Azt hihetnénk, hogy egy 35 fokos vasárnap délután a Balaton vonzáskörzetében két dolgot tesznek az emberek: hűsölnek a vízben vagy a szomorúan elindulnak hazafelé. Aztán kiderül, hogy van egy harmadik csoport is: ők a füredi Vaszary Villában hallgatják Keserü Ilona tárlatvezetését a saját tárlatán. És milyen sokan vannak…

Délután négykor csak néhány elszánt műértő, öt perccel később már a legnagyobb teremben éppen csak elférő tömeg várja, hogy a szerencsére egészségesen hűsített múzeumban a művész elkezdje a meghirdetett programot. A művészi (tehát nem kurátori) tárlatvezetések tapasztalt közönsége tudja, hogy ilyenkor sokféle előadás hallható, az anekdotafüzértől a módszertani ismertetéseken át a filozófiai kinyilatkoztatásig, a hangulat pedig az elfogódottságtól a maximális önbizalomig terjed. Ehhez képest Keserü Ilona egy harmadikat választott: a (már régebben végzett) pécsi hallgatóinak szép számú jelenléte hatására átváltott professzorrá (ezt ő sem titkolta), és lényegében tanítani kezdte az egybegyűlteket, művészetre, színelméletre, alkotásmódszertanra, történelemre és úgy általában: az életre. Közben pedig finom megjegyzéseket tett arról, hogy a két szintet elfoglaló kiállítás melyik korszakát hanyagolja, melyiket hangsúlyozza, és hogy máshol, egy másik kiállításon mit tenne ki szívesen.

Nem történt ilyen felmérés, de a reakcióból úgy ítélhetjük meg, hogy a közönség a kulisszatitkokat szereti igazán hallani. Volt most is belőle, például hogy Keresü Ilona Korniss Dezsőtől megtanulta, hogy a legjobban nyállal lehet megtisztítani az olajképet, így aki a mostani kiállítás előkészületei során járt a műtermében, sok eldobott szürke vattapamacsot láthatott – a tisztítás eszközeit. Hogy a dobozra hullámvonalban rögzített linóleum alapra készített műve az évtizedek alatt megereszkedett, és most már egészen más az eredetileg tervezett hullámvonal, de nem bánja, ez lett a „magától alakult anyagok együttműködésének” eredménye.

Ha Keserü Ilona, akkor a színek játéka. Volt módja a művésznek egy Möbius-szalagot a közönség előtt megforgatni (ezt a művét végül nem állították ki, de ott maradt a múzeumban), így érzékletesen bemutatni, hogy a szalag két oldalán a komplementer színek láthatók. A gyerekek amúgy is szeretik a labirintus-képeit, mert sikerélményt jelent nekik, ha végig tudják követni az utat az elejétől a végéig.

A művész azt is megosztotta a hallgatósággal, hogy lett volna módja kinn maradni (például pályája kezdetén, amikor egy évet Olaszországban töltött), de eszébe sem jutott, viszont Magyarországon mindent látni akart és mindent befogadni. A balatonudvari temető sírköveinek szív alakú domborulatai például „bejöttek neki”, ahogy fogalmaz, hiszen a mai napig használja ezeket a vonalakat. Egyedi megközelítése a három T-re felépített kádári (aczéli) rendszernek, hogy a pénz nem játszott szerepet a művészetben, ez pedig szabadságot jelentett a művész számára. Főleg azok után érezhette így, amikor egyszer Londonban egy galériásnak katalógusokat mutogatott az ő és hazai alkotótársai műveivel, mire a galériás közölte, hogy ilyen alkotásokból ott is van akármennyi. Keresü Ilona kiabálni kezdett (íme a szabadság egy megnyilvánulása): még hogy olyan képek, mint az övéi? „Ez a nő őrült” mondták, ő pedig mindezt évtizedekkel később mosolyogva meséli a Vaszary Villa közönségének.

Amikor frissen végzett főiskolásként Lengyelországban járt, azzal szembesült, hogy egy ugyanolyan szocialista berendezkedésű országban az utcáról nyíló (tehát nem lakás) galériákban absztrakt műveket állítanak ki, ami itthon akkoriban elképzelhetetlen volt. Ettől kezdve ő is absztrakt műveket készített, és sokan kérdezik, hogyan tudott áttérni a főiskolán megtanult szocreál művészetről azonnal az absztraktra. Egy másik kiállításon szívesen bemutatná azt a finom átmenetet, ami a realista ábrázolástól az absztraktig vitte, és bármilyen hihetetlen, de most is tud rajzolni. Itt kaphattunk egy kis összefoglalást a pedagógiai hitvallásából is: az egyetemen párhuzamosan tanítja az ábrázolást és a kompozíciót, szó sincs arról, hogy először rajzolni kell, majd utána jöhet az önálló gondolat.

Végül a közönség soraiból is sikerült őt meglepni. Az egyik felszólaló („gender” tanulmányok tapasztalatával) felvetette, hogy Keserü Ilona műveinek jellegzetes és visszatérő hullámvonalaiban ő a női nemi szervek ábrázolását látja. A művész láthatóan először találkozott azzal a gondolattal, hogy a sírkövek formájára épülő vonal valójában a nemiség kérdését boncolgatja, de bölcsen nem vitatkozott, inkább derűs beszélgetésbe elegyedett a felszólalóval…