Úgy tűnik, hogy a forradalom hatvanadik évfordulója számtalan, eddig ismeretlen műtárgyat, festményt, fotót, grafikát, szobrot csalt elő az intézményi raktárak, családi padlások mélyéről. Eddig meg kellett elégednünk az eseményeket megörökítő, jól ismert fotókkal, most pedig soha nem látott képzőművészeti alkotások kerülnek a nyilvánosság elé, kicsit átformálva, árnyalva mindent, amit 1956-ról eddig tudtunk. A Nemzeti Múzeum kiállításán is a grafikai anyag kapott hangsúlyt, a Képző kiállítása pedig már maga egy intézményi önreflexió, az egyetemnek az 1945-től a forradalomig, megtorlásig tartó időszakával.
A Képzőművészeti Egyetem egyszerre nyitott egy új közösségi teret és nyitotta ki gyűjteményét, fizikai és elméleti értelemben egyaránt: archívumából olyan műveket emelt ki, amelyek megléte még az intézmény számára is meglepetést okozott, ezzel pedig a saját történetét és gyűjtéstörténetét is bemutatja, remélhetőleg egy alaposabb feldolgozás, kutatómunka indításaként. Mivel az egyetem (akkor még főiskola) nyilván nem rendelkezik kifejezetten a forradalom idejére vonatkozó, egész kiállítást megtöltő anyaggal, ezért a kurátorok (az egyetem részéről B. Majkó Katalin, valamint Révész Emese) időben visszaléptek egészen 1945-ig és megnézték, hogyan jutott el az intézmény a négy hallgató (és négy kiskatona) áldozatát követelő forradalomig, kik voltak a bő évtized meghatározó oktatói, kik és milyen követelmények szerint készültek művésznek a koalíciós időkben, a diktatúra legsötétebb éveiben és a szorításon enyhítő években, 1953 után. Az egyetem gyűjteménye nem lett volna elég még egy részleges rekonstrukcióra, áttekintésre sem, ezért művészektől, örökösöktől, más közgyűjteményektől is szerepelnek művek a tárlaton.
A régi Műcsarnok – az egyetem mai épülete – fő kiállítóhelyén látható a kiállítás, amelynek terét Csanádi Judit, az intézmény rektora, építész, díszlettervező gondolta újra: a felépített installáció, díszlet a korszak akadémikus, központi törekvéseit hangsúlyozza. Az Európai Iskola fiataljaival indul a történeti áttekintés, Hegyi György, Nuridsány Zoltán, Jánossy Ferenc, Hantai Simon), akiknek még jutott néhány hónap szabadon absztrakt, szürrealista műveket alkotni, majd Bortnyik Sándor vezetésével felállt a diktatúra tanári kara, mellesleg a kortárs festészet krémjével, Bernáth-tal, Szőnyivel, Barcsayval, Ferenczy Bénivel, Berény Róberttel. A terem központi falán a korszak szimbólumaként Berény abszolút akadémikus önarcképe látható, amint éppen tanítványait korrigálja, a valaha volt bátor fauve-ra mindössze a kezében tartott paletta színei emlékeztetnek. Oldalt diplomamunkák vagy azok vázlatai: Kokastól az Asztalos inas, Konoktól a Zászlóvarró nő, Csernustól a Landerer nyomdájában kinyomtatják a 12 pontot – mindegyik művet, miként az alkotókat, főiskolai éveiket, számos legenda övezi… (Ebben az időben, négy évig abszolút nyilvánosak voltak a diplomavédések, ezek jegyzőkönyveit is őrzi az egyetem gyűjteménye.)
A grafikai oktatás külön termet kapott, Kondor Béla Dózsa-ciklusával, Würtz Ádám, Koffán Károly metszetével, Konecsni egyik Szabad Nép-plakátjával és itt kaptak helyet a Sztálin hetvenedik születésnapja alkalmából készült kötelező művek, például Pátzayé, de Csernus sem „úszta meg” a feladatot. A következő teremben pedig az újabb generáció zárja a kiállításnak ezt a szakaszát, Sváby Lajossal vagy Hajnal Gabriellának Picasso kék korszakát idéző munkájával – de mindez már nyomokban sem hasonlít a szocreálra.
A forradalomra közvetlenül a földszinti tér emlékezik. A főiskola pincéjében négy hallgatót (Bódis Antal, Csűrös Zoltán, Komondi Sándor, Kovács József) lőttek agyon november 7-én az épületbe behatoló szovjet katonák, négy „átállt” kiskatonával együtt. Rájuk emlékeznek itt, bár inkább csak Komondi Sándortól látunk több művet, erőteljes önarcképeket, egy ígéretes pálya dokumentumait. És ami még maradt mementóként 56-ból: egy-egy reflexió, például Szőnyitől, illetve azok a karrierek, amelyeknek a forradalomban való aktív vagy vétlen részvétel véget vetett.
Az épületben most megnyílt új közösségi tér (a „Dávid tér”, Michelangelo alkotásának itt elhelyezett gipsz részlete nyomán) ad helyet az őszi, éppen a forradalom apropójára felfűzött alkotóhét eredményeinek: tanszékenként két-két diák vett részt benne és 18 projekt valósult meg, amelyek mostantól a színházként, társalgóként, galériaként is működő agorában láthatók.
Amellett, hogy a kiállítás december 4-ig megtekinthető, lesz még filmvetítés, konferencia, talán előkerül még néhány a korabeli, lappangó diplomamunkák közül: ebben segíthetnek az e célból létrehozott „Wanted” oldalon a főiskola gyűjteményében őrzött reprodukciók.
