Címkék: építészet, MúzeumCafé folyóirat, Magyar Nemzeti Galéria, Budapesti Történeti Múzeum, Munkásmozgalmi Múzeum, műemlékvédelem, történelem, régészet, restaurálás

építészet MúzeumCafé folyóirat Magyar Nemzeti Galéria Budapesti Történeti Múzeum Munkásmozgalmi Múzeum műemlékvédelem történelem régészet restaurálás

Az ország egyik legfontosabb reprezentatív épülete, a Budavári Palota kiégett, romos állapotban maradt 1945 után. Egy darabig úgy tűnt, hogy a kormányzói rezidencia ismét politikai-kormányzati feladatot kap, ám - talán mert hamar világossá vált, hogy a helyreállítás évtizedeket vehet igénybe - végül kulturális központként építették újjá: máshonnan kiszoruló, helyszűke miatt feladatukat csak korlátozottan ellátni képes múzeumokat telepítettek be fokozatosan, a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek közepéig. Örömünkre szolgál, hogy mindhárom múzeumból (BTM, MNG, MMM) találtunk tanút, aki visszaemlékezik erre a fontos kultúrtörténeti pillanatra. Akik mesélnek a korszakról: Irásné Melis Katalin régész (BTM), Lakatos József restaurátor (Szépművészeti Múzeum–MNG), Esti Béla, 1966 és 1983 között főigazgató (Magyar Munkásmozgalmi Múzeum)

 


MC: Voltak korábbi emlékei a romos Budavári Palotáról a múzeumok beköltözése előtti időkből?


Irásné Melis Katalin: 1959. szeptember végén elsőéves régészhallgató voltam. Professzoraink kívánsága szerint a negyedévesek felhozták a gólyákat a budai Királyi Palotába, ahol az akkor még a Szentháromság utca 2.-ben működő Budapesti Történeti Múzeum egyik munkatársa várt bennünket. Kívül-belül végigjártuk a feltárt és nagyrészt már műemlékileg helyreállított középkori palota helyiségeit. A romterület fölött álló 18. század első felében épült barokk palotán is már sokat dolgoztak. Készen volt a tető, az emeleteket elválasztó szintek, a földszinti ajtók és ablakok. Amikor ott jártunk, az emeleti ablakokat csinálták. Köztudott volt, hogy a romterület fölötti Károly-szárnyba a Budapesti Történeti Múzeum Főigazgatósága, Gazdasági Igazgatósága és a Középkori Osztály, Vármúzeum, fog beköltözni. A Királyi Palota többi részéből csak az Oroszlános udvart láttuk, mert mi a Tabán felől a Ferdinánd kapun keresztül jöttünk. A palota területe a Dísz tér felől le volt zárva. Az Oroszlános udvar épületei kívülről nézve szintén késznek látszottak.

1965-ben kaptam kinevezést a BTM Középkori Osztályára. Az osztály dolgozói már javában dolgoztak a palotai romterületi kiállítás létrehozásán, én olyan feladatokat kaptam, amelyeket egy kezdő segédmuzeológus el tudott végezni: részvétel a kiállítási tárgyak válogatásában, restauráltatásában, fotózásában. Ekkor már a középkori romterület feletti barokk palota, a BTM új múzeum épülete teljesen kész volt, a belsőépítészet is befejeződött. A palota többi része kívülről szintén késznek látszott, de a belső terekben még dolgoztak. Ebben az időszakban rendszeresen jártunk a palotába a Dísz tér felől. A Szent György téren romos épületek álltak, csak a balesetveszélyes részleteket távolították el az épületekről. A Dísz tér és az Oroszlános udvar között vagy hatalmas por, vagy hatalmas sár volt, nem volt épített út. Építkezési felvonulási terület volt, hiszen még rengetegen dolgoztak a területen.

Lakatos József: A palota környéke lezárt terület volt, civil ember nem mehetett be oda, de sokan dolgoztak itt, például rabok a romeltakarításon, majd a felújításon. Nekem úgy mesélték, hogy Rákosiék akartak beköltözni a palotába; még a tervezés idején például három építészmérnököt zavartak el a tervezőstábjaikkal együtt. Én például abba a szobába kerültem később, amelyet Dobi Istvánnak szánták: a B épület 401-es szobájába. Azután végül felépült a „Fehér Ház” a Duna túloldalán, így a palota szerencsére megmaradt a kultúrának. Azért is volt nagy sikere az első nagyobb kiállításnak, amelyet Pogány Ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria akkori főigazgatója rendezett, főleg 20. századi szobrokból a Budapesti Történeti Múzeum épületében, mert végre megnyílt a vár. Tömegek kerekedtek fel megnézni a palotát. 1968 nyarán a Ferenczy család műveiből nyílt kiállítás, amelyre a Buzogány-torony felől zarándokolt fel a nép. Nem a kiállítás volt tehát a lényeg, hanem hogy mi lett a palotából, hiszen 1945 előtt sem volt nyilvánosan látogatható épületegyüttes.

Esti Béla: Emlékem a romos palotáról csak annyi, mint a legtöbb budapestinek. A romterületet közelről nem láthattam, az akkor el volt zárva a közönség elől.


MC: Hogyan fogadták a múzeum munkatársai az ötletet, hogy a palotát alakítják át az intézmény új otthonának?


Irásné Melis Katalin: A BTM munkatársai természetesen nagy örömmel fogadták, hogy a rendkívül szűkös, múzeumi célokra nem nagyon alkalmas, Szentháromság utcai épületből a palotába költözünk, ahol az irodahelyiségek mellett megfelelő raktárakat, műhelyeket, könyvtárat és tágas kiállítóhelyiségeket alakítottak ki.

Lakatos József: Messziről láttuk, ahogyan épül az új kupola. 1962 szeptemberétől dolgoztam a Szépművészeti Múzeumban, majd 1974 januárjától a Magyar Nemzeti Galériában, ahová a régi (1800 előtti) magyar anyaggal kerültem át. A Régi Magyar Osztálynak ugyanis csak két kiállítóterme volt a Szépművészetiben, és mindig útban voltunk az „uralkodó osztálynak”, azaz a Régi Képtárnak. Örültek, hogy megszabadulnak tőlünk, mert foglaltuk a helyet. Természetesen reméltük, hogy az új otthonunkban lesz mindennek helye, de hiába, mégsem lett. Azért kellett a Csontvárykat Pécsre küldeni, mert ahol Pogány Ö. Gábor szerette volna kiállítani, ott lett a Festészeti Osztály nagy raktára. Ember tervez, Isten végez.

Esti Béla: A Budavári Palota újjáépített északi szárnyába, a négyszintes A épületbe 1974-ben beköltöző intézménynek –  amely 1957-ben létesült, mint országos gyűjtőkörű Legújabbkori Történeti Múzeum, majd 1966 és 1989 között változatlan feladatkörrel Magyar Munkásmozgalmi Múzeum néven szerepelt (1989-ben visszakapta korábbi nevét, majd a kilencvenes években beolvadt a Magyar Nemzeti Múzeumba) – ez már második helyváltoztatása volt. Eredeti épülete, a József nádor tér 7. számú ház (a Teleki-palota) falai megrepedeztek, ezért a múzeum 1968-ban menekülésszerűen átköltözött a Szentháromság tér 2. alatti régi budai Városháza épületébe, amelyből ekkor hurcolkodott ki a palota déli szárnyát elfoglaló Budapesti Történeti Múzeum középkori osztálya. A múzeum munkatársai természetesen örültek, hogy helyet kapnak az újjáépülő palotában, mert az intézménynek nem voltak kiállításra alkalmas helyiségei, és a gyűjtemények jelentős részét is külső raktárakban kellett tárolni. Mindezen felül a palotába költözés nagymértékben emelte a múzeum presztízsét.


MC: Hogyan emlékszik, a múzeumon belül kik vettek részt a költözés lebonyolításában, illetve a múzeum részéről volt-e bárkinek beleszólása abba, hogy milyen belsőépítészeti megoldások várják majd a kiállításokat, raktárakat, irodákat?


Irásné Melis Katalin: Mindenki részt vett a csomagolásban, a költözésben. A palota épületei egységes belsőt kaptak, vörösmárvány padlók, lépcsők, faburkolatok stb. Egyformák lettek az irodabútorok. A BTM vezetői és a tudományos munkatársak az építőkkel, főként a belsőépítészekkel együtt döntötték el, hogy hol lesznek a Főigazgatóság, a Gazdasági Hivatal, a gondnokság, a Középkori Osztály dolgozószobái, ezekbe milyen típusú beépített bútorokra van szükség. Megbeszélések alapján helyezték el a segédgyűjteményeket (fotótár, rajztár, könyvtár, metszettár), a restaurátor-műhelyeket, fotóműhelyt, a régészeti gyűjteményraktárakat és azokban az igényeknek megfelelő berendezési tárgyakat. 1965-re már mindent eldöntöttek, gyártották a bútorokat, építették a restaurátor-műhelyekbe a vegyi fülkéket stb.

Lakatos József: Mire a műtárgyak megérkeztek, a Szoborosztály már benn lakott a B épületben, vezetőjét, Csap Erzsébetet Pogány Ö. Gábor nevezte ki „várkapitánynak”: lefoglalta magának a legjobb irodát a földszinten, és onnan irányította a költözést. Az első emelet Duna felőli részén ekkor éppen Duray Tibor festette Az életem allegóriája című festményét megrendelésre, ez felgöngyölítve ma is megvan a Festészeti Osztály raktárában, a feszítőkerete is a D épületi pincében. Pogány elhívta Török Gyöngyit, aki akkor végzett Bécsben, ő segített Gerevich Lászlónénak, illetve egy darabig Radocsay Dénesnek, akit nemsokára elhívtak az Iparművészeti Múzeum élére. Tehát ketten végezték az adminisztrációt, a műtárgyak leltári számainak átvezetését. A vörösmárvány padló és a fehérmárvány posztamensek a korabeli belsőépítészeti elvárásokat tükrözték. Eredetileg az volt az elképzelés, hogy a teljes palota végigjárható legyen, tehát aki a Budapesti Történeti Múzeumban jegyet vesz, az átmehetne ugyanazzal a jeggyel a Galériába. Azután nem tudtak megegyezni a fenntartók, így ez a lehetőség megszűnt. A gótika kiállításon máig van egy lépcsőlejáró, amely egy vasráccsal végződik. Ott valaha volt egy korlát, ott lehetett átmenni a BTM-be, átjutni a vár kápolnájába. A kupola építésénél a teherbírás megerősítése okán beépítettek két nagy pillért, a C épület B, illetve D épületek felőli részén, ami lezárta a teremsorok átláthatóságát. Németh István belsőépítész tervezte az új berendezést, főleg az ülőgarnitúrákat, de a kúriában lévő székekből és vitrinekből is vittünk át néhányat, ezeket azután idővel lecserélték. Hamar divatba jött a palota, mindenki oda akart költözni. (Nincs új a nap alatt.) A gótikakiállítás helyén például annak idején KISZ-klubot akartak, de mondtuk, hogy nem. A tróntermet pedig protokolleseményeknek, konferenciáknak akarták kiadni, ám korában már eldöntöttük, hogy itt állítjuk fel a szárnyasoltárokat. Ezt a teret már a hatvanas években elrontották: a két oldalán lévő árkádsor közül az egyiket rabicfallal leválasztották, hogy raktárat alakítsanak ki. A helyzeten festéssel próbáltak meg javítani. Szentkirályi Miklós restaurátor tervezte az ebbe a térbe szánt oltárok kőborításos tartószerkezeteit, amelyeket homokkőből kértük, erre legyártották vörös- és fehérmárvány borítással. Sosem azt kaptuk, amit kértünk. Emlékszem, amikor elkészült a kiállítás az oltárokkal, a teremőr-felügyelő nem értette, hogy minek ennyi szentet egy teremben kiállítani.

Esti Béla: A költözés lebonyolításában valamennyi munkatárs részt vett. A legnagyobb feladat a gyűjtemények kezelőire és a gazdasági-műszaki részlegekre hárult. A palota újjáépítésének tervezése során az építészek meghallgatták a kívánságainkat, de a kivitelezésnél ezeket szinte egyáltalán nem vették figyelembe. Nem „múzeumot” építettek, hanem egy olyan reprezentatív középületet, amelyben az elsődleges szempont kívül-belül a látvány monumentalitása volt, a funkció alig számított. Az A épületben például uralkodó szerepet kapott a hatalmas aula, amelynek az egész belső felületét – a kifejezett kérésünk ellenére – a márvány illúzióját keltő vörös süttői mészkőlapokkal borították, szinte alkalmatlanná téve kiállítások befogadására. A gyűjteményi raktárakat nem látták el a megfelelő hőmérsékletet és páratartalmat biztosító klímaberendezéssel, a munkatársak első emeleti dolgozószobáiban az ablakokat olyan magasan helyezték el, hogy nyitásuk-csukásuk állandó problémát jelentett.

építészet MúzeumCafé folyóirat Magyar Nemzeti Galéria Budapesti Történeti Múzeum Munkásmozgalmi Múzeum műemlékvédelem történelem régészet restaurálás
MC: A gyakorlatban hogyan zajlott a gyűjtemények összecsomagolása és átszállítása? Mennyi időt vett igénybe, amíg átkerült az eredeti helyéről a palotába?


Irásné Melis Katalin: A Szentháromság utcai épületben minden osztály, részleg tudta, hogy mit kell átszállítani. Bútorokat nem kellett vinni, hiszen újakat kaptunk. A csomagolást az adminisztratív hivatali gyűjtemények és a Középkori Osztály tudományos gyűjteményeinek (rajztár, fotótár, régészeti raktár) csomagolását a tárak kezelői, az osztály tudományos, régész munkatársai irányították. A csomagolásban és az azzal járó adminisztrációban mindenki részt vett. A Középkori Osztály gyűjteményei közül a régészeti anyag volt a legtöbb. 1966-ban pontosan kiszámítottuk, mennyi ládára, dobozra, csomagolóanyagra, teherautóra, csomagoló, rakodó munkásra van szükség. Az igények szerint megrendelték a szükséges dolgokat. A régészeti gyűjteményt és a ládaraktárban lévő, restaurálásra váró régészeti anyagot 1967 februárjában kezdtük csomagolni. A régészeti anyag átszállítására 1967. április 1-jén megjelent két teherautó, és elkezdték áthordani az anyagot. Megmutattuk, hová pakoljanak, egy hét alatt mindent áthoztak. Mivel a romterületen épült az új kiállítás, először a külön becsomagolt kiállítási anyagot bontottuk ki, és a többi anyaggal csak a romterületi kiállítás megnyitása után, az őszi hónapokban foglalkoztunk.

Mint kezdő muzeológus, nagyon sokat profitáltam a csomagolásból. A régészeti kislelet gyűjtemény be- és kicsomagolása közben az egész raktári anyagot megismertem. Azaz minden 1967-ig előkerült, beleltározott tárgyat kézbe vettem. Megtanultam, hogy hol vannak a fővárosi középkori lelőhelyek, milyen kerámia, csont, fém stb. leletek kerültek elő. Remek anyagismeret volt. Ekkor alakult ki az első tudományos téma iránti érdeklődésem, amelyet 1969-ben A Pesti síkság Árpád-kori településtörténete doktori disszertációmban írtam meg. Az ezt követő cikkeim is a „raktári anyagból” készültek. (A középkori lábbeliviselet, különböző cipők, patkók, famegmunkálás, faedények, dézsák, teknők stb. Középkori könyvtáblaveretek, 15–16. századi magyar díszkerámia stb.) A csomagolás közben szerzett tipológiai ismereteimnek egész régészeti tevékenységemben nagy hasznát vettem.

Lakatos József: A Szépművészeti Múzeum anyagából először 1957-ben választották le az 1800-tól az 1950-es évekig, az akkori jelenkorig tartó magyar vonatkozású képzőművészeti anyagot, amelyet a Fővárosi Képtár gyűjteményéből kiválogatott darabokkal együtt a Kossuth téren, a Kúria épületében helyeztek el és állítottak ki, megalapítva a Magyar Nemzeti Galériát. Második ütemben került sor, mint említettem, az 1800 előtti magyar anyagnak a Magyar Nemzeti Galériába való áttagozására, és ez kapcsolódott össze az egész gyűjtemény várba való költöztetésével, tehát például nekem is a Szépművészetiből közvetlenül már a Budavári Palotába kellett átköltöznöm. 1973 májusától december 20-ig kellett a átköltözést végrehajtanunk, és érdekes egybeesésként nem sokkal később, 1974 februárjában került elő az a híres budavári szoborlelet, amelyet Zolnay László régész vezetésével egy trafó alapozásánál találtak. A költözés első szakaszában a köveket vittük fel, majd a barokk festményeket és szobrokat, de úgy, hogy előtte mindent szállítható állapotba kellett hozni. A legkényesebb tárgyak a középkori szárnyasoltárok, táblaképek és faszobrok voltak. Fontos volt, hogy ne legyen „ütőeres vérzése” a műtárgyaknak. Ezt a kifejezést még én vezettem be a Szépművészeti Múzeumban, Garas Klára idején. Mozgó festett felületeken ugyanis nem marad semmi, mire a célállomásra ér, ha pereg róla a festék vagy hólyagos. Ilyen esetekben szállítás előtt mindig konzerválni kell. Volt, hogy leemeltem valamit a polcról, és faliszt maradt utána. Ilyenkor meg kellett támogatni folyékony fával, hogy maradjon belőle valami. Móré Miklós volt a főrestaurátor, a legkényesebb darabokat ő konzerválta. Az állapotfelmérés és a szükség esetén elvégzett konzerválás után jött a csomagolás. A műtárgy közvetlenül selyempapírral érintkezett, erre jött a vattapapír és a hullámpapír. Néhány tárgyat szivaccsal is rögzítettünk. Ládákat és ketreceket készítettünk. A kisszebeni főoltár darabjaihoz is például külön ládák készültek. Azután egy szállítóvállalat jött, és elindultak a teherautók a Margit-hídon át, a meredek Ostrom utcán fölfelé, ezért mindent gondosan ki kellett kötni. A kövekhez nem volt ponyvás kocsi sem, mondván, hogy nem szükséges. A fegyveres kísérő a sofőr mellett ült, nem volt hajlandó a platón, mert féltette a ruháját, úgyhogy én rázkódtam a platón a műtárgyakkal. A gógánváraljai famennyezetet például csak alig valamivel a megnyitó előtt hoztuk el a Szépművészeti Múzeumból. Majd még később a kisszebeni főoltár mozgó szárnyát, gyakorlatilag percekkel azelőtt, hogy egy csőtörés a Szépművészetiben megsemmisítette volna. Külön nehézséget okozott a dömösi kő oszlopfő kihozatala a Szépművészeti Múzeum Dózsa György úti portáján keresztül, hiszen önmagában két tonnát nyom. Hasonló példa a Rafael Donner-féle két adoráló angyal, amit annak idején, még a 19. században a pozsonyi dómból hajón el tudtak szállítani Pestig, de arra már annak idején sem akadt vállalkozó, hogy a Nemzeti Múzeumból átvigyék a Szépművészetibe. (Tömör ólomból készült, darabonként húsz mázsa.) Pedig ott útban volt, mindig be kellett deszkázni az ötvenes években az állami ünnepségek alkalmával. 1977-ben viszont tényleg el kellett hozni. Egyet kiemeltek daruval a Nemzeti Múzeum oldalán, már indult vele a teherautó, aztán fordult vissza a másikért. Fenn a Galériában szintén daruval emelték be a B épület 1. emeleti erkélyére. (A sors fintora, hogy egy bő hónap múlva érkezett vissza Amerikából a magyar Szent Korona, és a Nemzeti Múzeumban, ahol a restaurálás után kiállították, nagyon hamar megbánták, hogy odaadták a két angyalt.)

Esti Béla: A sok százezer műtárgyból álló, igen változatos összetételű múzeumi gyűjtemény szállításra való előkészítése és becsomagolása sokrétű, bonyolult feladat volt. A különféle gyűjteményi egységek, mint a fényképtár, amelynek darabszáma egyedül elérte a félmilliót, a történelmi tárgyi emlékek, az életmód történetének alakulását reprezentáló bútorok, használati eszközök, viselettörténeti tárgyak, a pártok, szakszervezetek, egyéb egyesületek zászlói és jelvényei, a numizmatikai gyűjtemény, a sok ezer darabból álló plakát- és aprónyomtatványtár, a gazdag képzőművészeti gyűjtemény, a könyvtár stb. egyes darabjainak állagmegóvása, csomagolása sokféle eljárást igényelt, a munka több hónapot vett igénybe.  Nem kisebb feladat volt a gyűjtemények elhelyezése az új raktárakban. És akkor még nem szóltunk a restaurátor-műhelyekről, a fotóműteremről és a dolgozószobák berendezéséről.


MC: Milyen állapotban volt akkoriban a palota közvetlen környezete? Hogyan lehetett megközelíteni a városból a palotát a múzeumok munkatársainak és a látogatóknak?


Irásné Melis Katalin: A Szent György téri romos épületeket stabilizálták. Ekkor már nem voltak ásatások a lezárt területen. Az 1970-es évek elején a távfűtés és egyéb közművek bővítése miatt voltak kisebb ásatások, ekkor került elő a szoborlelet. 1967 nyarán nagy tereprendezést és füvesítést végeztek az egész lezárt területen. A Dísz térről rendes köves utat építettek, és elkészítették az udvarok kőburkolatait. Elvitték a felvonulási épületeket. A Dísz térről köves úton, a Tabán felől a Ferdinánd kapun jöhettek a látogatók. A Clark Ádám térről a Várhegy oldalán felvezető sétautat majd csak Nemzeti Galéria felköltözése után nyitották meg. A Múzeum dolgozói a Dózsa-szobor felől érkezve használhatták a Széchenyi Könyvtárban ma is működő liftet.

Lakatos József: A Dísz térig lehetett járművel menni, már akkor is a 16-ossal, amelynek vonalán még nagy busz járt. Azután lecserélték, mert sok kárt tett a várbeli pincékben. A Dísz tértől gyalogoltunk a palotáig. A Krisztinavárosból az Aranyszarvas vendéglő felől a Buzogány-torony mellett is nyílt egy kapu. A hegyoldali lépcső a Clark Ádám tér felől csak később készült el, akárcsak a Sikló, ami sokáig csak egy gaz- és szeméthalom volt. Ami a palota környezetét illeti, először a Duna felőli oldalon kövezték le, a Savoyai-szobortól balra, a Siklóig, majd jobbra is, tovább. Később apró finomításokat végeztek, próbálták szebbé tenni a környezetet, például a Rákóczi térről visszahozták a Halászó gyerekek díszkutat az A épület elé.

Esti Béla: Az A épület környezete a múzeum beköltözésekor már nagyjából rendezett volt, de romos épületek még bőven maradtak a polgárváros felé eső területen, köztük a Sándor palota, a Karmelita kolostor, a Honvéd Főparancsnokság stb. A múzeum a 16-os autóbusszal könnyen megközelíthető volt.

építészet MúzeumCafé folyóirat Magyar Nemzeti Galéria Budapesti Történeti Múzeum Munkásmozgalmi Múzeum műemlékvédelem történelem régészet restaurálás
MC: Mennyi idő alatt lakta be a múzeum az új otthonát, illetve mennyi idő után nyílhattak kiállítások az új épületben? Volt megnyitó, ünnepség?


Irásné Melis Katalin: Szinte azonnal belaktuk az épületet. A dolgozószobákban benn voltak a bútorok. Mindenki tudta, melyik helyiségben fog dolgozni, melyik asztalnál fog ülni. Gyönyörűen ki volt takarítva. Telefon egyelőre csak két helyen, az igazgatói szobákban volt. Csak a következő évben alakították ki a házi telefonközpontot és a házi telefonhálózatot. A restauráló- és a fotóműhelyekben folyamatosan dolgoztak a különböző szerelők, mert a Szentháromság utcai műhelyekből áthozták a gépeket és a többi technikai felszerelést. A régészeti raktár berendezése elsősorban a romterületi kiállítás készítése miatt őszre maradt. A romterületen és a kiállítótérré alakított pincékben majdnem készen volt a középkori Királyi Palota történetét bemutató kiállítás. A nyár végén (a pontos dátumot most nem tudom, mert 1967. augusztus másodikától szülési szabadságra mentem) megnyílt a Budapesti Történeti Múzeum és a romterületi kiállítás. Külön volt egy nagy protokoll- és sajtómegnyitó, majd másnap jöhettek a látogatók. Rengetegen jöttek, egymást követték a szakvezetések. Olyan nagy volt az érdeklődés, hogy Nemzeti Galéria megnyitásáig négy-öt főfoglalkozású idegenvezető dolgozott a BTM-ben.

Lakatos József: A C épület első emeletén a középkori anyagból, a D épület első emeletén, a Duna felőli oldalon a barokk anyagból, a második emeleten pedig a 19. századi festészeti gyűjteményből épült állandó kiállítás, a harmadikon a grafika, a 20. századi festészet és szobrászat kapott helyet. A Galéria 1976 októberében nyílt meg Kállai Gyula, a Hazafias Népfront elnöke celebrálásával a csíkmenasági főoltár előtt, a KGST-országok kulturális minisztereinek jelenlétében. Pogány Ö. Gábor magyarul és franciául tartott beszédet, majd Bálint András szavalta el József Attila A Dunánál című versét. Két napig nem aludtunk előtte, hogy mindennel készen legyünk. Emlékszem, a megnyitó végeztével Pogány elindult a vendégekkel az oltártól, egy folyosón keresztül, ahol 17. századi műtárgyak voltak, többek között az Esterházy-síremlék korabeli makettje, majd a nagy barokk festmények terme következett. Mire beléptek a vendégek az ajtón, épp hogy feltettük Dorfmeister nagy méretű, III. Béla megalapítja a szentgotthárdi apátságot című képét, és vonultunk ki a túloldalon másodmagammal egy létrával. Évekig léteztünk egyébként az épületben telefon és lift nélkül. Abba ment tönkre a lábam, hogy a műhelyem a B épület 4. emeletén volt, az iroda a B. épület földszintjén, a középkori raktárak a 3. emeleten, az asztalosműhely a D épület 4. emeletén, de előbb még a Kúriában, ahová gyalog jártam a Lánchídon keresztül és a 2-es villamossal.

Esti Béla: A múzeum viszonylag gyorsan belakta új otthonát. 1975. április elsején, a felszabadulás harmincadik évfordulójára rendezett ünnepségsorozat részeként nyílt meg a magyarországi munkásmozgalom történetét bemutató állandó kiállítás első része. A kiállítás rendezőkönyvének elkészítése többéves történeti-muzeológiai kutatás és gyűjtő-feldolgozó munka eredménye volt, amely már a múzeum első vezetőjének, Gerelyes Edének az irányításával megkezdődött, s amelyben az idők folyamán sokan vettek részt, köztük elsősorban Horn Emil, Hetés Tibor, Szikossy Ferenc, Győrffy Sándor és Szakács Margit nevét kell említeni. A belsőépítészeti tervező Boretzky László volt, a kivitelezési munkálatokat a Központi Múzeumi Igazgatóság kiállításrendező részlege végezte. A magyarországi munkásmozgalom történetét a kiállítás a nemzeti történelem szerves részeként mutatta be, nem szorítkozott a mozgalom eseménytörténetére, hanem sok eredeti tárgyi emlékkel szemléltette az ipari munkásság kialakulásának, élet- és munkaviszonyai fejlődésének folyamatát. Az 1945-ig tartó első rész megnyitása volt az első nagy ünnepi esemény a múzeum épületében. A kiállítást Nemes Dezső, az MSZMP KB Politikai Bizottságának tagja nyitotta meg. Ezzel egyidejűleg nyílt meg a Magyar Fotóművészek Szövetségével közösen rendezett Magyarország ma című fényképkiállítás. Az állandó kiállítás második része 1977-ben készült el. A múzeumban az állandó kiállítás mellett a közönség mindig láthatott időszaki tárlatokat is; a hazai rendezésű vagy külföldi vendégkiállítások között a történeti és a fényképkiállítások domináltak. Gyakran itt mutatták be például az évente ma is megrendezésre kerülő sajtófotó-kiállítást. A megnyitók természetesen mindig ünnepélyes keretek között zajlottak le, ezeken a média többnyire jelen volt. 1976 végéig a múzeum már háromszáznegyvenháromezer látogatót fogadott. A gyűjtemények, mindenekelőtt a fényképtár munkatársai kiterjedt kutatószolgálatot láttak el.


MC: Voltak visszajelzések arról a szélesebb szakma részéről, hogy a palota épülete múzeumi célokat szolgál?


Irásné Melis Katalin: Azt nem tudom, hogy mikor született meg a politikai döntés arról, hogy kulturális célokra alkalmas módon építik újjá a Királyi Palotát. Az ásatások 1949-ben kezdődtek, és az 1950-es évek végéig tartottak. A napisajtó sokat foglalkozott az ásatásokkal és az egész épület műemléki helyreállításával. Amikor döntöttek az újjáépítésről, eldöntötték az épület rendeltetését is. A „szélesebb szakma” velünk együtt örült, mert sem a Budapesti Történeti Múzeumnak, sem a Nemzeti Galériának, sem a Munkásmozgalmi, később Legújabbkori Történeti Múzeumnak nem volt megfelelő múzeumi épülete. A Széchényi Könyvtár is sokkal nagyobb helyet kapott a palotában. Önmagában a Királyi Palota és a palotában kialakított intézmények a mai napig mind a kutatók, mind a hazai és külföldi látogatók körében nagyon kedveltek.

Lakatos József: Pigler Andor és Garas Klára feljött a Szépművészetiből egy barokk konferenciára 1979-ben; éppen akkor állítottuk fel a két Donner-angyalt arra a „sísánc”-szerű posztamensre, amit Szabó István Ybl-díjas építész tervezett. Emlékszem, szörnyülködtek a posztamensen, amit azóta azért szelídítettünk. Szerintem azért fájt a szívük, hogy milyen gyönyörű az a barokk anyag, amitől annyira meg akartak szabadulni. Nagyon szépek lettek a kiállítások. Nem véletlen, hogy amikor báró Thyssen-Bornemisza végignézte Budapest összes múzeumi kiállítóterét, megállt a Budavári Palota D épületének első emeletén, és kijelentette, hogy neki ez a hely kell. Lebontottuk időszakosan a barokk kiállítást, átfestettük a termet, szürke bársonyfüggönyöket raktunk fel, hogy megépítsük azt az emlékezetes kiállítást a gyűjteményéből. De ez már 1985-ben volt…

Esti Béla: Tudomásom szerint azt, hogy a Budavári Palota kulturális centrum lett, szinte mindenki egyetértéssel, sőt örömmel fogadta.

 

Szerkesztette: Gréczi Emőke

Megjelent a MúzeumCafé 53. számában (2016. július-augusztus)

Illusztrációk:

A Királyi Palota felújítása, 1960. Orig: UVATERV/Fortepan

A kupola építése (ma az MNG C-épülete), 1960. Orig: Beyer Norbert/Fortepan

A BTM büféje, 1970. Orig: Simon Gyula/Fortepan

Komment 0 | Reblog! 0 |


Címkefelhő

kiállítás (113),Magyar Nemzeti Galéria (56),MúzeumCafé folyóirat (55),Szépművészeti Múzeum (47),kultúrpolitika (35),programajánló (29),történelem (27),műgyűjtés (27),interjú (23),kortárs művészet (23),Párizs (22),politika (22),avantgárd (21),irodalom (21),építészet (19),múzeumépítészet (18),műkereskedelem (17),gyűjteménygyarapítás (17),Szentendre (16),fotográfia (16),videó (15),régészet (14),Petőfi Irodalmi Múzeum (14),restaurálás (13),Ludwig Múzeum (13),Műcsarnok (12),műtárgyvásárlás (11),élő MúzeumCafé (11),restitúció (11),szobrászat (10),Nemzeti Múzeum (10),digitalizálás (10),grafika (10),Capa Központ (10),Picasso (9),iparművészet (8),holokauszt (8),Kiscelli Múzeum (7),Garas Klára (7),Bécs (7),film (7),világháború (6),Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (6),múzeumpedagógia (6),Rippl-Rónai József (6),Allegro Barbaro (6),Román Csarnok (6),Liget Budapest (5),aukció (5),Értéktár Program (5),kortárs (5),rendszerváltás (5),New York (5),könyvajánló (5),Kassák Múzeum (5),színház (5),Nyolcak (5),Power 50 lista (5),Bartók Béla (4),városi séta (4),Csontváry (4),wanted (4),Rembrandt (4),Pécs (4),könyv (4),látogatottság (4),Skanzen (4),Velence (4),örökségvédelem (4),szocreál (4),néprajz (4),Néprajzi Múzeum (4),Bálint Endre (4),Baán László (4),Európai Iskola (4),fotóművészet (4),Élő MúzeumCafé (4),Louvre (4),konferencia (4),Ady Endre (4),Louvre-Lens (4),zene (4),Aczél György (3),emlékezet (3),Czóbel Béla (3),Hopp Ferenc Múzeum (3),I. világháború (3),előadás (3),Bauhaus (3),kézirat (3),modernizmus (3),dizájn (3),Caravaggio (3),London (3),sport (3),Anna Margit (3),Budapest Galéria (3),MúzeumCafé Díj (3),műtárgyvédelem (3),impresszionisták (3),Derkovits Gyula (3),kulturpolitika (3),műemlékvédelem (3),ganymed goes europe (3),Iparművészeti Múzeum (3),magángyűjtemény (2),internet (2),Seuso-kincs (2),Vadak (2),MúzeumNegyed (2),relikvia (2),Art Market Budapest (2),keleti művészet (2),örökség (2),MúzeumCafé díj (2),címlap (2),Modigliani (2),Erdély (2),Ország Lili (2),Vasarely (2),kert (2),Magyar Zsidó Múzeum (2),Textúra (2),múzeumi rendszer (2),Berlin (2),fortepan (2),pop art (2),Barcelona (2),Milánó (2),Artpool (2),Chagall (2),Munkásmozgalmi Múzeum (2),MúzeumCafé könyvek (2),Zsolnay (2),Lektorátus (2),Vermeer (2),fotó (2),dokumentum (2),múzeum (2),MűvészetMalom (2),Szántó Piroska (2),Szeged (2),Holokauszt (2),vadászat (1),kastély (1),kastélypark (1),Bosch (1),médiaművészet (1),Andrássy (1),Fortepan (1),Mravik László (1),emlékmű (1),KEMKI (1),megnyitó (1),nők (1),Cloisters (1),El Kazovszkij (1),Csernus Tibor (1),etnográfia (1),Disputa (1),Vajda Júlia (1),Ámos Imre (1),műkincslopás (1),múzeumelmélet (1),Dada (1),animáció (1),Garas Kára (1),Sinkó Katalin (1),Kassák Lajos (1),Prága (1),műtárgylopás (1),elhurcolt műkincsek (1),porté (1),orosz művészet (1),Balaton (1),Prado (1),törénelem (1),Batthyány Gyula (1),Győr (1),Magnum Photos (1),Népessy Noémi (1),Goldberger Textilipari Gyűjtemény (1),gender (1),kommunikáció (1),Velencei Biennále (1),Óbuda (1),bevándorlás (1),oktatás (1),Vasarely Múzeum (1),Trieszt (1),Amerika (1),popzene (1),várostörténet (1),interaktivitás (1),egyház (1),Centre Pompidou (1),Budavár (1),Román csarnok (1),MOME (1),installáció (1),Bayreuth (1),Moszkva (1),Kijev (1),emlékmúzeum (1),Múzeum-kert (1),BTM (1),Art Capital (1),MúzeumCafé könyv (1),Magyar Képzőművészeti Egyetem (1),temető (1),helytörténet (1),art deco (1),Vaszary-villa (1),Múzeumkert (1),Vatikán (1),Tiszadob (1),Richard Wagner Múzeum (1),Leonardo (1),Ani (1),muzeológia (1),műemlék (1),Budapesti Történeti Múzeum (1),védettség (1),portré (1),olimpia (1),Kecskemét (1),1956 (1),Múzeumok Éjszakája (1),Kocsis Zoltán (1),emlékhely (1),Sopron (1),hamisítás (1),zsidóság (1),emigráció (1),Lengyelország (1),Albertina (1),kultúrtörténet (1),Olaszország (1),jótékonyság (1),beszélgetés (1),Képzőművészeti Egyetem (1),Sziklakórház (1),MúzeumCafé (1),Vaszary János (1),dinoszaurusz (1),Művészetmalom (1),dada (1),szalon (1),restitucio (1),századforduló (1),városliget (1),Nagy-Britannia (1),progarmajánló (1),könyvtár (1),kínai művészet (1),Rijksmuseum (1),Székesfehérvár (1),kutatás (1),szobor (1),BÁV (1),Debrecen (1),adatbázis (1),Radnóti Miklós (1),Gyarmati Fanni (1),Csinszka (1),Márffy Ödön (1),királynő (1),Guggenheim Muzeum (1),François Gilot (1),Vallauris (1),szeged (1),közösségi oldalak (1),Keserü Ilona (1),Guernica (1),Duchamp (1),gyerekeknek (1),Balaton (1),Siófok (1),retró (1),Metz (1),Rozsda Endre (1),balaton (1),tárlatvezetés (1),Matisse (1),gallery weekend (1),kultusz (1),Vaszary Villa (1),Christie’s (1),Pinault (1),Palazzo Grassi (1),irodalomtörténet (1),Természettudományi Múzeum (1),Google Art Project (1),egyiptológia (1),MTA (1),Toulouse-Lautrec (1),bibliofília (1),Budapest100 (1),porgramajánló (1),Lucian Freud (1),Műértő (1),Fabényi Júlia (1),Molnár-C. Pál Múzeum (1),Római Iskola (1),Kimt (1), Bécs (1),Miskolc (1),Nagyvilág (1),Csontvary Kosztka Tivadar (1),krimi (1),Amszterdam (1),Kratochwill Mimi (1),Műemlék (1),velence (1),Bukta Imre (1),stressz (1),Kína (1),Munkácsy Mihály (1),teremőr (1),fotógráfia (1),Bálint Ház (1),Kieselbach Galéria (1),Aristide Maillol (1),Magyar Nemzeti Múzeum (1),Guggenheim Múzeum (1),Manet (1),MANK (1),Moholy-Nagy László (1),Benczúr Gyula (1),Elgin-márványok (1),Athén (1),erdély (1),Frida Kahlo (1),szürrealizmus (1),kina (1),felújítás (1),Várkert Bazár (1),veduta (1),Rómer Flóris Múzeum (1),Velázquez (1),Ernst Múzeum (1),ajánló (1)