Valló Péter eltöltött már néhány évtizedet a színjátszás körül, mégis komoly kihívás elé állította a megbízás, hogy idén ő rendezze az összművészeti Textúra sorozatot, amelynek a korábbi két "évaddal" ellentétben most a Magyar Nemzeti Galéria ad helyet. Hat előadáson lehet megtekinteni, hogy mire megy egymással a színház, a képzőművészet és a kortárs irodalom.

Merészebbek az év kiállításaként emlegetik a Petőfi Irodalmi Múzeum "Maradni szégyen, veszni borzalom" című tárlatát, amely az első világháború centenáriuma alkalmából állt össze és tart nyitva jövő januárig. A tartalom órákig böngészhető, a látvány pedig mellbe vág.

"A lapokon minden sorban, amit egy-egy új érkezőről töltöttek ki, harminchárom rubrika van egymás mellett: az érkezés ideje, név, keresztnév, kor, születési hely, milyen nyelven beszél, ír, olvas, házas-e vagy sem, van-e családja, honnan érkezett, utolsó lakóhelye, ha van már Amerikában élő családtagja vagy ismerőse, annak neve, címe, hová akar továbbmenni, van-e már addig megváltott jegye, ha nincs, ki fizeti az útját, van-e legalább 50 dollárja, jönnek-e majd utána rokonai, "anarchista-e", "poligámiában él-e", fizikai, mentális és egészségi állapota, fogyatékos-e, magassága, testsúlya, haja színe, szeme színe, különleges ismertetőjegye és így tovább."

De nem maradt le Tihanyiról, Berényről, Rippl-Rónairól, ők ugyanis a Nyugat első nemzedékéhez tartozó, de a többségét jócskán túlélő Füst Milán baráti köréhez tartoztak, így műveikkel volt módja gyarapítani képzőművészeti gyűjteményét. A nyilván legnagyobb magyar írói műgyűjteményt a Petőfi Irodalmi Múzeum állítja ki, az az intézmény, ahol a hagyatékot ma letétként őrzik.

Arany János ijesztő ördögfejeket rajzolt egyik versének kéziratára, Csáth Géza Toulouse-Lautrec nyomában járt grafikáival, Csokonai inkább csak firkálgatott, Jókaitól egy egész képregény fennmaradt, Kazinczy sziluettjei egészen meghatóak. Mindezeket már egy kötetben, a Déri Múzeum kiadásában is megtekintheti, aki lemaradt különlegesen installált debreceni, budapesti és pécsi, Évelő növények című kiállításról.

Nehezen indultak tavaly a holokauszt és a Nagy Háború (az első) évfordulója alkalmából rendezett események, és az igazán nagyszabású, tán kissé későn elkezdett projekt, a Sorsok Háza befejezésére is még ki tudja, meddig kell várni, így nem meglepő hogy számos program, kiállítás csúszott át az idei évre. Igaz, a holokauszt sem ért véget 1944-ben, az első világháború száz évvel ezelőtt pedig éppen hogy elkezdődött.

Ezt a kérdést nem csak Rockenbauer Zoltán tette fel a Petőfi Irodalmi Múzeum Csinszka-kiállításának megnyitóján, hanem nyilván mindenki, attól a pillanattól kezdve, hogy a nevezett hölgy ("múzsa") elcsavarta az addig menthetetlenül agglegénynek látszó Ady fejét, de Babits és Márffy sem tudott neki ellenállni, pedig egyébként ők sem adták magukat könnyen. A PIM kiállítása talán segít megfejteni a rejtélyt, vagy legalább néhány kulcsot ad hozzá.

A néhány évvel ezelőtt elhunyt Kerényi Ferenc irodalomtörténészről mondták, hogy annyira ismerte Petőfi életét, hogy legfeljebb három nap lehetett a költő életében, amivel Kerényi nem volt pontosan tisztában (nyilván az utolsó volt az egyik). Egy irodalomtörténész, ha igazából beleássa magát egy író életébe, akkor annak egyre mélyebb rétegeibe jut, egyre több apró, az irodalomtörténet egésze szempontjából talán nem is lényeges epizódot, adatot ismer meg, már-már családtaggá válik a kutatott szerző, a fennmaradt művek, dokumentumok mellett minden egyes tárgyi emlék az egész élet és életmű megértését szolgálja.