Merészebbek az év kiállításaként emlegetik a Petőfi Irodalmi Múzeum "Maradni szégyen, veszni borzalom" című tárlatát, amely az első világháború centenáriuma alkalmából állt össze és tart nyitva jövő januárig. A tartalom órákig böngészhető, a látvány pedig mellbe vág.
"A lapokon minden sorban, amit egy-egy új érkezőről töltöttek ki, harminchárom rubrika van egymás mellett: az érkezés ideje, név, keresztnév, kor, születési hely, milyen nyelven beszél, ír, olvas, házas-e vagy sem, van-e családja, honnan érkezett, utolsó lakóhelye, ha van már Amerikában élő családtagja vagy ismerőse, annak neve, címe, hová akar továbbmenni, van-e már addig megváltott jegye, ha nincs, ki fizeti az útját, van-e legalább 50 dollárja, jönnek-e majd utána rokonai, "anarchista-e", "poligámiában él-e", fizikai, mentális és egészségi állapota, fogyatékos-e, magassága, testsúlya, haja színe, szeme színe, különleges ismertetőjegye és így tovább."
Egy különleges helyen egy különleges bútordarabbal futottunk össze. Trieszt csak a huszadik században annyi alkalommal cserélt gazdát, amennyiszer a stratégiai szempontból fontos kikötők szoktak. Itt épült fel, egy szikla tetején a varázslatos Miramare kastély, amely nem sok szerencsét hozott története alig néhány lakójának. Közülük az egyik, Aosta hercege egy érdekes bútordarabot készíttetett, amely ma különösebb megjegyzés nélkül húzódik meg a kiállítótérben, el is mennek mellette a látogatók, rezzenéstelen arccal. Ki volt ő és milyen ez a bútor?
Mi járhatott Vasarely fejében?
Victor Vasarely talán a leghíresebb magyar képzőművész szerte a világon, műveit azonban inkább a látvány felől szokás megközelíteni: a reklámgrafikusnak induló művész nagyszerűen értett hozzá, hogyan kell lenyűgözni a szemlélőt. A nevét viselő budapesti múzeum most a dolgok mélyére hatolna és pályázatot hirdetett az egyik mű, a Quivar megfejtésére.
A Sisi-mítosz Betléren
Szlovákiában mindeddig nem rendeztek Erzsébet királyné alakjával foglalkozó átfogó kiállítást; személye ott nincs annyira az érdeklődés előterében, mert az a fajta kötődés, ami a magyarországi Sisi-kultusz alapját jelenti, itt teljesen hiányzik. Ha mégis van hely, ahol teljes mértékben helyénvaló Szlovákiában egy ilyen kiállítást rendezni, az a betléri Andrássy-kastély, hiszen az itteni gyűjtemény nagyon sok jelentős, a királyné személyéhez kapcsolódó műtárggyal, dokumentummal, emléktárggyal dicsekedhet.
Bezzeg az én időmben, mondhatjuk mindnyájan, akik nem mostanában járunk iskolába. Minket az osztálykirándulásokon még rendes múzeumokba vittek, a mostani nebulókat pedig jobbára csak kóstolni valami finomságot, látni valami rémséget, olyan vállalkozásokhoz, amelyek valamiért múzeumoknak hívják magukat.
A magyar (és nem pusztán a magyar) muzeológia teli van olyan ajándékokkal, amelyekkel az útkor nehezen birkózik meg: felújításra szoruló épületekben sajátos gyűjteményekből fenntarthatlan intézményekkel küzd a fenntartó, miközben sem az ajándékozót, sem az ajándékozottat nem lehet ezért bántani. A Ráth György Múzeum helyzete közel száz éve kérdéses, most új funkciót kaphat.
A csontváry-kód 1929-ben
"Ki emlékszik még a különös, szertelen, utóbb elmegyógyintézetbe került Csontváry képeire? Sötét, tragikusan mozgalmas, kicsapongó fantáziával átélt figurái ma már inkább csak emlékek s könyvlapokon őrzik a mester nevét. Műveiről, hét-nyolc méter méter magas, amfiteátrális falakra való képeiről eddig csak azt tudtuk, hogy a sok éve elhunyt művész családjának megbízásából Gerlóczy Gedeon építész őrzi őket. Most azt olvassuk, hogy egy autógarázsban vannak elhelyezve s rövidesen újra napvilágra kerülnek. Petrovics Elek az, aki e hír szerint múzeális elhelyezésükre gondol. De hogyan? E lángész vagy őrült zseniális és beteg elgondolásai taln európai szenzációt fognak kelteni. Egyelőre nincs elég nagy fal, méret, síkság a számukra."
A Műgyűjtő, 1929/1. szám
Illusztráció: 1969, MNG (akkor a Kúria épületében), Fortepan, orig: Lencse Zoltán
Stefan Zweigről, a nagyszerű osztrák íróról kevesen tudják, hogy szenvedélyesen gyűjtötte a kéziratokat, gyűjteményének csúcsát pedig a zenei kéziratok jelentették, amelyeket az alkotás iránti tiszteletből őrzött és elemzett, ugyanis a kéziratos kottát tekintette az alkotómunka legfontosabb, legérzékletesebb dokumentumának. Bár a világháború idején - mint zsidó vagyon - többször is veszélybe került a gyűjtemény, végül a lényegét sikerült megőrizni - ez digitalizálva megtekinthető a kollekciót 1986 óta őrző British Library oldalán.
1992. március 20-án nyílt meg az Artpool Művészetkutató Központ a Liszt Ferenc tér 10. szám alatti, első emeleti lakásban. A Galántai György és Klaniczay Júlia vezette intézmény önmagát az avantgárd művészet archívumaként meghatározva kezdte meg (pontosabban folytathatta végre hivatalos keretek között az 1979 óta a lakásukon már több mint egy évtizede végzett) tevékenységét: a művészetek új formáinak keresését, művészeti események, kiállítások szervezését, mindezen tevékenységek dokumentálását, és végül, de nem utolsósorban az egyre jelentősebbé váló művészeti archívum felhasználhatóságának, kutathatóságának megteremtését. Az előbb illegális, majd "hivatalossá" lett Artpool számos kiállítást, művészeti akciót, művészettörténeti előadást, illetve egyéb művészeti eseményt szervezett és rendezett, kiadványokat jelentetett meg, és archívumai révén nem egy tudományos munka megszületéséhez nyújtott jelentős segítséget. Előzményeit, múltját és jelenét vázolja fel az alábbi kettős portré.