Ország Lili és barátai

Címkék: MúzeumCafé folyóirat, könyv, avantgárd, Magyar Nemzeti Galéria, Ország Lili

MúzeumCafé folyóirat könyv avantgárd Magyar Nemzeti Galéria Ország Lili
Nehéz felidézni azt, aki már sok évtizede nem él, s barátai közül is már csak kevesen tudnak rá emlékezni. Ország Lili 1926. augusztus 8-án született, Oesterreicher Lívia néven. 1978. október 1-jén halt meg, s én 1977 tavaszán találkoztam vele utoljára. Különleges találkozó volt, mert – szokásától eltérően – legszemélyesebb érzelmeiről beszélt, arról a szerelemről, ami Vasilescu Jánoshoz fűzte – s akinek nevét egyébként nem említette. Láthatóan a legfontosabb az volt számára, hogy ez a kapcsolat továbbra is rejtett, titkos legyen, rettegett attól, hogy kiderüljön. Ugyanolyan szenvedélyesen, majdnem megszállottan elemezte ezt a különös kapcsolatot, mintha a képeiről beszélt volna, mint ahogy azt korábban néha megtette. Passuth Krisztina írása.

 


Általában zárkózott volt, kerülte a pátoszt és a feltűnést. Nem engedett be minden érdeklődőt harminc négyzetméternyi lakás-műtermébe: előbb tudni akarta, ki-mi az illető, miért érdeklődik a képei iránt, vajon ismeri-e már őket annyira, hogy értékelni tudja, ha az újabbakat megmutatja neki. Szorongott, de tetteiben, gondolkodásában tökéletesen autonóm maradt, senki nem tudta befolyásolni, bár legjobb barátai véleményét megkérdezte a képeiről.

A Magyar Nemzeti Galéria 2016–17-es kiállításán (Árny a kövön. Ország Lili művészete) azt reméltem, a termekben valahol rábukkanok az ő különös személyiségére, amit olyan jól ismertem. Kerestem azt az atmoszférát, azokat a hangulatokat, amelyek Ország Lili műtermében vagy az Állami Bábszínház enyvszagú, szűk műhelyében olyan otthonosságot jelentettek. Kerestem azt, amit csak ő tudott, azt a „boszorkányosságot”, amit egyedül képviselt. Remek képeit persze lehetett a tárlaton élvezni, de a felnagyított, őt nem jellemző fotók, az erős, néha bántó fények s az egész színpadiasság nem őt magát, hanem a róla – belőle – formált „vélt valóságot” idézte. Felteszem, hogy ő maga nem fogadta volna el ezt a túl látványos, túl költséges rendezést. Ország Lilit tehát hiányoltam saját kiállításáról, s ez a hiányérzet mindaddig megmaradt, amíg idén február 21-én kezembe nem vettem az Ország Lili levelezését bemutató, akkor publikált kötetet, amely a Magyar Nemzeti Galéria Adattári Források sorozatában, Árvai Mária és Zsoldos Emese szerkesztésében jelent meg. Ebben a kötetben találtam rá arra az igazi Ország Lilire, aki – legalábbis számomra – valaha így létezett, különleges szépségével, keleti vagy etruszk szobrokra emlékeztető nemes vonásaival. S aki emlékeimben, annyi év után is, így is maradt meg. S akinek nemcsak a festményeit, hanem varázsos egyéniségét, tehetségét, szerénységét és kitartását, szenvedélyességét és egyszerűségét tisztelte és szerette mindenki, aki valaha ismerte.

A kötet 528 lapból, 397 levélből, a hozzájuk tartozó jegyzetekből, dokumentumfotókból, függelékből, névjegyzékből áll. A levelek nagy része az MNG Adattárából származik, akárcsak az 1962 és 1972 közti évekből való zsebnaptárak, valamint vázlatfüzetek is. Ezekből, valamint számos más, magántulajdonban lévő levélből, visszaemlékezésből, hivatali iratból született meg a kötet, amelyben a levelek a legkorrektebb módon, szoros kronológiai sorrendben követik egymást. Így a különböző szerzőktől (barátoktól, kritikusoktól, hivatalos személyektől) való írások nemcsak az eltelt évek eseménytörténetét vázolják fel, hanem sokszor kiegészítik egymást, válaszolnak egymásnak – azaz több oldalról mutatnak be olyan eseményeket, véleményeket, vitákat, amelyeknek középpontjában mindig Ország Lili áll. Az első levél dátuma 1942. április 6., az utolsóé 1984. december 25. – lényegében a levelezés és az egyéb dokumentumok Ország Lili tevékeny életének szinte teljességét átfogják, sőt még a halála utáni eseményeket is részben követik. Noha természetesen vannak hiányosabban dokumentált időszakok, hiszen számos levél nyilván elkallódott, mégis, a festő pályája tökéletesen rekonstruálható a dokumentumokban rögzített tények, közlések alapján. A külső eseményeket bemutató életúthoz hozzátartozik annak egykori recepciója is, ami itt szintén szinte percről percre nyomon követhető. S ami talán még fontosabb: a művész belső fejlődése, szemléletének változása, vonzáskörök és barátságok, utazásélmények, lelkesedések és depressziók, saját művészetének értékelése, kritikája – más művészek és alkotók jellemzése. Tehát mindaz, ami – hozzá kapcsolódva – sokszínű nemzetközi hálózatot alakít ki.

A kötet ugyanis nemcsak Ország Liliről szól. Ami ennél még izgalmasabb: valójában nemcsak róla, hanem barátai (és ellenségei) révén az adott korszakról, az 1944 utáni, egészen a nyolcvanas évek végéig tartó évtizedekről. Amiben ő élt, s a barátai is: amiben mindenki kereste a maga helyét, kereste a munkalehetőségeket, az emberi kapcsolatokat, a fennmaradást, a túlélést és az öröm ritka pillanatait. Ezt a korszakot rekonstruálni személyes visszaemlékezések, oral history interjúk és levéltári, könyvtári kutatások együttesével lehet. A kötetet csak az állíthatta össze, aki ismerte a korszak számos szereplőjét, s ha nem ismerte eléggé, felkutatta, utánament a részleteknek, a szinte nyomuk veszett szereplőknek, eseményeknek, feljegyzéseknek. Ország Lili életművét először S. Nagy Katalin publikálta (oeuvrekatalógussal együtt) 1993-as nagymonográfiájában. De számos más tanulmány, könyv, katalógus is megjelent róla, amelyek – a teljesség igénye nélkül – elemezték az életművet. Az utóbbi években megnőtt az érdeklődés Ország Lili festészete iránt, és több új szempontot, újfajta értékelést is publikáltak az MNG legutóbbi nagy Ország Lili-katalógusában, amely a kiállításhoz kapcsolódott.  A tudományos feldolgozások közül a legfontosabbaknak Árvai Mária írásait tekinthetjük, az ő tanulmányait, valamint a most megjelent Ország Lili-levelezéskötetet, különös tekintettel az eddig ismeretlen, új források felkutatására és elemzésére. A forráskiadvány jegyzetanyaga szinte önmagában is megállná a helyét. Ha a nagyszámú jegyzetanyagot egybeszerkesztenék, kis túlzással élve azt mondhatnánk, hogy mindjárt egy új, tudományos monográfia kerekedne ki belőle.

Mivel a levelek, interjúrészletek, hivatali határozatok mind az elmúlt korszak termékei, s nagyjából ismeretlenek, együttesen hihetetlenül érdekessé válnak. A dokumentumkötet újdonsága nemcsak magukban a(z először) publikált forrásokban rejlik, hanem legalább annyira a jegyzetekben, pontosabban a mindig tényszerű, pontos és ugyanakkor szűkszavú kommentárokban. Egy-egy jegyzet igen alapos kutatómunka eredményeként jelenik meg, és akár módosíthatja mindazt, ami az adott tárgykörben addig megjelent. Példának okáért Lili apjáról, Oesterreicher Manó Mihályról (1892–1950), pontosabban az ő sorsának alakulásáról eddig nem lehetett semmi biztosat tudni. Itt viszont Blei (Vajda) Lola Ország Lilinek 1947-ben írt levelénél olvasható, hogy Ország Lili édesapja a háború utolsó évében hazautazott Ungvárra. Róbert Miklós önéletrajzi írásában szerepel, hogy húgának megírta az Ország Lili apjával történteket. „Egyszer Ország Lili apjáról írtam, akit mint kulákot 7 évre ítéltek el és ott halt meg a lembergi börtönben” (lásd a kötet 24. levelét).

A kötetnek vannak fő - és mellékszereplői, akik az idő múlásával változnak, helyet és szerepet cserélnek. A korai évek főszereplője Róbert (Rosenberg) Miklós festő, aki 1938-ban Ungváron rajzolni tanította a fiatal Ország Lilit. 1956-ban Ausztriába menekült, Bécsben telepedett le. Lilivel élete végéig szeretetteljes baráti kapcsolatban maradt. Szinte folyamatos levelezés alakult ki közöttük, amelyben Lili a művészi és személyes problémáit is megosztotta. Levelei egyfajta naplójelleget öltenek, akárcsak a férfié. Kettőjük kapcsolata azonban mindig megmaradt a barátság szintjén, annál nem ment tovább. 1956 után Róbert Miklós rengeteget segített Lilinek külföldi utazásai megszervezésében.
A másik főszereplő Bálint Endre, akitől az első levél 1953. június 20-án így kezdődik „Egyetlen festőnő nincsen itt, aki bosszantana. Azt mondja a Balaton nekem: azért dicséri a képeimet, mert tetszem magának? … Tévedtem: a szemek gonoszak is. Szombaton láttam és féltem tőlük” (10. levél). A kettőjük közti szellemi-művészi kapcsolat már a legkorábbi levelektől tetten érhető. Lili festői karrierje ekkor kezd kibontakozni, Bálint elismeri a korai, Tihanyban festett műveit, de még nem látja meg bennük az igazi nagy tehetséget. Bálint általában könnyedén, humorral, néha kötözködve ír, de előfordul, hogy éppen Lilinek árulja el belső tépelődéseit. 1955. június 27-én írja: „hogy nehezen fest ? Ne legyen gyerek! Én kétségbe vagyok esve, hogy könnyen festek, és nincs mondanivalóm… Milyen jót tenne velem, ha kivenné kezemből az ecsetet” (15. levél). A levelezés kettőjük közt akkor válik igazán – jó és rossz értelemben véve – feszültté, érzelmekkel telítetté, mikor már országhatárok választják el őket egymástól: Bálint Franciaországba emigrál, Lili itthon marad.
Érdekes módon az 1956-os forradalomról (amelyben Bálint tevékeny szerepet vállalt) nemigen esik szó a levelekben. Lehetséges, hogy ez Lilinek nem volt olyan fontos, ezért nem írt róla, de az is lehet, hogy félt: elolvassák a leveleit. Vagy az is elképzelhető, hogy éppen ezek az írások tűntek el.

Az élet azonban megy tovább. 1957 márciusában Lilinek szinte váratlan pozitív élményben van része: szerepel a Fészek Klubban egy modern kiállításon, ahol zömében az Európai Iskola alkotói mutatják be műveiket. „Általában Vajda, Anna Manci, Bálint és én tetszettek a legjobban (ezt most tudtam meg – rettentő büszke vagyok!) Sokan voltak, akik kimondottan lelkesedtek a dolgaimért” – írta Róbert Miklósnak (28. levél). Az igazi nagy esemény azonban az 1957. áprilisi Tavaszi tárlat a Műcsarnokban, ahol – ahogy Lili írja – „az absztraktok egy termet kaptak, és ott a főfalon lógtam… Na és ezután ájultam el végképp, mert mások szerint és szerintem is nekem volt ebben a teremben a legnagyobb sikerem” (34. levél). A beszámoló azt a felhőtlen boldogságot árasztja, amit Lilinek a kiállítás, az úgynevezett absztraktokkal való együttes szereplés és az ő személyes sikere okozott. Ez a periódus jelenti Lili életének talán első fellendülő, optimista időszakát, amikor már a rövid siker is kárpótolni tudja az elszigetelődésért, szegénységért.
Ezt követően már egy sokkal rosszabb, nyomott korszak következett, amiben a művészi pálya sikereit inkább az emberi kapcsolatok és az utazások helyettesítették. Mindezekért persze meg is kellett harcolni. Lili festészete továbbra is csak a „tűrt” kategóriába tartozhatott, akárcsak a többi, modern vagy absztrakt felfogású alkotóé. Első önálló kiállítását csaknem kilenc évvel később, 1966-ban Izraelben rendezte, és az első itthonit 1967-ben a székesfehérvári István Király Múzeumban, nem minden bonyodalom nélkül. Mindkettőnek nagy sikere volt, de kicsit úgy, mintha Ország Lili már egy igazi befutott művész lett volna, háta mögött sok tárlattal, katalógussal, értékes publikációval. De minderről igazán nem volt szó. Elég nehéz évek teltek el, tele szorongásokkal és erőfeszítésekkel. Az élményszegény itthoni környezetet Lili feltétlenül fel akarta oldani, külföldi képeket – vagy legalábbis levelezőlapokat – kért barátaitól, mert itthon szinte semmit nem lehetett látni, sem De Chiricót, sem Max Ernstet, akik művészete iránt kiemelten érdeklődött. Mindezen közben tanult, beleszeretett egy-egy műfajba, így a bolgár vagy orosz ikonokba. Két-három hónapig sálakat is festett azért, hogy a keresett pénzből egy társasutazással Moszkvába mehessen tíz napra.

Ami a baráti kapcsolatokat illeti, Bálint Endrével tulajdonképpen csak 1957 májusától bontakozik ki az igazi levélkapcsolat, kis túlzással élve, „levélregény”. Ekkor már Bálint elhagyta Magyarországot, s megpróbált Franciaországban magára találni, ami nehezen sikerült neki. Hiányzott az otthon hagyott családja, Vajda Lajos vagy Csontváry szellemi közelsége. Bálint 1957. május 14-én írta Lilinek első párizsi levelét, Lili május 22-én válaszolt neki Budapestről: „Ezt a sok mindent képtelen vagyok feldolgozni, aminek az a következménye, hogy hol sírok maga után, hol gyűlölöm, nem tudom rendezni a dolgot, mert megcsalva érzem magam és az egész Vajda-vonalat, amelyet folytatni maga nélkül nem lehet… úgy rendeztem el, hogy egy-egy kész képről fotót küldök (fotózom ugyanis), mit sem változtat letargiámon, de festeni muszáj, tehát festek” (39. levél). S talán az igazi vallomás: „Jaj, Istenkém, ezt nem lehet kibírni. Maga az egyetlen fix pont, aminek mindig örültem, még akkor is, ha állandóan veszekedtünk. Hát most minek örüljek?” (39. levél). A levelezés ebben a hangnemben, néha túlfűtött érzelmességgel, néha sértődöttséggel, néha kisebb gúnyolódásokkal (főleg Bálint részéről) még évekig (Bálint hazatéréséig) s részben utána is tart, csak kisebb intenzitással. Lili meg akarja ismertetni Bálinttal a legújabb munkáit, ezért fotókat küld neki, majd reklamálja, mi a véleménye róluk. De Bálint csak akkor jön rá, hogy Lili az évek során igazi nagy művésszé változott, amikor a képeket eredetiben láthatja, és ekkortól magával egyenrangú festőnek tudhatja.

Lili ebben az időben barátkozott össze Pilinszky Jánossal, akit az Állami Bábszínházban dolgozó Márkus Annának (Pilinszky első felesége – a szerk.) köszönhetően ismert meg. Pilinszky verseiből, írásaiból ihletet merített, ő pedig ugyancsak igen sokra tartotta Lili művészetét. 1972-es székesfehérvári kiállítását már a költő nyitotta meg. „A megnyitó nagyon ünnepélyes volt: Pilinszky János nyitotta meg egy versével, amit nekem ajánlott” – írta levelében Ország Lili Róbert Miklósnak (341. levél). Pilinszkynek pedig így köszönte meg: „Drága Jancsi, azt hiszem, még sohasem voltam olyan büszke semmire, mint arra, hogy nekem ajánlottad versedet. De nemcsak büszkeségről van szó: a megnyitódtól ünneppé vált számomra a kiállítás és ünnepi ajándék a versed” (337. levél).

Márkus Anna, Lili volt bábszínházbeli munkatársa, aki közvetített Lili és Pilinszky között, szintén elhagyta Magyarországot 1956-ban, s Párizsban Bálintnak egyik legnagyobb segítőtársa, támasza lett, második férjével, Czitrom Gáborral együtt. Levelezésük ugyancsak helyet kap a kötetben, ahogyan Márkus Anna (festői nevén Anna Mark) és Lili levélváltása is.

Ami az utazásokat illeti, ezek ugyanolyan fontosak voltak Lili számára, s több fontos kapcsolata alakult ki az utazások alatt, vagy éppen ezeknek köszönhetően tudta utazásait megszervezni. Az egyik legérdekesebb, feldolgozásra váró kapcsolat Valerio Occhetto olasz újságíróval alakult ki, aki katolikus szellemiségű újságokban publikált, s már 1966 májusában interjút készített a szintén katolikus lapokban publikáló Pilinszky Jánossal. Occhetto többször járt Magyarországon, s megismerkedett Ország Lili művészetével is, ami annyira megnyerte a tetszését, hogy a továbbiakban mindent megtett azért, hogy Lilinek Olaszországban kiállítása legyen. Occhetto a jelen kötet számára megfogalmazott visszaemlékezésében leírja, hogyan szervezte meg a római Galleria del Babuino-beli tárlatot 1969 áprilisában, ami nagyon jól sikerült, s Lili sok képet el is adott. A későbbiekben is tartották a kapcsolatot, erről a kötetben több levél is tanúskodik.

Ország Lili az idők során több külföldi kultúrdiplomatával került kapcsolatba, közéjük tartozott a francia André Padoux, aki képet is vett tőle, vagy az izraeli David Giladi, aki első egyéni tárlatát szervezte meg Izraelben. Ugyancsak fontos szerepet töltött be Lili életében a torinói Paolo Santarcangeli, aki a művész lelkéhez közel álló témákkal foglalkozott (a betűk mágiája, labirintusok), írásai nagy hatást gyakoroltak a festészetére (479. levél).

A magyar gyűjtők közül az elsők közé Rácz István tartozott, akivel személyes barátsága alakult ki, s aki már igen korán vásárolt tőle. A másik Kolozsváry Ernő és felesége volt, akikkel hosszú ideig levelezett, Kolozsváryval olykor a képein vitatkozott, feleségével szintén szoros barátságba került, együtt utaztak, rengeteget beszélgettek.

A kapcsolatok száma végtelen, s szinte mindegyik barátság kifejeződött vásárlásban vagy komolyabb gyűjtésben, kiállításrendezésben, előadásokban. Minderről számot ad a kötet, amelynek információanyagából csak egy igen kis részt tudtam itt bemutatni.  A kötetben közölt adatok még további feldolgozásra várnak, hogy mielőbb beépüljenek a magyar művészettörténet szerves egészébe.


Passuth Krisztina

(fotó: Ország Lili és Bálint Endre. Magántulajdon)
 

„…a világból a fényeket…” Ország Lili levelezése
Szerkesztette Árvai Mária és Zsoldos Emese
MNG, 2017


Megjelent a MúzeumCafé 59-60. számában (2017. június-szeptember)

Komment 0 | Reblog! 0 |


Címkefelhő

kiállítás (111),Magyar Nemzeti Galéria (54),MúzeumCafé folyóirat (53),Szépművészeti Múzeum (46),kultúrpolitika (34),programajánló (29),műgyűjtés (26),történelem (24),interjú (23),kortárs művészet (22),politika (22),Párizs (21),avantgárd (21),irodalom (20),építészet (19),múzeumépítészet (18),műkereskedelem (17),gyűjteménygyarapítás (17),fotográfia (16),Szentendre (15),régészet (14),videó (14),Petőfi Irodalmi Múzeum (14),Ludwig Múzeum (13),restaurálás (13),Műcsarnok (12),élő MúzeumCafé (11),műtárgyvásárlás (11),digitalizálás (10),Nemzeti Múzeum (10),restitúció (10),grafika (10),Capa Központ (10),Picasso (9),szobrászat (9),iparművészet (8),holokauszt (8),Garas Klára (7),Bécs (7),Kiscelli Múzeum (7),film (7),világháború (6),múzeumpedagógia (6),Román Csarnok (6),Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (6),Allegro Barbaro (6),Rippl-Rónai József (6),kortárs (5),rendszerváltás (5),aukció (5),Értéktár Program (5),Liget Budapest (5),Kassák Múzeum (5),New York (5),könyvajánló (5),színház (5),Power 50 lista (5),Nyolcak (5),zene (4),városi séta (4),Pécs (4),Louvre-Lens (4),látogatottság (4),Csontváry (4),Skanzen (4),Rembrandt (4),wanted (4),konferencia (4),örökségvédelem (4),Velence (4),szocreál (4),Ady Endre (4),könyv (4),Élő MúzeumCafé (4),néprajz (4),Néprajzi Múzeum (4),Bálint Endre (4),Louvre (4),Bartók Béla (4),Baán László (4),fotóművészet (4),Aczél György (3),London (3),ganymed goes europe (3),impresszionisták (3),Czóbel Béla (3),műemlékvédelem (3),Európai Iskola (3),sport (3),előadás (3),Bauhaus (3),dizájn (3),MúzeumCafé Díj (3),Iparművészeti Múzeum (3),Anna Margit (3),Budapest Galéria (3),Caravaggio (3),kulturpolitika (3),kézirat (3),emlékezet (3),modernizmus (3),Derkovits Gyula (3),Hopp Ferenc Múzeum (3),műtárgyvédelem (3),I. világháború (3),Vadak (2),magángyűjtemény (2),internet (2),relikvia (2),MúzeumNegyed (2),Seuso-kincs (2),múzeumi rendszer (2),MúzeumCafé díj (2),címlap (2),Magyar Zsidó Múzeum (2),Modigliani (2),Erdély (2),Ország Lili (2),Vasarely (2),Textúra (2),Milánó (2),Berlin (2),fortepan (2),Chagall (2),keleti művészet (2),pop art (2),Artpool (2),Barcelona (2),Art Market Budapest (2),Munkásmozgalmi Múzeum (2),MúzeumCafé könyvek (2),Szeged (2),Zsolnay (2),Holokauszt (2),dokumentum (2),Szántó Piroska (2),Lektorátus (2),fotó (2),MűvészetMalom (2),Vermeer (2),múzeum (2),Andrássy (1),Fortepan (1),KEMKI (1),Mravik László (1),Cloisters (1),emlékmű (1),kastély (1),megnyitó (1),Bosch (1),múzeumelmélet (1),Vajda Júlia (1),animáció (1),műkincslopás (1),Ámos Imre (1),kastélypark (1),médiaművészet (1),nők (1),vadászat (1),gender (1),Győr (1),Batthyány Gyula (1),Balaton (1),orosz művészet (1),Kassák Lajos (1),törénelem (1),elhurcolt műkincsek (1),Csontvary Kosztka Tivadar (1),krimi (1),Prága (1),Sziklakórház (1),műtárgylopás (1),Népessy Noémi (1),bevándorlás (1),Amerika (1),Sinkó Katalin (1),Garas Kára (1),kommunikáció (1),Trieszt (1),Vasarely Múzeum (1),porté (1),Óbuda (1),Goldberger Textilipari Gyűjtemény (1),oktatás (1),Velencei Biennále (1),örökség (1),MOME (1),installáció (1),egyház (1),interaktivitás (1),Centre Pompidou (1),emlékmúzeum (1),Kijev (1),Leonardo (1),Lengyelország (1),Richard Wagner Múzeum (1),Bayreuth (1),Moszkva (1),Budavár (1),Román csarnok (1),helytörténet (1),art deco (1),Art Capital (1),MúzeumCafé könyv (1),Magyar Képzőművészeti Egyetem (1),Tiszadob (1),Vatikán (1),Múzeum-kert (1),BTM (1),Vaszary-villa (1),Múzeumkert (1),emigráció (1),zsidóság (1),Múzeumok Éjszakája (1),1956 (1),olimpia (1),portré (1),Ani (1),Kecskemét (1),várostörténet (1),El Kazovszkij (1),etnográfia (1),Disputa (1),popzene (1),kert (1),műemlék (1),Képzőművészeti Egyetem (1),beszélgetés (1),kultúrtörténet (1),Albertina (1),hamisítás (1),jótékonyság (1),Olaszország (1),Budapesti Történeti Múzeum (1),védettség (1),emlékhely (1),Sopron (1),Kocsis Zoltán (1),stressz (1),Nagy-Britannia (1),királynő (1),Matisse (1),gallery weekend (1),Guggenheim Muzeum (1),kultusz (1),tárlatvezetés (1),Christie’s (1),Pinault (1),Palazzo Grassi (1),irodalomtörténet (1),könyvtár (1),városliget (1),dada (1),Művészetmalom (1),kutatás (1),kínai művészet (1),Rijksmuseum (1),adatbázis (1),szalon (1),restitucio (1),progarmajánló (1),századforduló (1),Vaszary János (1),Rozsda Endre (1),Metz (1),bibliofília (1),Prado (1),Keserü Ilona (1),Manet (1),Természettudományi Múzeum (1),Magnum Photos (1),Duchamp (1),Kratochwill Mimi (1),Dada (1),muzeológia (1),Lucian Freud (1),dinoszaurusz (1),ajánló (1),François Gilot (1),Vallauris (1),szeged (1),közösségi oldalak (1),balaton (1),Guernica (1),Vaszary Villa (1),gyerekeknek (1),Balaton (1),Siófok (1),retró (1),Radnóti Miklós (1),Gyarmati Fanni (1),Műértő (1),Kína (1),Fabényi Júlia (1),Molnár-C. Pál Múzeum (1),Római Iskola (1),Munkácsy Mihály (1),kina (1),Toulouse-Lautrec (1),erdély (1),Frida Kahlo (1),szürrealizmus (1),porgramajánló (1),MTA (1),Bukta Imre (1),velence (1),Csernus Tibor (1),MúzeumCafé (1),Amszterdam (1),Műemlék (1), Bécs (1),egyiptológia (1),Nagyvilág (1),Budapest100 (1),Kimt (1),Várkert Bazár (1),Ernst Múzeum (1),Google Art Project (1),MANK (1),Guggenheim Múzeum (1),Kieselbach Galéria (1),Moholy-Nagy László (1),szobor (1),Székesfehérvár (1),Csinszka (1),Márffy Ödön (1),BÁV (1),Debrecen (1),Benczúr Gyula (1),Rómer Flóris Múzeum (1),Elgin-márványok (1),Athén (1),veduta (1),Velázquez (1),Aristide Maillol (1),felújítás (1),Magyar Nemzeti Múzeum (1),fotógráfia (1),teremőr (1),Bálint Ház (1),Miskolc (1)