A Szent Korona hazaérkezése az Egyesült Államokból 1977-78 fordulóján a Kádár-korszak egyik legfontosabb története, politikai, kultúr- és művészettörténeti szempontból egyaránt. A gesztust és az eseményt a sajtó és a diplomácia annak idején súlyának megfelelően kezelte. Keveset tudunk azonban arról, hogy muzeológiai szempontból hogyan történt az átvétel, hogyan oldotta meg a feladatot a koronázási ékszereknek évtizedekig helyet adó Magyar Nemzeti Múzeum, mit kezdett a művészettörténész- és a restaurátorszakma ezekkel az ereklyékkel, hogyan lehet "kezelni", milyen fogalmakkal lehet ellátni ezeket a tárgyakat. Lovag Zsuzsa, a múzeum középkori ötvösgyűjteményének akkori vezetője a kezdettől részt vett az azonnal felállított Koronabizottság munkájában, ő volt a "Mädchen für alles", a korona "dajkája" (hiszen csak ő foghatta kézbe), ezért nála illetékesebbet nem is kérdezhetnénk a koronaékszerek hazatéréséről és vizsgálatáról.

Elkészült az Art Review folyóirat szokásos Power100 kiadványa, amely évről évre a művészeti világ legbefolyásosabbjait listázza és egyébként mintául szolgál a magyar Power50-es listának. Ahogy nálunk jobbára a hivatalból adódik a befolyás és a top10-be mindig becsúszik a politika is, a nemzetközi színtéren láthatóan a pénz dominál: gyűjtők, több üzlettel rendelkező galeristák és vásárok kurátorai diktálják a tempót a legdrágább, legkeresettebb művészek mellett. Hogy melyik a jobb változat, nem tisztünk eldönteni. Az AICA (a műkritikusok nemzetközi szövetsége) az egyik közösségi oldalon csak így kommentálta a listát: "Perhaps it's a joke…"

Ma, szeptember 22-én nem tudott kinyitni Párizs egyik legnépszerűbb múzeuma, a Musée d'Orsay, mivel a dolgozók szakszervezete sztrájkot hirdetett. A munkabeszüntetés oka, hogy a kormány novembertől heti hét napon át szeretné nyitva tartani a múzeumokat, vagyis az intézmények hétfőn is fogadnának látogatókat. A dolgozók nem véletlenül választották ezt a napot a munkabeszüntetésre: ma nyílt meg a látogatók előtt a már előzetesen is nagy vihart kavaró kiállítás a prostitúció 1850 és 1910 közötti képi ábrázolásairól.

1992. március 20-án nyílt meg az Artpool Művészetkutató Központ a Liszt Ferenc tér 10. szám alatti, első emeleti lakásban. A Galántai György és Klaniczay Júlia vezette intézmény önmagát az avantgárd művészet archívumaként meghatározva kezdte meg (pontosabban folytathatta végre hivatalos keretek között az 1979 óta a lakásukon már több mint egy évtizede végzett) tevékenységét: a művészetek új formáinak keresését, művészeti események, kiállítások szervezését, mindezen tevékenységek dokumentálását, és végül, de nem utolsósorban az egyre jelentősebbé váló művészeti archívum felhasználhatóságának, kutathatóságának megteremtését. Az előbb illegális, majd "hivatalossá" lett Artpool számos kiállítást, művészeti akciót, művészettörténeti előadást, illetve egyéb művészeti eseményt szervezett és rendezett, kiadványokat jelentetett meg, és archívumai révén nem egy tudományos munka megszületéséhez nyújtott jelentős segítséget. Előzményeit, múltját és jelenét vázolja fel az alábbi kettős portré.

Számos vita elindult az MNB Értéktár programjának műtárgyvásárlásairól, gazdasági, politikai és művészeti egyaránt. Van ezeknek a vitáknak egy közös halmaza: a független értékbecslők problémája. Tényleg, itt (Magyarországon) kik lehetnek függetlenek?

Annak idején, 2011-ben pánik tört ki a hazai múzeumi szakmában annak a hírnek a hallatán, hogy a műkincsállomány egy tekintélyes hányadát Ózdon, egy átalakított ipari csarnokban tárolnák. Az erősen késni látszó és azóta némileg finomodó "kultúrgyár" projekt elsődleges célja a környék munkanélküliségének megoldása lenne (és a digitalizálás, amit persze bárhol meg lehet oldani), de túl nagy áron, ha a pótolhatatlan értékek szállításával és tárolásával járó kockázatot is hozzátesszük. Most Franciaországban fogják a fejüket a Louvre szakemberei, mert lehet, hogy egy 200 kilométerrel arrébb lévő lepusztult bányavárosban építenének raktárat a múzeum kincseinek.

A készülő kiállítás kapcsán elővettük az egyik, öt évvel ezelőtti lapszámunkat. Az alábbi kérdést tettük fel: Hol és hogyan lehetne méltó módon bemutatni Magyarországon Csontváry Kosztka Tivadar egyedülálló életművét? Aki válaszolt: Kieselbach Tamás, Sárkány József, Gulyás Gábor (!) és Szücs György.

Nehéz úgy megrendezni egy komolyabb képzőművészeti kiállítást, hogy a szakma lényegében kimarad belőle, a teljes kommunikációt a politika végzi, így bizony sok a tárgyi tévedés, és ugyan van jó néhány adóssága az utókornak Csontváryval kapcsolatban, de egy ilyen esemény ezen biztosan nem segít.

Építésznek indult, régészként tartják számon, művészettörténetet ír, a lexikonszócikkek nubiológusnak nevezik. Török László professzorral pályájának fordulatai mellett a hazai egyiptológia alakulásáról, egy magyar egyiptológus nemzetközi kutatásokban való szerepéről és egy régmúlttal foglalkozó, mégis fiatal tudomány, a nubiológia keletkezéséről beszélgettünk.

Kisváros nagy művészeti hagyománnyal - éppen ezért nem mindegy, hogy milyen irányt vesz a szentendrei művészetirányítás, kultúrpolitika, múzeumvezetés, nevezzük bárhogyan azokat az embereket, akik az intézmények dolgaiban döntenek vagy akik véleményére sokan adnak arrafelé. A tavasz három hónapjában három szombaton is lesz mód ütköztetni az elképzeléseket.