Teljes egyetértésben ítélte oda a MúzeumCafé szerkesztőkből és szerkesztőbizottsági tagokból álló kuratóriuma az idei MúzeumCafé díjat a Néprajzi Múzeum etnográfusának, Frazon Zsófiának és a bő három év kutatómunka eredményeképpen tavaly megjelent ...NYITOTT MÚZEUM... kézikönyv tudós közösségének. A díjat március 20-án a Lumen kávézában adtuk át, ahol néhány hónappal ezelőtt a kötetet is bemutatták. A laudációt követően Frazon Zsófiával és György Péterrel, a szerkesztőbizottság tagjával Gréczi Emőke főszerkesztő beszélgetett.

A tudós közösség tagjai: Foster Hannah Daisy, Frazon Zsófia, Gadó Flóra, Hermann Veronika, Illés Péter, Schleicher Vera, Szakács Eszter, Toronyi Zsuzsanna, Wilhelm Gábor, valamint a kötet tervezői: Demeczky Nóra, Déri Enikő (De_Form).

A laudáció:

Tisztelt díjazott, kedves vendégek és kollégák!

Egy idézettel szeretném kezdeni a beszédemet: „A részvétel és az együttműködés múzeumi gyakorlata tehát olyan dinamikus modell, amelyre egyfelől (nagy) múzeumi paradigmák hatnak – mint az új muzeológia, a posztkoloniális kritikai diskurzus, a demokratikus múzeum eszméje, a nyitott forma, a megosztás kulturális formái; másfelől e praxisok közvetlenül is befolyásolják a múzeumok világát – az örökségdiskurzust, a múzeumi jelenkutatás módszereit, a történetileg kialakult gyűjtemények feldolgozását, a múzeum társadalmi státuszát és bázisát, a múzeumhasználókkal kialakított kapcsolatát. […] A részvétel és az együttműködés múzeumi gyakorlata a teljes intézményi struktúrát érinti, ezért a dilemmákat átfogó keretben érdemes tárgyalni.” Ezeket a mondatokat a …NYITOTT MÚZEUM… kötetben (annak 137. oldalán) olvashatjuk és mindezekkel nagyjából meg is magyaráztuk, hogy miért e kutatási projekt és miért annak motorja, Frazon Zsófia érdemelte ki az idei MúzeumCafé díjat. A munka, amit az informális kutatócsoport elvégzett, nem egy szakterület vagy egy intézmény hasznára válik, hanem a teljes hazai és nemzetközi múzeumi rendszert, annak vizsgálati látószögét, módszertanát, gyakorlati működtetését képes lehet befolyásolni, muzeológus generációk szemléletváltását idézheti elő. A publikáció formája, a kommentár folyamatos jelenléte már maga is tökéletesen jelképezi a konzervatív, autoriter értékképző szemlélet lebontásának igényét, a közösségekkel való közös gondolkodás és praxis lehetőségét.

Nem biztos, hogy mindenki szereti a …NYITOTT MÚZEUM… megállapításait, nem biztos, hogy mindenki elfogadja és követi, de az általa generált viták, a múzeumról való gondolkodás másfajta metódusainak felvetése megkerülhetetlen, ezt a kötet léte, megszületésének igénye is messzemenően bizonyítja. Nem fogják a múzeumok az évtizedekkel ezelőtt felállított, vagy akár a közelmúltban rendezett, de a mélyebb elemzéseket megspóroló állandó kiállításaikat azonnal lebontani, hogy egy más perspektíva alapján, például a társadalomtudományok aktuális megállapításainak figyelembevételével – újragondoljanak mindent, amit eddig a gyűjteményről, az intézményről, a szakmáról és a közönségről, azaz a részvételről és az együttműködésről gondoltak. Ám bármilyen lassan is – hiszen a múzeum lassú műfaj, hogy a díjazottat idézzem -, de elkerülhetetlenné válik a múzeumcsinálás, gyűjteményépítés, kiállításrendezés és a közönséggel való kapcsolat szemléletének megváltoztatása, megújítása, mert máshogy az egész rendszer az érdektelenség okán össze fog omlani. Hogy mennyire nem csak utópia, amiről beszélünk, azt a kötetben szereplő esettanulmányok bizonyítják: ezek a kiállítások, múzeumi projektek itt, Magyarországon, az elmúlt években születtek meg, a MaDok-program keretein belül vagy azon kívül, a Néprajzi Múzeumban, a Kassák Múzeumban, a Magyar Zsidó Levéltárban és a szombathelyi Savaria Múzeumban. A projektek közös élménye, hogy a közönség gyűjteményépítő és látogató is egyben, minden tárggyal és a tárgyhoz való viszonyával befolyásolja a történet kimenetelét, a muzeológus, kutató pedig erre reagál, nem évekkel, évtizedekkel később, hanem azonnal. A gyakorlatból elmélet születik, abból pedig gyakorlat lesz – ez máshol közhely, a lassan reagáló múzeumi intézményrendszerben viszont újszerű tapasztalat, egyre táguló körben.

Még szerencse, hogy maradtak üres oldalak a kommentár számára, hiszen minden bekezdéssel egyre több kérdés merül fel az olvasóban. Íme néhány a sajátjaim közül. Megtapasztalható lesz-e mindaz, amit a …NYITOTT MÚZEUM… üzen, a néprajzi és antropológiai múzeumokban – például a most épülőben –, a legtöbbször értékálsággal küzdő történeti gyűjteményekben, a klasszikus és kortárs képtárakban? Hogyan alkalmazhatók ezek a megállapítások a relikviákat, nemzeti ereklyéket gyűjtő és kiállító intézményekben, a magasművészet csúcsműveivel olykor bántóan keveseket, máskor tömegeket vonzó galériákban? Csökkenthető-e a rangbeli távolság az intézmény és látogatója között vagy kell-e egyáltalán beavatkozni?  Változik-e radikálisan a „tárgy” és a „műtárgy” viszonya? Létezik-e elmélet, amely a mindennapi, használati tárgyakat és a műkincseket archiváló múzeumokra egyaránt alkalmazható? Lebontható-e az elit múzeumi rendszer vagy le kell-e egyáltalán bontani? Relativizálódik-e a kurátor szerepe, ha a kiállításrendezésben és a gyűjteményépítésben egyre nagyobb teret kapnak a közösségek? És főképpen: merre tovább …NYITOTT MÚZEUM…? A kérdéseket, amint mód lesz rá, fel fogjuk tenni, ahogyan ez elvárható egy szakmai folyóirattól.

Frazon Zsófia évekkel ezelőtt eldöntötte, hogy kiket von be a munkába, kik lesznek a társai a kutatásban és az eredmények publikálásában. Most majd nyilván eldönti, hogy kikkel osztja meg a díjat, amelyhez a MúzeumCafé kiadója, szerkesztőbizottsága és szerkesztősége nevében szívből gratulálok.

Gréczi Emőke

Fotók: Szilágyi Lenke