Merészebbek az év kiállításaként emlegetik a Petőfi Irodalmi Múzeum „Maradni szégyen, veszni borzalom” című tárlatát, amely az első világháború centenáriuma alkalmából állt össze és tart nyitva jövő januárig. A tartalom órákig böngészhető, a látvány pedig mellbe vág.
Pontosan egy évvel ezelőtt mutatta be a Vígszínház az (egyik) első világháborús darabját, „Ha majd egyszer mindenki visszajön” címmel, ebben kizárólag korabeli dalok (indulók, katonadalok, sanzonok) segítségével ábrázolták a nagy háború négy évét, ahogyan a lelkesedés lassan átalakul kétellyé, hogyan követte ezt a félelem, majd az apátia, hogyan válik az előadás kezdetén a hazáért, a „kutya Szerbia” ellen induló szenvedélyes fiatalemberekből a darab végére testi és lelki nyomorék. Valami hasonlót tesz a PIM ezen a tárlaton: minden magyarázat nélkül pusztán néhány emblematikus tárggyal, installációval illusztrál irodalmi szövegeket, hiszen íróink egy-egy mondata, verssora elég az adott év és adott hónap közhangulatának és a háború aktuális eseményeinek ábrázolásához.
Az irodalmi művek segítségével jóval nagyobb korszakot fog át a tárlat, mint a világháború éveit, az előzményekkel és a következményekkel nagyjából ötven év tárul elénk, Jókaitól Ráth-Végh Istvánig. Jókai még a technikai fejlődést üdvözli a 19. század végén, amely egyébként majd megágyaz a minden korábbinál pusztítóbb és embertelenebb hadászatnak. Az 1910-es évek elején a sajtó már tele van a politikai feszültségekkel, íróinkat, költőinket még – a fotókon – kávéházak teraszán, fürdők napozójában, kiránduláson, családi és baráti eseményeken látjuk, a Monarchia végnapjainak idilljében, miközben a hangszórón valcer szól. De minden lépéssel, amit a kiállításban teszünk, egyre hangosabbak az indulók és egyre halkabbak a keringők, irodalmunk nagyjai pedig megkapják a behívót. Ki lelkesedéssel indul a frontra, önként jelentkezik, ha még nem hívták, másnál pedig lehet tudni, hogy nem mehet. Tragédia, ha a frontra kerül. Kedves történet tárul fel: Ady sorozásán az orvosok mindenáron találni akarnak bármilyen apróságot, amiért alkalmatlannak ítéltethet – hiszen nemcsak hogy beteg már, de hatalmas sztár, ma már el sem lehet képzelni, hogy mennyire. Hiányos a fogsora, persze, de ez nem lesz elég. De meglátják, hogy a jobb nagylábujja félre áll: ez az, megkönnyebbül az orvosi bizottság. Legenda lenne? Mindegy is, meg gyönyörű történet.
A sorozás, bevonulás ábrázolására a fentihez hasonló történetek mellett korabeli katonaruhák sorakoznak, zubbonyok, bakancsok, sapkák, összehajtva, a besorozottra várva, és a pecsétre, amely az alkalmasságot rögzíti. És itt következik a kiállításon egy ember méretű pecsét, hiszen a világháborúnak volt még egy szimbolikus bélyegzője: a cenzúráé. Ez a kettő döntött íróink sorsáról, nem is kellett más. Baj van, mindenki tudja. Kaffka Margittól egy idézet: „Jaj, mikor lesz már béke? Babits nem tudná véletlenül megmondani?” A Nyugat fénykora ez és mindenki érintett, néhányan kapnak a kiállításon egy-egy önálló felületet: Ady, Móricz és Babits. (Kaffka túléli a háborút, de nem éli túl a háborút követő járványt. Ady ekkor házasodik össze gyorsan Csinszkával, nem vonul be végül, de őt is eltemetik hamar.)
A következő szakaszban kimerészkedünk a frontra, bemerészkedünk egy lövészárokba, itt már nem szól zene, csak a tankok, a lovak dobogása és a gránátok hangja hallatszik, a katonaruhás írók (Szabó Lőrinc, Hamvas Béla, Tamási Áron, Sík Sándor) mellett világháborús ereklyék jelennek meg: Tersánszky bőröndje, Molnár Ferenc háborús jegyzetfüzete. Azután ami megmaradt: a tragédiát ábrázoló festmények, Uitztól Vaszaryn és Schadlon át Derkovitsig.
A politikai, történelmi korszakot a világháború és a Monarchia felbomlása, az irodalmit talán Ady temetése zárta le, ezért is kapott nagyobb hangsúlyt az esemény, Melocco Ady-oltárával, amelyet erre az alkalomra restauráltak és a kiállításba helyezve új kontextust kapott.
A Petőfi Irodalmi Múzeum első világháborús tárlata lehet, hogy az év kiállítása. Vagy vannak ellenérvek?
Illusztráció: pim.hu
