A BAHART (Balatoni Hajózási Zrt.) a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum rendelkezésére bocsájtotta kilenc doboznyi archívumát, a múzeum ezt restaurálta és digitalizálta, most pedig kutathatóvá tette bárki számára. A fotókon jórészt a két világháború közötti évek kikötőépítési, part karbantartási és kármentési munkálatai láthatók.

A fekete zsák története annak idején megjárta a sajtót, most pedig önálló teret kapott a Magyar Nemzeti Galéria minden múlt a múltam kiállításán. A MúzeumCafé 2015-ben interjút készített a Fortepan-alapító Tamási Miklóssal, az ehhez készült portré pedig egy IX. kerületi lomtalanításon készült. Hamarosan kiderült, hogy az alany kezében lévő fekete zsák igazi kincseket rejtett, egy máig ismeretlen tehetséges amatőr fotós képsorozatait.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy az 1919-ben Weimarban Walter Gropius által alapított Bauhaus iskola mindent megváltoztatott, amit addig színről és formáról, épületről és bútorról, fotóról és tárgykultúráról gondolt a világ. Ennek jó néhány magyar művész is részese lehetett, többen mesterként meghatározó szerepet töltöttek be az oktatási intézmény és műhely életében. Ennek megfelelően a budapesti múzeumok is gondoskodnak a centenárium méltó megünnepléséről.

Ha belelapoz az ember Cserba Júlia új kötetébe, az az érzése támadhat, hogy a francia fotográfia egyes időszakait éppúgy alapvetően meghatározták a magyar tehetségek, mint a filmiparét Hollywoodban, a különbség pedig leginkább abban rejlik, hogy míg az amerikai filmgyártásban ma nehezen találnánk aktív magyarokat, addig Franciaországban ma is működnek fotográfusok, még a legfiatalabb generációból is.

Éppen 15 éve annak, hogy fürdőruhára vetkőztette az írókat a Petőfi Irodalmi Múzeum, egy fotókiállítás erejéig: olyan fényképeket mutatott be, amely a nyaraló, többnyire strandoló írókat ábrázolta. A mostani válogatás földrajzi szempontból szűkíti (Balaton), a viseletet tekintve viszont kiterjeszti a témát, hiszen Szigligeten, Balatonfüreden, Sajkodon, Tihanyban számos pihentető elfoglaltság akadt az írók számára, a fürdésen kívül.

Mit érez HIÁNYnak a maga területén? A MúzeumCafé körkérdésére tizenegy múzeumi szakember válaszolt, igazgató, középvezető, régész, művészettörténész, restaurátor, múzeumpedagógus, történész, levéltáros, országos és vidéki múzeumok munkatársai. A lap most megjelent száma a múzeumi szakma, örökségvédelem hiányosságainak feltárása mellett megszűnt intézmények, elveszett műkincsek és gyűjtemények után ered.

"Díjazottunk nem volt kivételezett helyzetben, amikor néhány évvel ezelőtt egy, a múzeum gyűjteményébe fél évszázada bekerült fotóhagyaték feldolgozásába kezdett. Amikor eldöntötte, hogy a Knebel-hagyatékra támaszkodva kibontja Szombathely 20. századi történetét, azon belül pedig nagyobb hangsúlyt fektet a város polgárosodását nagy mértékben előmozdító zsidóság sorsára, tudhatta, hogy az előtte álló feladat jóval több annál, mint amennyit a munkaköre megkövetel, szellemi és fizikai értelemben is ki kell lépnie annak az intézménynek a keretei közül, amelyik támogatása nélkül nem valósulhat meg sem a kiállítás, nem születhet meg a kötet, nem folytatható a kutatás."

Arany János nagyon nem szerette, ha fotózták. Miközben a festmény a 19. századi romantika és biedermeier időszakában az alanyról idealizált képet mutatott, a fotográfia - minden technikai hiányossága ellenére - a rideg valóságot tükrözte. Közéleti szereplőként (MTA) azonban néha kénytelen volt kötélnek állni. Például akkor, amikor Országh Antal készített egy fényképet a költő családjáról 1863-ban. E kisméretű fotó az apropója a Petői Irodalmi Múzeum most nyílt kiállításának.

Mit ér a tehetség, ha diktatúra szolgálatába áll? Zseniális elme vagy a zsarnokság szekértolója volt Leni Riefenstahl, a harmadik birodalom propagandafilmjeinek rendezője? Valószínűleg mindkettő: "a szépség szörnyetegének" megítélése egyre kevésbé egyértelmű. A berlini olimpián több aranyérmet szerző fekete futóról, Jesse Owensről készült amerikai életrajzi filmben (Race - A legendák ideje, 2016) például egyértelműen pozitív szerepet osztottak rá, erősítve azokat a legendákat, amelyek a mai napig élnek róla. Hagyatékával most Berlin múzeumainak kellene valamit kezdenie, hiszen az örökösök így döntöttek, valószínűleg okosan. A feladat viszont kegyetlenül nehéz lesz.

Keleti Éva irigylésre méltó életkedvvel forog színészportréi között, amelyből - a fotográfus születésnapjának megfelelően - nyolcvanötöt választott ki a Nemzeti Múzeum, az életmű őrzője és feldolgozója. Optimista tárlat ez, sok-sok mosolygós arccal, a közelmúlt színháztörténetének krémjével.