Eltörölni a művészeti pluralizmust, az egyetlen érvényes irányzatot meghirdetni és elfogadni – ezt megtette a művészetpolitika egy pillanat alatt 1949-ben. Egy szovjet kiállítással megmutatták, hogy milyen az érvényes művészet, ám nem ártott egy magyar előkép is: ez volt Munkácsy a szocialista realizmus számára. A propaganda aztán egészen Kínáig elért…
Munkácsy Mihály életművében kétségtelenül vannak olyan szeletek, amelyek témaválasztásuk és ábrázolásmódjuk okán példaként állhattak a szocialista realizmusra felszólított művészek előtt. Az életmű teljes egészében persze nem használható, és maga a piackonform attitűd sem, ami a mestert jellemezte élete utolsó évtizedeiben, de egyértelműen ő volt a kultúrpolitika zászlóshajója akkoriban: ki is érdemelt egy gigantikus életműkiállítást a Műcsarnokban 1952-ben. A tárlatra tömegek zarándokoltak, az esemény népszerűségéhez hozzájárult az is, hogy a Krisztus-trilógiához tartozó művekből is lehetett néhányat látni (természetesen nem három darabról van szó, hanem számos tanulmányról, vázlatról), ami kifejezetten üdítően hatott ebben az időben. A kiállítást több publikáció is kísérte: katalógusát Oltványi Imre írta, de megjelent egy kötet az akkor már agg Lyka Károlytól és kiadták Munkácsy levelezésének válogatását is.
A döntéshozók annyira ráálltak a témára, hogy megrendeltek egy füzetet a Kultúrkapcsolatok Intézetétől, amelyet 1949-ben alapítottak a magyar kultúra nemzetközi népszerűsítésére, a külföldi magyar intézetek felügyeletére. (Ez az intézmény 1962 után Kulturális Kapcsolatok Intézete néven működött, és részt vett külföldi művészek magyarországi bemutatásában is. A mai Balassi Intézet elődjének tekinthető.) Szerzője az a Végvári Lajos volt, aki 1958-ban elkészítette az évtizedekig egyetlen elfogadott monográfiát és oeuvre-katalógust, amelyet még akkor is szentnek tekintettek (az 1990-es években), amikor a műkereskedelem fellendülésével az adataira már egyre kevésbé lehetett támaszkodni. Az eredetileg 1952-ben kiadott füzet franciául, németül és oroszul készült el, 24 táblát, vagyis egészoldalas reprodukciót, valamint négy oldalnyi szöveget tartalmaz. Ezzel szemben 1954-re elkészült a kínai verzió, 50 (!) oldalnyi szöveggel és mindössze hat, részben fekete-fehér, részben színes reprodukcióval. Nyilván a kiadó kevésbé feltételezte a kínai olvasókról, hogy alapvetően ismerik a 19. századi európai realizmust és előképeit, az akadémikus festészetet, és hogy Munkácsy neve egyáltalán jelent valamit a távol-keleti országban. Az ismertetőben szereplő neveket egyébként a kínai írásmód mellett latin betűkkel is kiírták, az itt látható dupla oldalon is olvasható többek között Lotz Károly, Orlay Soma vagy Rembrandt neve. Ugyanakkor jellemző a korra, hogy kizárólag az akkor releváns társadalmi üzenettel rendelkező képeket reprodukálták, a Krisztus-trilógia darabjai éppúgy hiányoznak, mint az Amerikában a maga korában oly népszerű szalonzsánerek.
Egy nagyobb merítés Munkácsy műveiből jelenleg arrafelé turnézik: novembertől január végéig Sanghajban, azt követően Pekingben, majd Moszkvában állítják ki a részben múzeumok anyagából, részben magángyűjteményekből válogatott festményeket. Ez a katalógus a sanghaji múzeum könyvtárából került most elő.
