A tavalyi pop art kiállítás után a Ludwig Múzeum ismét talált egy izgalmas területet, ahol a fogyasztói kultúra és a képzőművészet összeér: ez a Szenvedély. Rajongás és művészet című kiállítás, illetve az ahhoz kapcsolódó Rock/tér/idő, amely a magyar könnyűzene és a képzőművészet kölcsönhatásait boncolgatja. Mit is takar ez utóbbi tárlat és itt vannak-e kamaszkorunk legszebb nyarai?
Hogyan lehet tudományosan közelíteni a hetvenes-nyolcvanas évek könnyűzenéjéhez, kell-e elemezni, komolykodni, melyek az evidens kapcsolódási pontok a zene és a képzőművészet között, és melyek azok, amelyek csak egy kurátor agyából pattanhatnak ki?
Ha csak a megnyitót nézzük, kevés olyan múzeumi esemény adódik, ahol ilyen magas az egy négyzetméterre eső popsztárok száma: Pajor Tamás, Beck Zoltán, Nagy Kriszta, Vitáris Iván, Bocskor Bíborka tűnt fel különböző szerepekre készülve (vagy négy zenészgeneráció), ki megnyitotta meg a kiállítást, más tárlatot vezet (majd), megint más ki is állít, hiszen képzőművészként talán ismertebb, pláne egy kortárs múzeum falain belül. Mindez máris megelőlegezi, hogy nem egy szokványos tárlatról van szó, hanem egy szubkultúra kreatív feldolgozásáról, ahol a legalapvetőbb, minden háztartásban (vagy manapság inkább pincében, padláson) megtalálható lemezborítók is – egy múzeumban kiállítva – műtárggyá válnak, esetleg a könnyűzene valamelyik alakja mutatkozik be kevéssé ismert oldaláról, az pedig evidens, hogy zene fog szólni, valamilyen formában, de nem hagyományos módon. Mindegyiket megkapjuk a kiállításon.
Van, aki a korszak vizuális kultúráját emelte be a művészetébe, mint Sarkadi Péter a nagyon korai, LSD című művén vagy az önmagát fiktív rocksztárként megmutató Ego-dokumentumain. Visszanyúlik egy valamikor emblematikus ábrázolásmódhoz Uglár Csaba, aki Warhol technikájával készített sorozatot Aczél György portréjából. Várnai Gyula vetített művét a lemezborítók ihlették, a különlegesek: a kihúzhatók, kihajthatók. Közben pedig peregnek a filmek, Hajas öndivatbemutatója vagy Komoróczky és Uglár elszabadult rendőre.
Hogy legyen némi tudomány is a dologban, egy termetes infografika is felkerült, egy, a hatvanas évektől induló idővonal megmentén jönnek az egymást váltó, vagy egymással időben átfedésben lévő zene stílusok, a mainstream a vonal fölött, az underground – természetesen – alatta. Ugyanez a felosztás másként, kevésbé tudományosan, de szemet gyönyörködtetően látványosan egy másik teremben: az egyik falon két évtized lemeztermése jelenik meg borítók formájában, a másik oldalon a lemezkiadáshoz nem jutó zenekarok, stencilezett plakátokon – ugyanaz a kor, két teljesen más világ.
Amikor a popzene, a képzőművészet és a népi kultúra találkozik, az a sajátos tartalmú falvédő: Szabó Eszter Ágnes munkáin a művész nagymamája David Bowie-val találkozik, először a földön, majd a túlvilágon, Pitmann Zsófi pedig a népi bölcsességeket slágeridézetekkel helyettesítette, egyik bölcsebb, mint a másik. Tereskova is ad a popkultúrának: a Geszti-Oláh Ibolya-féle Magyarországhoz készített saját klipet, egy másik Magyarországról. Az utolsó teremben az indián Cseh Tamás grafikái láthatók – a zenész indián léte nem meglepetés, rajztehetsége annál inkább.
Ezek a látnivalók, de tennivaló is bőven akad, hiszen a kurátor, Készman József bőven telerakta a kiállítást interaktív dologgal. Lehet színezni, pecsételni, hangeffekteket megszólaltató fiókokat kihúzni, bejárni virtuálisan a legnagyobb zenei archívumokat, vagyis hosszú programra számítson, aki a Ludwig Múzeumban jár.
Úgyis esős napok következnek.
