Címkék: MúzeumCafé folyóirat, interjú, politika, kultúrpolitika, restitúció, gyűjteménygyarapítás, Csontváry

MúzeumCafé folyóirat interjú politika kultúrpolitika restitúció gyűjteménygyarapítás Csontváry

Ha valaki régi múzeumi emberekkel beszélget, akkor előbb-utóbb elhangzik Villangó István neve. Nem véletlen, hiszen a mára jogutód nélkül megszűnt, valaha a múzeumi világ számos területén irányítói szereppel bíró Központi Múzeumi Igazgatóságnál vezetett irodát, majd a Művelődési Minisztérium közgyűjteményi osztályán dolgozott több beosztásban, miközben tíz miniszter és tíz miniszterhelyettes váltotta egymást fölötte. A beszélgetés során csak a töredékét tudtuk érinteni annak, amit a korszakról, annak múzeumirányítási elveiről és történeteiről tud, és szerencsére nem is titkol el.

 


MC: Meséljen arról az útról, ami a szülőfalujából, Kömlőről az Eötvös Kollégiumig vezetett!
Igazi falusi gyerek voltam, ha kellett, kaszáltam, ha kellett, kapáltam. Parasztok voltak a szüleim, én vagyok az első értelmiségi a családban. Sokszor meglepődnek a néprajzos kollégák, amikor szakmai kérdésekről beszélgetek velük, de mindig mondom: én nem tanultam, én csináltam. 19. századi bútorok között éltünk 19. században épült házban, a hagyományos paraszti életforma szerint, több generáció együtt. Ami a helyi közéletet illeti, mivel jól tanultam, mindenben számítottak rám. Ministráltam is, ha arra volt szükség, amíg engedték. Onnan kerültem az egri tanítóképzőbe, ami az akkori elképzeléseim szerint a csúcsot jelentette, messze túlteljesítve a lehetőségeket, elvárásokat. Tanító akartam lenni, nem több. Azt hiszem, mindig meg is maradtam annak. Egerben sportoltam, a színjátszó körben játszottam, a Képzelt beteg címszerepét játszottam. Ez volt az első magyar nyelvű tanítóképző, még Pyrker alapította, és én voltam az utolsó érettségiző (az utolsó voltam a névsorban), mielőtt megszüntették, illetve beolvasztották a főiskolába, a mai Esterházy Egyetem elődjébe. A végzés után Gyöngyöspatára helyeztek tanítónak, de tanítani már nem tudtam, mert tébécével tizenhat hónapra és tizenhat napra tüdőszanatóriumba kerültem. A könyvtárban dolgoztam és rádióműsort csináltam, az ott gyógyuló költők, színészek, újságírók, rajzfilmesek igen jó szellemi, inspiráló közeget jelentettek számomra. Akkor már jelentkeztem az egyetemre, de orvosi javaslatra még maradtam egy darabig a szanatóriumban. A magyar–könyvtár szakot azért is javasolták, mert ilyen egészségügyi állapotban nem biztos, hogy engedtek volna tanítani. Bekerültem az Eötvös Kollégiumba, először lakóként, majd a jó tanulmányi eredményeimnek köszönhetően szakkollégistaként. Akkor alakult az első szakkollégium a legkiválóbb tanulókból, és én bekerültem ebbe körbe, a többségből egyetemi tanár, akadémikus, történész, költő, filmrendező, újságíró, muzeológus lett. A Kilencek költőcsoportból kettő kivételével kollégisták voltak.

MC: A pályáját a Központi Múzeumi Igazgatóságnál (KMI) kezdte. Hogyan került ehhez a több hatáskörrel is rendelkező, ma már nem létező intézményhez?
Amikor végeztem, állásom nem volt, csak szerződésem az egyetemen. Tukufa, így hívták ezeket a pénzeket (Tudományos Kutatási és Fejlesztési Alap), amiből fizettek minket. Kellett státus is abban az időben, azt a kari könyvtárban kaptam. Három évig vártam a kinevezésre, albérletben laktunk, vártuk a gyerekünket. A Közlönyben meghirdették a KMI Propaganda Irodájának a vezetését. Megpályáztam és elnyertem. A pályázatomban már leírtam, hogy ne csak propagandának hívjuk ezt a munkát, mert az olyan politikai ízű, hanem legyen népművelés.

MC: A népművelés alatt mit értett? Közönségszervezést?
Sok olyan munkakört, tevékenységet, amit ma már teljesen természetesen végeznek a múzeumokban. Mi ott, a KMI-ben tízen kezdtük el. A múzeumok ellenálltak, mert azt mondták, hogy a múzeumokba néprajzos meg régész kell, nem pedig népművelő. Akik akkor népművelőként a múzeumokban dolgoztak, legfeljebb tízen, annak a fele valakinek a valakije volt, szakképzett, felkészült szakember alig. A múzeumok mérgesek voltak, hogy miért kell erre költeni a pénzt.

MC: Mit kell tudni a KMI-ről? Amikor adatokat böngésztem róla, azt láttam, hogy rengeteg dologgal foglalkozott a kiállításrendezéstől a restaurálásig.
Az Ortutay-féle MMOK volt az elődje, ami MOK-ként még működött egy darabig, azután jött a KMI. Műtárgyvédelemmel, kiállításrendezéssel és múzeumi ismeretterjesztéssel foglalkozott, Csikai László volt az igazgató, és helyileg az Iparművészeti Múzeum Kinizsi utcai szárnyának az emeletén működött, a tetőtérben pedig a restaurátorok dolgoztak, szintén a KMI égisze alatt. Abból lett az Éri István-féle MRMK (Múzeumi Restaurátor és Módszertani Központ), amely kiköltözött a Könyves Kálmán körútra. Később jogutód nélkül megszűnt, és beolvadt a Nemzeti Múzeumba, ebből lett egy adatbázis, valamint a Múzeum Hírlevél, amelynek elődjét még az én csoportom kezdte el 1968-ban Múzeumi Magazin címmel. Négy szám után már profi kiadónál Múzsák címen futott. A József nádor téren működő propagandacsoportot Vizy Ottó, a Műcsarnok későbbi igazgatója vezette, őt váltottam, a vezetésemmel jött létre a KMI Propaganda és Népművelési csoportja. 

MC: Az mit jelentett a gyakorlatban, hogy kiállításokat épített, rendezett a KMI? Például ha a Nemzeti Múzeum rendezett egy kiállítást, akkor muszáj volt a KMI-hez fordulni, vagy megvolt a választás szabadsága?
Is-is. A múzeum hozta a forgatókönyvet, ahogy a megyei múzeumok többsége is, holott költségvetés szempontjából csak az országos múzeumok tartoztak hozzánk: a beruházás és a felújítás, de a működés nem. Volt grafikai és asztalosműhelyünk, tervezőket foglalkoztattunk. Boreczky László volt a vezető tervezőnk, de voltak diszpécserek is, mint például Hámori László, aki később a Hadtörténetiben és a Nemzetiben is dolgozott. A foglalkoztatott belsőépítészek között volt Makki György, Bánkúti Albin (ők tervezték a Mátra Múzeum első és második kiállítását), Fekete György, Gergely István. A foglalkoztatott tervezők egy része kirakatrendezőnek tanult, mert csak ilyen képzés létezett, de idővel beletanultak a múzeumi kiállításrendezésbe. Dolgoztunk olyan cégekkel, mint a Budapest Grafika, hiszen pénzünk volt rá, de kapacitásunk kevés, de nem voltunk elégedettek, mert ezek a cégek inkább a vásárokhoz értettek. Úgy néztek ki a kiállításaik, mintha a Hungexpón járnánk. Egy múzeumi enteriőrt máshogy kell rendezni, mint egy ipari vásárt vagy egy divatbemutatót, ezért volt jó a központosítás. Az is fontos volt, hogy ne legyenek egyformák a kiállítások. Mi magunk között úgy is hívtuk, hogy Boreczky Lacinak most van a „fa korszaka”, mert egy időben minden kiállítása lambériás volt, azután jött a „réz korszaka”, amikor mindent hegeszteni kellett, azután a „ragasztós korszaka”, amikor üvegeket ragasztott össze. Ezért is bíztunk meg külsős tervezőket. Horváth Feri kiváló grafikus volt, Fejér és Komárom megyében az összes kiállítást ő tervezte, például a Szent István-kiállítása Székesfehérvárott csodálatos volt, amit Petres Évával együttműködve rendezett. Kitalálta, hogy a farmotoros Ikarusok domború szélvédőiből készít tárlókat. Dizájnossá, izgalmassá tette a kiállítást, 1978-ban! 1968-tól 1972-ig dolgoztam a KMI-ben, akkor kerültem át a minisztériumba főelőadónak. Annak a miniszterhelyettesnek a titkárságán dolgoztam, aki a közgyűjteményeket és a közművelődést is felügyelte. Többen is voltak, Garamvölgyi Józseffel kezdtem, Fekete Györggyel fejeztem be. A minisztériumi működésem alatt tíz miniszter és tíz miniszterhelyettes váltotta egymást.

MC: A Tájak-Korok-Múzeumok program honnan indult?
Éri István érdeme volt, már azt követően, hogy a csoportunk megszűnt, illetve beolvadt az MRMK-ba, de addigra én már a minisztériumban voltam. Az egyik feladatunk volt a közművelődési törvény előkészítése, amiben végig részt vettem. Az akkor prioritást kapott, párthatározat is megerősítette, ez ellen nem mert senki szólni, sorban alakították meg a múzeumokban a közművelődési osztályokat, főosztályokat, mindenki túl akarta szárnyalni a másikat, még a régiek közül is, de szerencsére gyűlt már a fiatal múzeumvezető gárda. Matskási István, Berezczky Lóránd, Rózsa Gyula tudta, hogy ha a múzeum idomulni akar a korához, akkor meg kell újulnia. Ekkor kezdődtek el a múzeumpedagógiai akciók, és ebbe simult bele Éri ötlete, a pecsételős rendszer. Tehát nem tőlünk indult, de a minisztérium támogatta, és mi adtuk hozzá a törvényi kereteket, még ha a szervezésben nem is vettünk részt. Éri keresett is rajta, mert például kiadott a Bakonyi tájházról egy füzetet, a Műemléki Felügyelőségről valaki megírta a szöveget, képanyagot az adattárból szereztek, volt nyomdai kapcsolat, és megegyezett a megyei idegenforgalmi hivatallal, hogy ötszáz példány az övék, ötszázat pedig megtartottak. Támogatást kapott a dolog, a menedzseri munkát elvégezték, és még volt belőle bevételük is.

MC: Őrült látogatószámot generált ez a program.
Évente húszmillió múzeumlátogatót. A Tájak-Korok-Múzeumok sok szempontból megelőzte a korát. Nagyon jók ma azok a fesztiválok, ahol megjelenik egy múzeum is, mit ne mondjak, egy főzőverseny keretében, de ebben az volt a jó, hogy volt benne rendszer és folytonosság. Csodálatos a Múzeumok Éjszakája, de nem egy éjszaka kell múzeumba menni. Hogy még inkább rosszmájú legyek: tavaly az Iparművészeti Múzeumnál sétáltam el éppen akkor, mondtam is, hogy nem is baj, ha éjszaka rendezik, legalább kevesen látják a már kivirágzott állványt, ami hosszú ideje körbeveszi. Az én időmben Múzeumi hónap volt, sok kiállítással, rendezvénnyel. Az volt a törekvésünk, hogy ilyenkor engedjék be az embereket a kulisszák mögé, a restaurátor-műhelyekbe. Látja, semmi új nincs a nap alatt. Mi is próbálkoztunk Múzeumok Éjszakájával, de nem mentek az emberek. Ekkora propagandát nem tudtunk neki csinálni, mint most. Alig volt hol hirdetni. Volt mindennap egy háromperces Múzeumi Híradó a Kossuth, majd a Petőfi rádióban, országgyűlési interpellációval értük el, hogy ne kelljen érte fizetni. Dömötör János, a hódmezővásárhelyi múzeum igazgatója benn ült a parlamentben, őt kértem meg, hogy szóljon az érdekünkben. Sokba került az az éjszaka, mert világítani kellett, őrök kellettek. Ugyanígy jártunk az esti nyitva tartással az MNG-ben. Az élet nem zajlott nagyon máshogy akkor sem, legfeljebb a tartalom változott.

MC: Egy korabeli publicisztikájában kiállt a kismúzeumok mellett.
Vagy száz tájházat és falumúzeumot én avattam és nyitottam meg. Kömlőn a saját szülőházamat kínáltam fel ingyen: 1868-ban épült (a mestergerendán rajta van a dátum), korabeli parasztbútorokkal, úgy ahogy volt, fel lehetett volna avatni. Akkor azt mondta az önkormányzat vezetője, hogy nincs pénzük a fenntartásra. Erre eladtam a berendezéssel együtt háromszázezer forintért, mert már háromszor feltörték. A következő polgármester építtetett egy tájházat egy korábbi takarékszövetkezetből… Több intézmény is indult helyi kezdeményezésnek, egy-egy elszánt gyűjtőnek, helytörténésznek köszönhetően, például Polónyi Péter Gödöllőn már akkor gyűjtötte a helyi Sisi-emlékeket, amikor ezt még ferde szemmel nézték, Kapuváron Faragó Sándor, Vásárosnaményban Farkas Jóska, Gyöngyösön a néprajzos Nagy Gyula érdemei elévülhetetlenek. Mentsünk helyben, ez volt az alapelvem. Nem lehet mindent begyűjteni a Kossuth térre, meg amúgy sem ott van, hanem egy törökbálinti raktárban. Az volt a mondásom, hogy a Kúriába beállítani egy gereblyét olyan, mint ökrön a gatya. A Galériával szemben is felvetődött bennem a kritika, hogy a márványra nem lehet képet akasztani. Tele is kellett rakni paravánnal. Nem vagyok ellene, ha képtárak épülnek, mint annak idején a szombathelyi, mert akkor arra is van hely, hogy beálljon a kamion, és biztonságosan lehessen behordani a képeket.

MC: Nem sok új múzeum épült. Nyilván nem volt olyan könnyű erre pénzt találni.
Írtam egy összefoglalást a nyolcvanas évek második feléről, miután leváltottak a rendszerváltáskor, „nem a magam mentségére”, így is kezdtem. Ebben szerepelt egy statisztika a múzeumokról, kiállításokról. A nyolcvanas évek első felében már én voltam ugyan az osztályvezető a minisztériumban, de bizonyos dolgokat örököltem, csak be kellett fejeznem a mások által megkezdett munkát. Arra mindenképpen büszke vagyok, hogy minisztériumi pályafutásom alatt sikerült lecserélni a korábbi, szemléletében és életkorában is elöregedett, konzervatív gondolkodású múzeumi vezetőket, ekkor érkezett a Galériába Bereczky Lóránd, a Természettudományi Múzeumba Matskási István, Szikossy Ferenc a Munkásmozgalmi Múzeumba, a megyei igazgatók szinte kivétel nélkül lecserélődtek, a Skanzenbe jött a Füzes Bandi, Cseri Miklós pedig már tudatos káderfejlesztés eredménye volt. Füzes mondta, hogy kellene egy jó helyettes, aki az utódja lehet. Cserit választottuk ki, felhoztuk Miskolcról igazgatóhelyettesnek, és odafigyeltünk rá. Fontos volt, hogy Szikossy Feriből olyan igazgatója legyen a Munkásmozgalminak, aki tényleg történeti muzeológiát csinál és nem forradalmi múzeumot, mint a többi szocialista országban. Végül ebből a vezetői csapatból lett az „Ökör-kör”. A másik, hogy az egyházi gyűjteményeket fű alatt elkezdtük támogatni, a legtöbbször kijátszva az Állami Egyházügyi Hivatalt. Így adtunk támogatást az esztergomi múzeumnak, az egri érseki könyvtárnak, a szombathelyi, kalocsai kincstárnak, 1988–89-ben.

MC: Aczéllal milyen volt a kapcsolata? Hogyan zajlott az együttműködés a párt és a minisztérium között?
Kezet fogtunk, másmilyen kapcsolatunk nem volt. És mostam kezet utána. Ezt azért mondom, mert volt, aki nem. Amikor a minisztériumba kerültem, ő már a pártközpontban volt, Orbán László volt a miniszterhelyettes, ő váltotta Aczélt. A közművelődési törvény eredetileg egy párthatározat volt, Aczél ötlete nyomán. Volt egy programja, hogy a szocializmus gazdasági alapjai már megvannak, most jöhetnek a felépítmények, ekkor született az ifjúságpolitikai, nőpolitikai és más rétegpolitikai határozat, jött az egészségügy, az oktatás és utána közművelődés. Annak előkészítésére vittek engem a minisztériumba, a határozat egyik fogalmazója voltam, belevettük, hogy törvényt kell hozni. A párthatározatra lehet hivatkozni, a törvény viszont kötelez. Azt is szerettük volna elérni, hogy a törvény tartalmazzon pénzügyi garanciákat. Ezt nem sikerült elérni. A közművelődési törvény nagyon sok máig érvényes értékrendet, követelményt megfogalmazott, de pénzt nem rendelt hozzá. A mai, összevont közgyűjteményi törvény sokkal liberálisabb, visszafogottabb, például a műkincsvédelem szempontjából.

MC: Tehát a pártközpont a minisztérium felett állt.
Mindennek felette állt. Emlékszem egy megdöbbentő eseményre Köpeczi Béla idejéből, aki azért nem akármilyen miniszter volt. Minisztériumi kollégiumi ülést tartott, ahol a főosztályvezetők, párt-, szakszervezeti és KISZ-vezetők ültek, tárgyaltuk a magyar felsőoktatás vagy a kultúra távlati fejlesztési tervét. Mindenki hozzászólt, elmondta a maga szakterületének a szempontja szerint a véleményét, és amikor határozatot kellett hozni, akkor egy Köpeczi Béla odafordult egy Lendvai Ildikóhoz, aki akkor előadó volt a pártközpontban, hogy a pártközpontnak mi a véleménye. Ő elmondta, és nagyjából az lett a határozat. De ő legalább felkészült és művelt volt, de voltak olyanok, akiknek fogalmuk sem volt a saját területükről. Nekem a képzőművészeti dolgokról először Bereczky Lórival, majd Mravik Lacival kellett konzultálnom. Könyvtárügyben Fodor Péterrel, aki most a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár igazgatója.

MC: A korszak meghatározó programjai voltak a vándorkiállítások, legalábbis a vidéken. 
Már korábban létezett ez az igény, és kényszerből az egyik megvalósítója voltam. Volt a KMI-nek egy kollekciója erre, amit művelődési házak, kisebb múzeumok bemutathattak. Volt olyan, hogy Vietnam művészete, volt néprajzi, régészeti kiállítás is, de főleg másolatokból. Csomagok voltak, a saját gépkocsink szállította le a helyszínre az installációval együtt, a biankó plakátokat is mi adtuk hozzá, csak a címet és az időpontot kellett helyben kitölteni. Janek Éva volt ennek a szervezője. Komoly logisztikai feladat volt, megmondani a sofőrnek, hogy ahová leszállít egy kiállítást, akkor a környékről vigyen tovább egy másikat. Volt olyan, hogy a sofőrünk három napig volt lábon. Amikor húsz hónapig az FMH igazgatója voltam, már akkor túlhaladottnak tartottam. Azt gondoltam, hogy az emberek menjenek el a múzeumba, ha műtárgyakat akarnak látni, a művelődési házak pedig csak valamilyen csalogatóval, egyetlen tárlóval hirdessék a programokat. Amikor elkészült az Üllői úti aluljáró, béreltünk két vitrint, ahol hirdetni lehetett az Iparművészeti Múzeum kiállításait, de volt vitrinünk a Móricz Zsigmond körtéri Gombában, a Felszabadulás téri aluljáróban, ezeket a KMI szervezte. Én a vándorkiállítás helyett a vendégkiállításnak voltam a híve. Ha Kaposváron van egy sikeres néprajzi kiállítás a fehér gyászról, akkor azt hozzuk fel az Iparművészeti Múzeumba (mert a Néprajziban nem volt sem hely, sem fogadókészség), állítsuk ki az „uszodában”, ami egyébként szerintem kiállításra teljesen alkalmatlan. De felállítottuk a vitrineket, és nagyon sikeres kiállítás volt. Ezeket szorgalmazta az osztályom, és ezekkel minden intézmény jól járt, anyagilag is.

MC: Meghatározták, hogy a „tervidőszakban” hány új állandó kiállítást kell rendezni. Hogyan zajlott az engedélyezési folyamat?
Minden állandó kiállítást engedélyeztetni kellett, a forgatókönyvet és magát a kiállítást is a minisztérium által felkért szakmai zsűri engedélyezte, kiegészítve a minisztérium egyik képviselőjével. Volt benne grafikus, belsőépítész is, minden ülésről készült jegyzőkönyv. Volt, amikor politikai zsűri dolgozott, például a Munkásmozgalmi Múzeum első nagy állandó, az úgynevezett „vaskeretes” kiállítása esetében, ekkor az MSZMP agitprop osztálya döntött, élén Nemes Dezső bácsival, de a zsűriben ült a rádió elnöke is. Megmondták, hogy kit kell kiretusálni a képekről. A tervek, forgatókönyvek szakmailag jól előkészítve érkeztek, ritkán fordult elő olyan sutaság, mint a Bonyhádi svábság története kiállítás forgatókönyve, ami az őskorral kezdődött. A megnyitó előtt pedig volt egy szemle, átadási-átvételi jegyzőkönyvvel. A forgatókönyvet általában két szakmabeli lektorálta.

MC: A vásárlások esetében meddig tartott a múzeum hatásköre, és mikor kezdődött a minisztériumé?
A nagyokról mindig a minisztérium döntött. A Delmár-, a Storno-, a Móricz-hagyaték megvételét például én bonyolítottam le. A Csontvárynál csak az utórengések jutottak el hozzám. Az első dokumentum, amit friss minisztériumi kinevezettként megkaptam, az a Gerlóczyékkel kötött szerződés volt. De ahhoz is közöm volt, hogy amikor a Galamb utcai társasház beázott, a Magányos cédrus pedig még ott volt, és a minisztériumnak kellett intézkednie a kerületi tanácson keresztül, hogy a házkezelőség javítsa meg a tetőt, és mivel az ajtón csak egyetlen zár volt, én csináltattam rácsot a KMI lakatosműhelyével. Azt is én intéztem, hogy az MNG illetése minden hónapban keresse fel Gerlóczynét, majd miután eldőlt, hogy Pécsre kerül az anyag, Romváry Ferenc ment minden hónapban egy virágcsokorral. Abban pedig személyes tárgyalásaim voltak Baranya megye vezetőivel, hogy a TIT-székházat alakítsák át múzeummá. Arról is volt szó, hogy a Zichy-kastélyba is kerül Csontváry, oda, ahol most a Vasarely Múzeum van. Farkasinszky Lajos tanácselnök-helyettessel tárgyaltam, hogy építsék újjá a HÉV miatt lebontott épületrészt, hogy legyen megfelelő tér a nagy Csontváryknak. Farkasinszky úgy volt vele, hogy ha Aczél annyira Pécsre akarja vinni, akkor ő nem tesz ellene. Az MNG azért nem jött szóba, mert Pogány Ö. Gábor megvárakoztatta Gerlóczyt.

MC: És mert Gerlóczy tartott attól, hogy háború esetén a Vár lenne az első, amit szétlőnének.
Ez másnak is eszébe jutott. Egy főnemesünk örökösével tárgyalva szóba került, hogy az anyagnak az Országos Levéltárban lenne a helye. Azt mondta, hogy oda biztosan nem adja, mert ha eldördül egy ágyú a Moszkva téren, akkor az biztosan a Levéltár épületét fogja eltalálni. Igaza is volt, hiszen kétszer is kiégett, egyszer 1945-ben, egyszer 1956-ban. Gerlóczynak az sem tetszett, hogy az egyik képről eltűnt egy felhő, amikor restaurálták a képeket a brüsszeli kiállítás előtt. Pogány egy óra hosszat ültette az előszobában, ezen pedig vérig sértődött. Én is egyetértettem abban, hogy nem kell mindent Budapesten kiállítani. Az első Csontváry-kiállítást Székesfehérvárott rendezték, egyetemistaként kétszer is lementünk megnézni a kollégiumi szobatársakkal, pedig nem vagyunk művészettörténészek.

MC: A korszak nemcsak a tájházak, hanem a skanzenek, régészeti parkok konjunktúrája is volt.
A szentendrei Skanzennek támogatója, állandó támasza voltam, de mégis azt az elvet vallottam, hogy ha lehet, akkor in situ mutassuk meg a dolgokat. Mint Mezőkövesden: a tájjellegű házak a tájban maradjanak meg. A zalaegerszegi skanzen egy magra épült, a vízimalomra, amit meg kellett menteni mint műemléket. Az akkori igazgató néprajzosként kezdeményezte a falumúzeum megalapítását a megyei tanácselnök támogatásával. Épp úgy, mint a Szombathelyi Képtár esetében Gonda György, aki szintén megyei tanácselnök volt, és egyesületet hozott létre annak érdekében, hogy megvalósuljon a Képtár. Gonda minisztertanácsi hivatalvezetői posztig emelkedett, amivel politikai és anyagi hátteret is biztosított az ötletének, az épülethez. Gyűjtemény nem volt, azzal nekünk kellett feltöltenünk. Adtunk neki egy jelleget: a huszadik. századi szocialista művészet, ennek megfelelő képek kerültek oda először az MNG kölcsönanyagából, majd gyűjteményeket is vásároltunk, Derkovits, Dési Huber műveit, többek között Radnai Béla özvegyétől. A Radnai-gyűjteményt viszont nem sikerült az MNG-nek megszerezni. Bereczky Lórival voltam többször is Radnainénál. Még a szerződéstervezet is elkészült. Azt mondta, megmutatja az ügyvédjének, aztán felhív. Sosem hívott. Az özvegyek dolga egy külön sztori lenne, Illyés Gyulánétól Pátzaynéig.

MC: Hogyan emlékszik, Ópusztaszer mivel érdemelt ki ekkora támogatást?
A jelentőségét mutatja, hogy külön emlékbizottságot hoztunk létre, Losonczi elvtársat, az államelnököt kértük fel elnöknek, így mindjárt máshogy viszonyultak a dologhoz a Pénzügyminisztériumban és az Építésügyi Minisztériumban. Politikai határozat volt rá. Az ideológiailag nem is mélyen gyökerező, de a felszínen látványosan megmutatkozó hazafiság ebben az időben nem volt olyan szégyen. Ennek volt a része az alku a népi írókkal, nem véletlenül tartott kapcsolatot Aczél Illyéssel, Németh Lászlóval, Csoórival. Külsőségekben, beruházásokban megjelent a nemzeti jelleg, ezért sokat kapott a vezetésünk a Szovjetuniótól, Honeckertől, hogy Magyarországon nacionalizmus van. Hogy kilógunk a sorból. Tényleg kilógtunk, ezzel is, az új gazdasági mechanizmussal is. Kellettek a látványos dolgok. Egerben minden évben megrendeztük a Hazafiság konferenciáját. Nem állítom, hogy ez a hazafias érzés az egész pártot átjárta.

MC: Lehet, hogy rövid lesz a válasz: foglalkoztak a Szovjetunióban ragadt műkincsek kérdésével?
Igen. Az volt az állásfoglalás, hogy fel kell deríteni, és ez Mravik Lászlónak már a minisztériumban feladata volt, a maga lehetőségei szerint szorgalmazta és képviselte ezt az ügyet. Ez persze a szigorúan bizalmas kategóriába tartozott.

MC: Voltak tárgyalások a magyar és a szovjet illetékesek között? Esetleg bele is lehetett tekinteni az iratokba, megnézni a műveket?
Megtekinteni nem tudtuk, de beszélni lehetett róla. De ez már a nyolcvanas évek második fele. Az MNG-ben akkor nyílt meg a 20. századi állandó kiállítás. Mellesleg egész Magyarországon nagyon sokáig nem volt állandó 20. századi kiállítás. Rengeteg baj volt vele, szerencsére nem mi voltunk az igazi gazdái, hanem Csorba Gézáék, a minisztérium képzőművészeti osztálya. Egyszer csak kaptunk egy levelet egy fővárosi ügyvédtől, hogy az egyik arisztokratánk leszármazottja felismert egy képet, amelyik a család tulajdona volt, annak idején letétbe helyezték, és úgy tudták, hogy elvitték az oroszok. Ez volt az első ilyen ügy. Akkor utánanéztem, hogy a hetvenes évek közepén a minisztérium a pártközponttól kapott egy levelet, ami az elődömre, Gönyei Antalra lett kiszignálva, hogy a szovjet elvtársak tizenvalahány képet visszaadtak a magyar államnak. Az ezzel kapcsolatos levelezést megkerestem. Pogány elvtársnak szóltak, hogy a pártközpontban átveheti a műveket, lista mellékelve, de ne állítsa ki. Ez a levél az első nagy löket volt Mravik Lacinak. Tehát PÖG tudta, de Lóri már nem, hogy mit nem lehet kiállítani. Ez ennyire titkos dokumentum volt. Akkor a listára sorban odaírtuk, hogy melyik mű kihez tartozik. Nem volt véletlen, hogy az ügyvéd jelentkezett, és küldte a fényképet a nagy szalonról, hogy az a kép ott lógott a falon.

MC: A pályáját az Országos Pedagógiai Múzeumban fejezte be. Miért éppen ott?
A rendszerváltás után a tizedik miniszterem Andrásfalvy Bertalan volt, akit már régről ismertem, és abban a pozíciójában lehetősége lett volna engem azonnal elküldeni, de inkább megkérdezte, hogy milyen állást néztem ki magamnak. Azt hitte, valami jó zsírosat. Rám bízta, hogy hová mennék, én pedig arra gondoltam, hogy a pedagógusoknak nincs múzeumuk. Egy éjszaka alatt kitaláltam, előjött belőlem a néptanító, hiszen az iskolák tele vannak régi eszközökkel, és egyébként is: ezeréves a magyar iskola. Pannonhalma volt az első oktatási hely bizonyíthatóan, már 1986-ban Dávid Katalinnal együtt felkerestem Várszegi Asztrikot, aki akkor még perjel volt, hogy felújítjuk a kiállításukat, és rögtön szóltam is a KMI-nek, hogy ütemezzék be ezt a programot. Magammal vittem Mendele Ferencet is, a Műemlékfelügyelőség akkor igazgatóját, hogy ők pedig lássanak hozzá a kolostor műemléki felújításához. Ezért akartam múzeumot csinálni. Részben sikerült, de közel sem valósult meg, amit elterveztem. Az intézmény ma is működik, állítólag kiállítások is nyílnak, de meghívót nem küldenek. Szinte teljes múzeumi katalógus- és kiadványgyűjteményem volt a hatvanas évektől a nyolcvanas évek végéig, amit kaptam, soha nem dobtam ki, hiszen könyvtáros vagyok. Amikor az Országos Pedagógiai Múzeumban a „végső nyughelyemet” megkaptam, odaajándékoztam, hogy ezzel meg lehet alapozni egy múzeumi szakkönyvtárat, de olyan öt évvel ezelőtt a fülembe jutott, hogy a kiadványok még mindig ládákban állnak, kicsomagolatlanul, leltározatlanul. Az igazgatónak írtam, de hiába, nem érkezett válasz…

 

Gréczi Emőke

Fotó: Szesztay Csanád

Megjelent a MúzeumCafé 54. számában (2016. szeptember-október)

Komment 0 | Reblog! 0 |


Címkefelhő

kiállítás (113),Magyar Nemzeti Galéria (56),MúzeumCafé folyóirat (55),Szépművészeti Múzeum (47),kultúrpolitika (35),programajánló (29),történelem (27),műgyűjtés (27),interjú (23),kortárs művészet (23),Párizs (22),politika (22),avantgárd (21),irodalom (21),építészet (19),múzeumépítészet (18),műkereskedelem (17),gyűjteménygyarapítás (17),Szentendre (16),fotográfia (16),videó (15),régészet (14),Petőfi Irodalmi Múzeum (14),restaurálás (13),Ludwig Múzeum (13),Műcsarnok (12),műtárgyvásárlás (11),élő MúzeumCafé (11),restitúció (11),szobrászat (10),Nemzeti Múzeum (10),digitalizálás (10),grafika (10),Capa Központ (10),Picasso (9),iparművészet (8),holokauszt (8),Kiscelli Múzeum (7),Garas Klára (7),Bécs (7),film (7),világháború (6),Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (6),múzeumpedagógia (6),Rippl-Rónai József (6),Allegro Barbaro (6),Román Csarnok (6),Liget Budapest (5),aukció (5),Értéktár Program (5),kortárs (5),rendszerváltás (5),New York (5),könyvajánló (5),Kassák Múzeum (5),színház (5),Nyolcak (5),Power 50 lista (5),Bartók Béla (4),városi séta (4),Csontváry (4),wanted (4),Rembrandt (4),Pécs (4),könyv (4),látogatottság (4),Skanzen (4),Velence (4),örökségvédelem (4),szocreál (4),néprajz (4),Néprajzi Múzeum (4),Bálint Endre (4),Baán László (4),Európai Iskola (4),fotóművészet (4),Élő MúzeumCafé (4),Louvre (4),konferencia (4),Ady Endre (4),Louvre-Lens (4),zene (4),Aczél György (3),emlékezet (3),Czóbel Béla (3),Hopp Ferenc Múzeum (3),I. világháború (3),előadás (3),Bauhaus (3),kézirat (3),modernizmus (3),dizájn (3),Caravaggio (3),London (3),sport (3),Anna Margit (3),Budapest Galéria (3),MúzeumCafé Díj (3),műtárgyvédelem (3),impresszionisták (3),Derkovits Gyula (3),kulturpolitika (3),műemlékvédelem (3),ganymed goes europe (3),Iparművészeti Múzeum (3),magángyűjtemény (2),internet (2),Seuso-kincs (2),Vadak (2),MúzeumNegyed (2),relikvia (2),Art Market Budapest (2),keleti művészet (2),örökség (2),MúzeumCafé díj (2),címlap (2),Modigliani (2),Erdély (2),Ország Lili (2),Vasarely (2),kert (2),Magyar Zsidó Múzeum (2),Textúra (2),múzeumi rendszer (2),Berlin (2),fortepan (2),pop art (2),Barcelona (2),Milánó (2),Artpool (2),Chagall (2),Munkásmozgalmi Múzeum (2),MúzeumCafé könyvek (2),Zsolnay (2),Lektorátus (2),Vermeer (2),fotó (2),dokumentum (2),múzeum (2),MűvészetMalom (2),Szántó Piroska (2),Szeged (2),Holokauszt (2),vadászat (1),kastély (1),kastélypark (1),Bosch (1),médiaművészet (1),Andrássy (1),Fortepan (1),Mravik László (1),emlékmű (1),KEMKI (1),megnyitó (1),nők (1),Cloisters (1),El Kazovszkij (1),Csernus Tibor (1),etnográfia (1),Disputa (1),Vajda Júlia (1),Ámos Imre (1),műkincslopás (1),múzeumelmélet (1),Dada (1),animáció (1),Garas Kára (1),Sinkó Katalin (1),Kassák Lajos (1),Prága (1),műtárgylopás (1),elhurcolt műkincsek (1),porté (1),orosz művészet (1),Balaton (1),Prado (1),törénelem (1),Batthyány Gyula (1),Győr (1),Magnum Photos (1),Népessy Noémi (1),Goldberger Textilipari Gyűjtemény (1),gender (1),kommunikáció (1),Velencei Biennále (1),Óbuda (1),bevándorlás (1),oktatás (1),Vasarely Múzeum (1),Trieszt (1),Amerika (1),popzene (1),várostörténet (1),interaktivitás (1),egyház (1),Centre Pompidou (1),Budavár (1),Román csarnok (1),MOME (1),installáció (1),Bayreuth (1),Moszkva (1),Kijev (1),emlékmúzeum (1),Múzeum-kert (1),BTM (1),Art Capital (1),MúzeumCafé könyv (1),Magyar Képzőművészeti Egyetem (1),temető (1),helytörténet (1),art deco (1),Vaszary-villa (1),Múzeumkert (1),Vatikán (1),Tiszadob (1),Richard Wagner Múzeum (1),Leonardo (1),Ani (1),muzeológia (1),műemlék (1),Budapesti Történeti Múzeum (1),védettség (1),portré (1),olimpia (1),Kecskemét (1),1956 (1),Múzeumok Éjszakája (1),Kocsis Zoltán (1),emlékhely (1),Sopron (1),hamisítás (1),zsidóság (1),emigráció (1),Lengyelország (1),Albertina (1),kultúrtörténet (1),Olaszország (1),jótékonyság (1),beszélgetés (1),Képzőművészeti Egyetem (1),Sziklakórház (1),MúzeumCafé (1),Vaszary János (1),dinoszaurusz (1),Művészetmalom (1),dada (1),szalon (1),restitucio (1),századforduló (1),városliget (1),Nagy-Britannia (1),progarmajánló (1),könyvtár (1),kínai művészet (1),Rijksmuseum (1),Székesfehérvár (1),kutatás (1),szobor (1),BÁV (1),Debrecen (1),adatbázis (1),Radnóti Miklós (1),Gyarmati Fanni (1),Csinszka (1),Márffy Ödön (1),királynő (1),Guggenheim Muzeum (1),François Gilot (1),Vallauris (1),szeged (1),közösségi oldalak (1),Keserü Ilona (1),Guernica (1),Duchamp (1),gyerekeknek (1),Balaton (1),Siófok (1),retró (1),Metz (1),Rozsda Endre (1),balaton (1),tárlatvezetés (1),Matisse (1),gallery weekend (1),kultusz (1),Vaszary Villa (1),Christie’s (1),Pinault (1),Palazzo Grassi (1),irodalomtörténet (1),Természettudományi Múzeum (1),Google Art Project (1),egyiptológia (1),MTA (1),Toulouse-Lautrec (1),bibliofília (1),Budapest100 (1),porgramajánló (1),Lucian Freud (1),Műértő (1),Fabényi Júlia (1),Molnár-C. Pál Múzeum (1),Római Iskola (1),Kimt (1), Bécs (1),Miskolc (1),Nagyvilág (1),Csontvary Kosztka Tivadar (1),krimi (1),Amszterdam (1),Kratochwill Mimi (1),Műemlék (1),velence (1),Bukta Imre (1),stressz (1),Kína (1),Munkácsy Mihály (1),teremőr (1),fotógráfia (1),Bálint Ház (1),Kieselbach Galéria (1),Aristide Maillol (1),Magyar Nemzeti Múzeum (1),Guggenheim Múzeum (1),Manet (1),MANK (1),Moholy-Nagy László (1),Benczúr Gyula (1),Elgin-márványok (1),Athén (1),erdély (1),Frida Kahlo (1),szürrealizmus (1),kina (1),felújítás (1),Várkert Bazár (1),veduta (1),Rómer Flóris Múzeum (1),Velázquez (1),Ernst Múzeum (1),ajánló (1)