, de rögtön be is zárom. Végül megjött a pénz, de elegem lett, kértem a nyugdíjazásomat. Indulati döntés volt, de nem bántam meg. Közben kiderült, hogy az egyházi leltár Erdélyben folytatódik, így az első utam Csíksomlyóba vezetett. Nagy ajándék volt ez, a gyulafehérvári egyházmegyében több mint kétszáz helységet jártunk be, rengeteg szép tárggyal, érdekes emberekkel találkoztunk. A világ legnagyobb műkincsgyűjteménye a római katolikus egyház kezében van, és ő a világ egyetlen olyan gyűjteménytulajdonosa, amelyiknek halvány gőze nincs, hogy mije van valójában. A Vatikán két évtizede szorgalmazza a templomokban lévő műtárgyak katalogizálását, de e legfelsőbb szándék sajnos nehezen jut el a plébániákig.


MC: Az Iparművészeti Múzeumban kortárs művészettel is foglalkozott. Néhány hete egy Gádor István-kiállítást nyitott meg.

Középkoros régészként kerültem az Iparművészeti Múzeumba, keveset tudtam a kortárs iparművészetről, nem ismertem a művészeket, fogalmam sem volt a „szekértáborokról”. Így teljesen elfogulatlan voltam, ami végül is szerencsének bizonyult: jó kapcsolatba kerültem a művészekkel. Máig „fővédnöke” maradtam a Hódmezővásárhelyi Kerámia Szimpóziumnak, ebben a minőségemben veszek részt a kiállítások rendezésében, beleértve a posztamensek festését is. A Magyar Iparművészet folyóiratban rendszeresen írok kortárs művészekről és kiállításokról, időnként felkérnek egy-egy kiállítás megnyitására is. Sokszor elmondtam, hogy egészen az újkorig minden művészeti alkotás gyakorlati céllal, azaz iparművészetként született. A középkori ötvösség ismerőjeként tulajdonképpen csak a szakmám időhatárai terjedtek ki napjainkig.

 
 

Szerző: Gréczi Emőke


Portré: Villányi Csaba/Flashback Photo/MúzeumCafé

Archívum: A koronázási jelvények állandó kiállításának átépítése (Fényes Tamás, MTI)

Az állandó kiállítás a Nemzeti Múzeumban (MNM Központi Adattár és Digitális Képarchívum, Múzeumtörténeti Gyűjtemény)


Megjelent a MúzeumCafé 49. számában (2015. október-november)

Komment 0 | Reblog! 0 |


Címkefelhő

kiállítás (113),Magyar Nemzeti Galéria (56),MúzeumCafé folyóirat (55),Szépművészeti Múzeum (47),kultúrpolitika (35),programajánló (29),történelem (27),műgyűjtés (27),interjú (23),kortárs művészet (23),Párizs (22),politika (22),avantgárd (21),irodalom (21),építészet (19),múzeumépítészet (18),műkereskedelem (17),gyűjteménygyarapítás (17),Szentendre (16),fotográfia (16),videó (15),régészet (14),Petőfi Irodalmi Múzeum (14),restaurálás (13),Ludwig Múzeum (13),Műcsarnok (12),műtárgyvásárlás (11),élő MúzeumCafé (11),restitúció (11),szobrászat (10),Nemzeti Múzeum (10),digitalizálás (10),grafika (10),Capa Központ (10),Picasso (9),iparművészet (8),holokauszt (8),Kiscelli Múzeum (7),Garas Klára (7),Bécs (7),film (7),világháború (6),Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (6),múzeumpedagógia (6),Rippl-Rónai József (6),Allegro Barbaro (6),Román Csarnok (6),Liget Budapest (5),aukció (5),Értéktár Program (5),kortárs (5),rendszerváltás (5),New York (5),könyvajánló (5),Kassák Múzeum (5),színház (5),Nyolcak (5),Power 50 lista (5),Bartók Béla (4),városi séta (4),Csontváry (4),wanted (4),Rembrandt (4),Pécs (4),könyv (4),látogatottság (4),Skanzen (4),Velence (4),örökségvédelem (4),szocreál (4),néprajz (4),Néprajzi Múzeum (4),Bálint Endre (4),Baán László (4),Európai Iskola (4),fotóművészet (4),Élő MúzeumCafé (4),Louvre (4),konferencia (4),Ady Endre (4),Louvre-Lens (4),zene (4),Aczél György (3),emlékezet (3),Czóbel Béla (3),Hopp Ferenc Múzeum (3),I. világháború (3),előadás (3),Bauhaus (3),kézirat (3),modernizmus (3),dizájn (3),Caravaggio (3),London (3),sport (3),Anna Margit (3),Budapest Galéria (3),MúzeumCafé Díj (3),műtárgyvédelem (3),impresszionisták (3),Derkovits Gyula (3),kulturpolitika (3),műemlékvédelem (3),ganymed goes europe (3),Iparművészeti Múzeum (3),magángyűjtemény (2),internet (2),Seuso-kincs (2),Vadak (2),MúzeumNegyed (2),relikvia (2),Art Market Budapest (2),keleti művészet (2),örökség (2),MúzeumCafé díj (2),címlap (2),Modigliani (2),Erdély (2),Ország Lili (2),Vasarely (2),kert (2),Magyar Zsidó Múzeum (2),Textúra (2),múzeumi rendszer (2),Berlin (2),fortepan (2),pop art (2),Barcelona (2),Milánó (2),Artpool (2),Chagall (2),Munkásmozgalmi Múzeum (2),MúzeumCafé könyvek (2),Zsolnay (2),Lektorátus (2),Vermeer (2),fotó (2),dokumentum (2),múzeum (2),MűvészetMalom (2),Szántó Piroska (2),Szeged (2),Holokauszt (2),vadászat (1),kastély (1),kastélypark (1),Bosch (1),médiaművészet (1),Andrássy (1),Fortepan (1),Mravik László (1),emlékmű (1),KEMKI (1),megnyitó (1),nők (1),Cloisters (1),El Kazovszkij (1),Csernus Tibor (1),etnográfia (1),Disputa (1),Vajda Júlia (1),Ámos Imre (1),műkincslopás (1),múzeumelmélet (1),Dada (1),animáció (1),Garas Kára (1),Sinkó Katalin (1),Kassák Lajos (1),Prága (1),műtárgylopás (1),elhurcolt műkincsek (1),porté (1),orosz művészet (1),Balaton (1),Prado (1),törénelem (1),Batthyány Gyula (1),Győr (1),Magnum Photos (1),Népessy Noémi (1),Goldberger Textilipari Gyűjtemény (1),gender (1),kommunikáció (1),Velencei Biennále (1),Óbuda (1),bevándorlás (1),oktatás (1),Vasarely Múzeum (1),Trieszt (1),Amerika (1),popzene (1),várostörténet (1),interaktivitás (1),egyház (1),Centre Pompidou (1),Budavár (1),Román csarnok (1),MOME (1),installáció (1),Bayreuth (1),Moszkva (1),Kijev (1),emlékmúzeum (1),Múzeum-kert (1),BTM (1),Art Capital (1),MúzeumCafé könyv (1),Magyar Képzőművészeti Egyetem (1),temető (1),helytörténet (1),art deco (1),Vaszary-villa (1),Múzeumkert (1),Vatikán (1),Tiszadob (1),Richard Wagner Múzeum (1),Leonardo (1),Ani (1),muzeológia (1),műemlék (1),Budapesti Történeti Múzeum (1),védettség (1),portré (1),olimpia (1),Kecskemét (1),1956 (1),Múzeumok Éjszakája (1),Kocsis Zoltán (1),emlékhely (1),Sopron (1),hamisítás (1),zsidóság (1),emigráció (1),Lengyelország (1),Albertina (1),kultúrtörténet (1),Olaszország (1),jótékonyság (1),beszélgetés (1),Képzőművészeti Egyetem (1),Sziklakórház (1),MúzeumCafé (1),Vaszary János (1),dinoszaurusz (1),Művészetmalom (1),dada (1),szalon (1),restitucio (1),századforduló (1),városliget (1),Nagy-Britannia (1),progarmajánló (1),könyvtár (1),kínai művészet (1),Rijksmuseum (1),Székesfehérvár (1),kutatás (1),szobor (1),BÁV (1),Debrecen (1),adatbázis (1),Radnóti Miklós (1),Gyarmati Fanni (1),Csinszka (1),Márffy Ödön (1),királynő (1),Guggenheim Muzeum (1),François Gilot (1),Vallauris (1),szeged (1),közösségi oldalak (1),Keserü Ilona (1),Guernica (1),Duchamp (1),gyerekeknek (1),Balaton (1),Siófok (1),retró (1),Metz (1),Rozsda Endre (1),balaton (1),tárlatvezetés (1),Matisse (1),gallery weekend (1),kultusz (1),Vaszary Villa (1),Christie’s (1),Pinault (1),Palazzo Grassi (1),irodalomtörténet (1),Természettudományi Múzeum (1),Google Art Project (1),egyiptológia (1),MTA (1),Toulouse-Lautrec (1),bibliofília (1),Budapest100 (1),porgramajánló (1),Lucian Freud (1),Műértő (1),Fabényi Júlia (1),Molnár-C. Pál Múzeum (1),Római Iskola (1),Kimt (1), Bécs (1),Miskolc (1),Nagyvilág (1),Csontvary Kosztka Tivadar (1),krimi (1),Amszterdam (1),Kratochwill Mimi (1),Műemlék (1),velence (1),Bukta Imre (1),stressz (1),Kína (1),Munkácsy Mihály (1),teremőr (1),fotógráfia (1),Bálint Ház (1),Kieselbach Galéria (1),Aristide Maillol (1),Magyar Nemzeti Múzeum (1),Guggenheim Múzeum (1),Manet (1),MANK (1),Moholy-Nagy László (1),Benczúr Gyula (1),Elgin-márványok (1),Athén (1),erdély (1),Frida Kahlo (1),szürrealizmus (1),kina (1),felújítás (1),Várkert Bazár (1),veduta (1),Rómer Flóris Múzeum (1),Velázquez (1),Ernst Múzeum (1),ajánló (1)