A tudományos-ismeretterjesztő csatornák kínálatának légyege ma két szóval jellemezhető: mítoszépítés és mítoszrombolás. György Péter legújabb, a korai Kádár-rendszer kultúrpolitikájának néhány fontos epizódját elemző kötete (A hatalom képzelete) mindkettőre vállalkozik, hiszen lesajnált vagy elfeledett epizódokat, szereplőket emel ki, másokról pedig feltárja, hogy semmi sem volt úgy, ahogyan látszott.

A Bálint Ház nagytermében különleges kiállítás tekinthetünk meg, amely mind módszertanában, mind tematikájában is tanulságos lehet a múzeumok számára. A Nemzedékek és amnézia emlékezet című kiállításon bemutatott alkotások létrejöttét fél éven keresztül művészettörténészek, esztéták, építészek és történészek előadásai előzték meg, amelyeket a művészek is meghallgatattak, majd az így elkészült művek között egy tudományos konferencia zárta a holokauszt emlékezettörténetére reflektáló projektet.

Teremőr a kép előtt. Élő lény a kép előtt, az élő kép előtt. Előkép a valós képhez. A kép egészéhez, mely a dolgok mögött végbemenő jelenségeket nem megnevezi, hanem mutatja. Vagyis inkább sejteti. A festmény bal csücskénél, mint valami igézet, teremőr ül utcai ruhában. Csend és eltolódás ember, kép és kiállítótér kapcsolódási sávjain. Némaság. Némaság, mely felpattintja a tér hullámzó pontjainak csatjait. Nem látjuk? Talán. Azaz inkább nem. Nem baj. Azért még így van. Vagy így (is) lehet. Miért ne? Ebben a pillanatban úgy tűnik, mintha a teremőr egy kép lenne. Festmény. Mű a mű mellett.

Hogy mit jelent a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének száz évét átfogó kötet megjelenése, azt pontosan tudja és átérzi egy muzeológiai szakember és egy klasszika archeológus. De vajon miért érdemes az említett két - szűk - halmazba nem tartozók számára is kézbe venni, elolvasni Nagy Árpád Miklós munkáját, arra számos érvet sorakoztatunk fel.

Rockenbauer Zoltán kötete, az Apacs művészet úgy indul, akár egy Dan Brown regény: egy hölgy holttestét találják meg, aki az előző este két férfival távozott egy kiállításról. Ezt követően kiderül, hogy ez a hölgy mélyebb kapcsolatban állt az akkori (1910 körüli) szellemi elit több tagjával, a kiállítás a Nyolcaké volt, ahol aznap este Bartók muzsikált. Aztán nem egy krimi folytatódik, hanem egy alapos, de nem kevésbé lebilincselő tanulmány a magyar szellemi modernizmus számos műfajáról és rétegéről, ahol mindenki hatott mindenkire, mindenki kapcsolatban állt mindenkivel, olyan volt ez a világ, mint egy intellektuális szappanopera.

A történeti fotográfia gyűjtése és feldolgozása idehaza évtizedekig jelentős terhet cipelt, mivel elsősorban a Munkásmozgalmi Múzeum gyűjtési területének számított, függetlenül a fotó technikájától, korától, készítőjétől. Stemlerné Balog Ilona a kötelező egyetemi gyakorlat időszakától máig egyetlen gyűjteményben dolgozott, húsz évig pedig vezette azt, amelyet hol Legújabbkori Történeti Múzeumnak, hol Magyar Munkásmozgalmi Múzeumnak, majd ismét Legújabbkorinak, ma pedig a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának neveznek.

Stuart Little kisegérnek köszönhetően ma már kétségkívül Berény Róbert a legismertebb magyar képzőművész a világon˟, de ne feledkezzünk meg a sokáig legismertebbről, Moholy-Nagy Lászlóról, akinek a berlini Bauhaus Archiv szentel kiállítást, és bizony ez is nagy dolog.

A legnagyobb múzeumok főműveit bemutató virtuális galéria stábja novemberben ismét Budapesten járt: a Szépművészeti Múzeum kiválasztott műtárgyait fotózták a korábbinál nagyobb felbontásban, valamint "street view" felvételeket készítettek a múzeum kiállítótereiben.

Most már tudjuk, hogy az a ritka eset is előfordulhat, amikor egy gyűjtemény úgy marad többé-kevésbé egyben, hogy a gyűjtőről vajmi keveset tudunk. Amennyit mégis, azt kollégánk kinyomozta és most könyvben is megjelentette.

Egyperces néma csenddel kezdődött az ELTE Művészettörténeti Intézetének konferenciája: olyan emberekről emlékeztek meg az előadók, akikről a Google alig dob ki adatot. Ezek a művészettörténészek ugyanis a vészkorszak áldozatai lettek, még mielőtt igazán elkezdődhetett volna a karrierjük.

Sokféle múzeumlátogató van. Amikor a Magyar Nemzeti Galéria egy "multi" irodaházába visz egy felnőtteknek szóló múzeumpedagógiai programot, akkor egy nagyon speciális közönséget szólít meg. A jelek szerint sikerült, hiszen már eddig is az irodaház teljes létszámánál többen keresték fel a Kötőjelek című kiállítást.

A minap számolt be Török András, a Fortepan virtuális fotóarchívum adminisztratív kezelését végző Summa Artium vezetője, hogy sokunk kedvenc honlapja a közelmúltban 2400 új fotográfiával bővült. Rendszerváltás, 19. századi Velence, Kádár-kori építészet, első világháború - csak négy téma az újdonságok között.

Bár a fenntartó mindenütt más, a tendencia ugyanaz: az egykori vidéki múzeumi központok összeomlani látszanak. Elavult rendszer? Alulfinanszírozás? Szakmai közöny?

Ezt a kérdést nem csak Rockenbauer Zoltán tette fel a Petőfi Irodalmi Múzeum Csinszka-kiállításának megnyitóján, hanem nyilván mindenki, attól a pillanattól kezdve, hogy a nevezett hölgy ("múzsa") elcsavarta az addig menthetetlenül agglegénynek látszó Ady fejét, de Babits és Márffy sem tudott neki ellenállni, pedig egyébként ők sem adták magukat könnyen. A PIM kiállítása talán segít megfejteni a rejtélyt, vagy legalább néhány kulcsot ad hozzá.

Radnóti Miklós idén februárban elhunyt özvegye, Gyarmati Fanni hagyatékának műtárgyanyagán két aukciós ház osztozik. A Virág Judit Galéria aukcióján négy tétel indult, ebből Lesznai Anna temperaképét meg tudta vásárolni a Petőfi Irodalmi Múzeum.

"Elkezdesz most egy projektet, öt évre tervezel, de senki nem tudja, mi lesz 2020-ban. El kell képzelned, mit hoz a jövő" - mondja Wim Pijbes, az amszterdami Rijksmuseum főigazgatója, a Liget Budapest építészeti zsűrijének társelnöke. A holland művészettörténész tudja, miről beszél: a botrányosan elhúzódó Rijksmuseum-felújítás kellős közepén érkezett az amszterdami művészeti szentélybe, és az ő vezetésével sikerült végre befejezni a nagy munkát.

Ez pedig a mai nap: egyenesen a Louvre-ból érkezett a Szépművészeti Múzeum hónap végén nyíló Rembrandt és a holland arany évszázad című kiállításának egyik fénypontja, Vermeer Asztronómusa - Vermeer-kép ezelőtt még soha nem járt Magyarországon.

Ami ma a kétes színvonalú tömeggyártott árucikk jelzése, az valaha a legmagasabb minőséget, precizitást, művészi kivitelezést jelentette. Igaz, pár ezer vagy több száz évvel ezelőtti kézműves csodákról beszélünk, melyeket a Hopp Ferenc Múzeum legújabb, a kínai művészet ötezer évét bemutató kiállításon láthatunk.

Jó hír annak, aki lemaradt, és annak is, aki szeretné újranézni az elmúlt hetek két Élő MúzeumCafé programját: a Szépművészeti Múzeumban a szépség értékének megállapításáról, a Magyar Nemzeti Galériában az első avantgárd filmkísérletekről beszélgettünk a téma avatott szakértőivel.

A fotográfia hosszú hétvégéje áll előttünk az elkövetkező napokban, a Capa Központban és a Mai Manó Házban négy napon át ingyenes programok várják az érdeklődőket. Erről jut eszünkbe: New Yorkban múlt héten egészen rendkívüli fotógyűjteményeket árvereztek. Edward Weston kagylója nyert 461 ezer dollárral, de volt Kertész és Moholy-Nagy is.

A szentendrei múzeumokban októbertől a munkatársak (muzeológusok, régészek, gazdaságisok, sajtósok, vezetők) látják el a teremőri feladatokat. Volt már ilyen a közelmúltban más múzeumokban is, sőt, Szentendrén olykor egy-egy akció keretében meghívott művészek, kurátorok fogadják a látogatókat, de most a helyzet komoly - bajban vannak a múzeumok a "festők városában".

A Parlamentben több mint három hónapig minden érdeklődő belépődíj nélkül, szabadon megtekinthette a Seuso-kincs március végén Magyarországra került darabjait: hét páratlan késő római ezüstedényt és az elrejtésükre használt rézüstöt. Ez a három hónapos időszak a közelmúltban lezárult, ezért a lelet sorsát figyelemmel kísérők joggal érdeklődnek, miért tűntek el a tárgyak átmenetileg a nagyközönség elől, mikor és hol lesznek ismét láthatók, mi történik velük a parlamenti kiállítás lebontása után?

Egy apró teremben bújik meg néhány hétre a boldog békeidők esszenciája, és már csak néhány napig (október 8-ig) látható: ez A magyar műipar állócsillagai című kiállítás a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalában. Egyébként nem szokás odajárni kiállításokat nézni, most mégis sokan teszik, mert nyilvánvalóan másra sem vágynak annyira az emberek, mint a boldog békeidőkre.

Egy múzeum felkér tíz írót, a tíz író kiválaszt tíz műalkotást, ezek kapcsán ír tíz kis (persze tízperces) darabot, a két rendező pedig kiválaszt tíz színészt, akik ezt előadják. A Színházi Kritikusok Céhe által a hétvégén különdíjban részesített Ganymed Goes Europe című produkció után, ennek sikerén felbuzdulva most abszolút magyar lesz a produkció, a helyszín továbbra is a Szépművészeti Múzeum.

"A munkálatok annyira előrehaladtak, hogy a tárat mint tökéletes Néprajzi Múzeumot, már az év őszén meg lehet nyitni."

Szeptember 18-án a Szépművészeti Múzeumban beszélgetünk a műtárgyról mint luxusról, október 5-én pedig a Magyar Nemzeti Galériában az első kísérleti filmekről. Az előbbi program egy Múzeum+ esemény, a második egy finisszázs keretében zajlik.

Korábban már beszámoltunk arról, hogy elszabadultak az indulatok a Guggenheim Alapítvány és Peggy Guggenheim leszármazottai között, hiszen egy család gyakorlatilag "bevásárolta" magát a velencei múzeumba. Valóban, Shulhofék gyűjteményéből ma állandó kiállítás látható a Guggenheim Múzeumban, kérdés, hogy az egyébként rendkívül vendégszerető Peggy mit szólna a vendégekhez, akik ennyire otthon érzik magukat nála.

Egy magára valamit is adó világvárosban létezik olyan, hogy galériások hétvégéje. Nos, idén már nálunk is lesz, az egyetlen hétvégére eső megnyitók és tárlatvezetések száma erősen megugrik szeptember 13-14-én. Kortárs művészek mindenütt, a harmincastól a kilencvenesig.

A néhány évvel ezelőtt elhunyt Kerényi Ferenc irodalomtörténészről mondták, hogy annyira ismerte Petőfi életét, hogy legfeljebb három nap lehetett a költő életében, amivel Kerényi nem volt pontosan tisztában (nyilván az utolsó volt az egyik). Egy irodalomtörténész, ha igazából beleássa magát egy író életébe, akkor annak egyre mélyebb rétegeibe jut, egyre több apró, az irodalomtörténet egésze szempontjából talán nem is lényeges epizódot, adatot ismer meg, már-már családtaggá válik a kutatott szerző, a fennmaradt művek, dokumentumok mellett minden egyes tárgyi emlék az egész élet és életmű megértését szolgálja.

Ha a látogatók számát nézzük, nem annyira közismert, hogy a reneszánsz ékszerdoboz és a szakmának szóló biennále mellett is vannak csodák Velencében, mindjárt itt a luxusárukra (Guccitól Chateau-Latourig) specializálódott Pinault-birodalom és két helyi kortárs múzeuma.

Lotharingiában, a francia, a német és a luxemburgi határ metszéspontjánál, a Moselle és a Seille folyók találkozásánál áll Franciaország egyik legfontosabb modern és kortárs művészetet bemutató - és egyben alakító - intézménye, a Centre Pompidou-Metz. A francia kulturális élet egyik legfontosabb szereplőjeként nem múzeum a fogalom jogi értelmében, de praktikusan nem is kizárólag kiállítóhely, sokkal több annál.

Régen még csak-csak lehetett felügyelni, hogy egy koncertre ne lehessen bevinni fényképezőgépet vagy kamerát, ma már, ugye lehetetlen, hiszen a telefont csak nem lehet elvenni az emberektől. Bár a múzeumokban nem járnak tömegek, így a közönség átlátható, ám tényleg zavaró, ha a teremőr egész nap kiabálva rohangál, hogy megakadályozza a felvétel készítését. A műtárgy persze lehet tabu, de a szelfivel nem lehet mit kezdeni. A londoni múzeum megadta magát.

Értesültünk róla, hogy jegyet a Mamma Mia! előadásra már csak 2015-re árulnak, ebből pedig két dolog következik: sokan mennének Szegedre, de kell nekik valami alternatív program, hiszen az előadásról lemaradtak, a másik pedig hogy sokan mennek, és biztos nem árt egy napközbeni program a Dóm térhez közel. Az ajánlat egyértelmű: irány a REÖK-palota!

Arról a teremről van szó, ahol Anthony Hopkins (Picasso) először megcsókolja Natasha McElhone-t (François Gilot) a Túlélni Picassót című soha meg nem unható filmklasszikusban, és nem utolsósorban ahol a Guernica készült - nos, néhány hónapja fennállt a veszély, hogy a tulajdonosok luxusszállót nyitnak benne. A pánikgomb hatásos volt: a műtermet védett történelmi emlékhellyé nyilvánították.

Siófok egyike lett volna a Kádár-rendszer leggazdagabb településeinek, vagy ahogy ma mondják: magas lehetett az egy főre eső GDP, persze csak elméletben, hiszen a - valutában érkező - bevételek jelentős része feketén vándorolt a zsebekbe. A szakszervezeti és vállalati üdülők rogyásig voltak pihenő dolgozókkal, a "zimmerek" pedig NDK-NSZK egyesülő családokkal. Minderre most egy különleges kiállítás emlékezik, stílszerűen a siófoki szabadtéri színpadon.

Létezik Leonardo kiállítás Leonardo nélkül, van Gogh kiállítás van Gogh nélkül, és dínókiállítás dínó nélkül. Ezért is kell nagyon megbecsülni, ha valódi csontokból felépített rekonstrukciókkal és tudománnyal alátámasztott programmal szolgál egy múzeum; már csak bő két hétig várják a patagóniai maradványok a látogatókat a Természettudományi Múzeumban. Figyelem: hasznos egy óra a vakációban!

Miközben a hazai aukciós házak jobbára nyári szünetet tartanak, a világ nagy árverezői egy percet sem pihennek. Ilyenkor például hűsítő könyvaukciókat szoktak tartani - így volt ez júniusban és júliusban Londonban és Párizsban is. A legmellbevágóbb ár kétség kívül az a 187 ezer euró, amit egy olyan kötetért fizettek a Sotheby'snél Párizsban, amit Baudelaire ajándékozott Manet-nak.

Az elmúlt napokban több művészeti oldal is megszellőztette, hogy több száz, sőt, közel ezer műtárgy hiányzik a madridi múzeum raktárából. A Prado ma kiadott egy közleményt: mindenki nyugodjon meg, ők régóta tudnak róla.

Bevallom, mostanáig nem pontosan értettem, hogy miért kell a fotóriportereknek egy önálló múzeum, kiállítótér vagy "központ" Budapesten, hiszen a műfaj képviselői minden további nélkül kiállíthattak eddig is a Mai Manó Házban, miért kell különválasztani őket (és ezzel az egész műfajt) a fotóművészettől és a fotótörténettől - vagy egyszerűen: mi végre a Capa Központ. Most pedig itt a Magnum Photos Kontaktok című válogatása, és máris értek mindent.

Manapság, amikor éppen újra kell definiálni a Műcsarnok helyzetét és feladatát, érdemes egy kicsit hátranézni, és foglalkozni az intézmény viharos múltjával. Ilyenkor válik világossá, hogy identitása mintha mindig egy kicsit problematikus lett volna, kiállítási programjában "mindenevő", a fenntartóval való kapcsolatában kiszolgáltatott, kiállítóhelyként funkciója nehezen megfogalmazható: leginkább a "nagy kiállítások" tere, ám ezt a feladatát mára egyértelműen átvették a nagyobb képtárak, elsősorban a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum. Ennél azonban a történet sokkal bonyolultabb - és ezt Kratochwill Miminél kevesen tudják jobban, hiszen az ő Műcsarnokban eltöltött csaknem négy évtizede alatt hét igazgató váltotta egymást, ugyanakkor az alaphelyzet többnyire változatlan volt: a minisztérium határozta meg a kiállítási programot, a művészettörténészek, kiállításrendezők pedig a legjobb tudásuk szerint megvalósították azt.

Az ember, aki azt mondta, hogy a művészetnek vége, felhagyott a festészettel, nekiállt versenyszerűen sakkozni, közben pedig használati tárgyakat emel műalkotásokká, hogy ezzel zárójelbe tegye a műalkotás fogalmát, nos, ő egyszer csak úgy dönt, barátai alkotásaiba fektet és elkezd velük kereskedni. Hogyan lett a Magyar Nemzeti Galéria most nyílt Dada-kiállításán látható Marcel Duchamp-ból rövid időre műtárgynepper?

Azt hihetnénk, hogy egy 35 fokos vasárnap délután a Balaton vonzáskörzetében két dolgot tesznek az emberek: hűsölnek a vízben vagy a szomorúan elindulnak hazafelé. Aztán kiderül, hogy van egy harmadik csoport is: ők a füredi Vaszary Villában hallgatják Keserü Ilona tárlatvezetését a saját tárlatán. És milyen sokan vannak…

Itt az ideje, hogy a brit uralkodó több mint hétezer festményt számláló gyűjteményét felmérjék, lefotózzák és az egyes műveket szükség esetén restaurálják, merthogy bármilyen hihetetlen, de az elmúlt fél évezredben (!) nem került sor a kollekció áttekintésére. A végeredmény egy online katalógus lesz.

A Magyar Vidék Múzeumok Szövetsége: A Magyar Vidék Múzeumok Szövetsége, értesülvén arról, hogy a MNB négy év alatt harmincmilliárd forintot szán műtárgyvásárlásra, összegyűjtötte harminckét tagintézménye erre vonatkozó javaslatait. A legnagyobb magyar múzeumi szervezet a magyar műkincsállomány csaknem felét őrző vidéki múzeumok képviseletében elsősorban olyan műtárgyakat, tárgyegyütteseket talált vásárlásra érdemesnek, amelyek a gazdag és összetett vidéki múzeumi gyűjtemények eddig kialakult szerkezetébe illeszkednek, és az intézmények gyűjteménygyarapítási stratégiájának megfelelően a gyűjtemények komplexitásának erősítését szolgálják.

Monok István: A magyarországi könyvtáraknak régi álmuk egy olyan pénzügyi alap léte, amelyhez azokban az esetekben fordulhatnak, ha a piacon felbukkannak egyedi, a nyilvános gyűjteményekből hiányzó, a védett írott kulturális örökség részét képező dokumentumok, és ezek megvásárlásához nem rendelkeznek kellő anyagi erővel.

Mravik László: Úgy vélem, ez a pénz kevés ahhoz, hogy a problémák megoldódjanak, ahhoz viszont sok, hogy nagyon szigorúan átgondolt koncepció nélkül költsük el. Az kétségtelen, hogy a bajok nagyon nagyok.

Gerhardt Ferenc: A Magyar Nemzeti Bank tevékenységében a kultúra támogatása és a hazai műkincsállomány megőrzése, illetve gyarapítása hosszabb múltra tekint vissza. A bank gazdag műgyűjteménye hasonló törekvések nyomán jöhetett létre, és ez a hagyomány érvényesült tíz évvel ezelőtt is, amikor a Járai Zsigmond vezette jegybank megvásárolta az állam számára Gerlóczy Gedeon örököseitől Csontváry Kosztka Tivadar Magányos cédrus című alkotását.

Lesz-e újra szalon a Műcsarnokban - ez volt sokáig a nagy kérdés, miután megérkezett a Magyar Művészeti Akadémia a Hősök terére. (Ma már tudjuk: lett, az építészeti.) De mi ez a szitokszó, amiért annak idején Gulyás Gábor igazgató is lemondott, és sokan mások is lemondtak magáról a Műcsarnokról, amely története során a legtöbbször éppen ezeknek a szalonszerű kiállításoknak volt az otthona?

A MúzeumCafé legújabb, napokban megjelent számában egy különleges mellékletet is kezébe vehet az olvasó: az Érdekes Újság első világháborús képsorozatának válogatását, azokat a fotókat, amelyeket a katonák készítettek és küldtek be a lap felhívására. Ezzel és a képeket digitálisan is bemutató honlappal tiszteleg a folyóirat a száz éve kezdődött "nagy háború" hősei előtt.

Hatvannál több közgyűjtemény kiadványai, évkönyvek, közlemények, szakfolyóiratok, periodikák, sorozaton kívüli kiadványok böngészhetők az Arcanum Magyar Múzeumi Digitális Könyvtárában, regisztráció nélkül, bármely ismert böngészőprogram segítségével. A levéltárak és a könyvtárak évkönyveivel, kiadványaival együtt 3 millió oldalnál tart az adatbázis!

A Szépművészeti Múzeum élt elővásárlási jogával, és kikiáltási áron, 2 millió forintért megvásárolta az ismeretlen 15. századi francia mester Krisztus a kereszten című kő domborművét Bedő Rudolf hagyatékából. Mivel ezt a múzeum művészettörténésze, Lengyel László személyesen jelentette be a helyszínen, valamint az árverésen a főigazgató is tiszteletét tette, így ebben az esetben - a pécsi Zsolnay-üggyel ellentétben - biztosan szakmai döntés született.

Kevés olyan esemény akad napjaink kulturális életében, amiről ennyit cikkeznének és beszélnének, mint Czóbel Béla szentendrei életműkiállításának megnyitója a MűvészetMalomban. Nagy volt a tömeg, halk a mikrofon, kevés embert eresztettek be a kiállítótérbe, a többiek pedig áztak-fáztak. Mi az alkalmat kihasználva a szentendreiek és a művész egykori barátai között anekdotákat gyűjtöttünk. A hallottakat pontokba szedtük.

A lappangó műalkotások hollétének felderítésére indította útjára a Nyolcak kiállítás kurátori csapata a "Wanted" kiállításokat és listákat, meglehetős sikerrel, azóta a szakma más szereplői is előszeretettel kőrözik az egyes életművek hiányzó darabjait. Most Derkovitson a sor.

A holland "arany évszázad" festészetének kiállításával folytatódik idén novembertől a Szépművészeti Múzeum reprezentatív tárlatsorozata, húsz Rembrandttal (közte a legkorábbival és a legutolsóval), valamint három Vermeerrel, ami csaknem a tizede a teljes életműnek.

A Képző- és Iparművészeti Lektorátus 2012-ben beolvadt a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft.-be, és míg nemrégiben be is költözött a MANK szentendrei székhelyére, tetemes, 550 folyóméternyi iratanyaga a Magyar Nemzeti Galéria Adattárába került.

Nem Peggy Guggenheim végakarata szerint működteti az alapítvány a velencei múzeumot, ezért hét leszármazott pert indított a párizsi bíróságon. Nehezményezik a túlzott üzleti szemléletet, az eredeti gyűjtemény elhanyagolását és két New York-i adományozó nevének megjelenítését a múzeum falán.

A Budapesten pár napig kiállított és hatalmas publicitást kapott "kóser" gyűjtemény öt hónapja látható a győri Rómer Flóris Múzeumban, ráadásul úgy tűnik, ott nem kapkodnak az örökösök, így jóváhagyták, hogy a kiállítást május 24-ig meghosszabbítsák.

A nácik megbízásából összeszedett és a közelmúltban előkerült Gurlitt-gyűjtemény "tulajdonosa", a pár napja elhunyt Cornelius Gurlitt végrendeletében a berni Kunstmuseumra hagyta tekintélyes mennyiségű és minőségű műtárgyát. A múzeum egyelőre nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. De tényleg: most akkor ez egy gyűjtemény, vagy szimplán "szajré". És persze: kié tulajdonképpen?

Az év második felében egy Rembrandt-kiállítással búcsúzik a Szépművészeti Múzeum, jövőre - a felújítás idejére - a gyűjtemény egy része a Magyar Nemzeti Galériába költözik, 2015-ben egy nagyszabású Erdély-, 2016-ban pedig egy El Greco kiállítás várja a látogatókat a Budavári Palotában.

A következő hétre két programot is ajánlunk: a Szépművészeti Múzeum csütörtöki Múzeum+Tánc estjén és a vasárnapi Bálint Endre finisszázson (MNG) is beszélgetünk vendégeinkkel.

A párizsi századforduló dekadens világának toposzává vált Henri de Toulouse-Lautrec alakja: ő maga is, akárcsak műveinek ihletői, a Montmarte mulatóinak táncosai vagy a "stand up" előfutárai, a kabarék sztárjai. Nézzük, milyen filmekben "léptették fel" a művészt, akinek plakátjait és grafikáit holnaptól a Szépművészeti Múzeumban tekintheti meg a közönség!

Lapunk legújabb számának (MúzeumCafé 40. 2014. április-május) címlapján egy csaknem ismeretlen sorozat egy darabja szerepel: az auschwitzi haláltáborban a cseh zsidó származású Dinah Gottliebova készített akvarell portrékat a tábor roma foglyairól, Josef Mengele megbízásából. A portfolióból ma mindössze hét lap ismert.

A felvilágosodás korából örökölt elképzelés szerint a múzeumok maradandó gyűjteményeknek az örökkévalóság számára készített lerakatai. Ennek értelmében illene, hogy ne legyenek kitéve emberek és országok hangulatváltozásainak, amelyek olykor fenekestül forgatják fel a mindennapok menetét; a múzeum, úgy képzeljük, különbékét köt a világgal, és a kultúra afféle megszentelt csarnokaként felette áll a változásnak. Csakhogy ez nem így van: a sors válogatott furfangokkal igyekszik visszacsalogatni a változás és kiszámíthatatlanság körébe a változatlant.

A napokban újabb dizájndíjat, a 93. Art Directors Club Annual Awards (Miami) ezüst kubusát elnyerő vizuális csapatunk újabb "terméke" a MúzeumCafé Instagram oldala, melyen művészeti vezetőnk, Salát Zalán Péter fotói láthatók: publikálatlan csemegék a fotózási helyszíneken készült, ma már több ezer fényképből álló és folyamatosan bővülő anyagból. Az első "adag" a somogytúri Kunffy-kastély (Kunffy Lajos Múzeum és Műterem) csendes, kora őszi világát idézi fel.

Miközben az elmúlt öt évben minden nagyobb állami múzeum költözött Prága területén, így nincs az az útikönyv (sőt, még honlap is alig), amelyik pontosan tájékoztatna, hogy hol látható mondjuk a Nemzeti Galéria modern anyaga, addig őrületes "múzeumalapítási" láz tört ki a városban: utcánként három-négy valami vallja magát legalább nevében múzeumnak. Talán könnyebb lehet így terméket eladni?

Laudáció és díjátadó: Martos Gábor főszerkesztő és Népessy Noémi, a Goldberger Textilipari Gyűjtemény (Óbudai Múzeum) igazgatója, március 19. 17 óra.

Ma művészt vagy kiállítást eladni mítoszépítés nélkül lehetetlen. Derkovits esetében nincsenek kétségek, hiszen az ő mítoszát számosan építették és rombolták a halála óta eltelt nyolcvan évben, a Magyar Nemzeti Galéria kiállítása pedig nyomokban rá is játszik, míg az alkalomra megjelent kötet inkább, cáfolni, elemezni és megérteni próbája.

Tavaly a hátrányból erényt kovácsolt a szentendrei Ferenczy Múzeum, és fiókintézményeiben a téli nyitva tartás idején egy akció keretében önkéntesek vállalták a kiállítások őrzését. Idén még dobnak is egyet a programon, és ezen a hétvégén felkért művészek, művészettörténészek, művészeti írók vigyáznak a műtárgyakra, egyben körbe is vezetik a téli szünet után újranyíló múzeumok vendégeit.

A The Art Newspaper beszámolója szerint a londoni múzeum visszaszolgáltatta John Constable brightoni kikötői jelenetét Hatvany Ferenc leszármazottainak, a kép 1908-tól 1944-ig volt a család tulajdonában.

A Szépművészeti Múzeum 1947 májusában nyitotta meg a világháború során a múzeumból elszállított, Szentgotthárdon megtalált és onnan 1945 nyarára visszaérkezett műtárgyak kiállítását Hazatért műkincsek (vagy más forrás szerint Hazatért mesterművek) címmel. Íme egy "lelet" a kiállítással kapcsolatban: egy levél, melyet Genthon István főigazgató írt Münnich Ferencnek, Budapest rendőrfőkapitányának.

Népessy Noémi, az Óbudai Múzeum - Goldberger Textilipari Gyűjtemény igazgatója kapta az idei MúzeumCafé Díjat. A múzeumi magazin által összehívott szakmai grémium a Goldberger-gyűjtemény megmentéséért és a gyűjteményt bemutató múzeum korszerű, izgalmas és példamutató kiállításának létrehozásáért ítélte oda az elismerést.

Mravik László semmilyen szempontból sem a hagyományos művészettörténészi pályát járta be, holott úgy indult: a reneszánsz festészet kutatójaként a téma avatott szakértői (ma már legendái) fogadták el - és maguk közé - az egyetemen és első munkahelyén, a Szépművészeti Múzeumban.

Manhattan legészakibb csücskében, a Hudson folyón átívelő George Washington hídon is túl, a Fort Tryon Parkban (amelyet ugyanaz a Frederic Law Olmsted tervezett, aki a város közepén elterülő, sokkal ismertebb Central Parkot is), egy domb tetején nemcsak Amerika, de talán az egész világ egyik legkülönlegesebb múzeuma áll: a The Cloisters, azaz "a kolostorok".

Márai írja egyik naplójában egy amerikai kortárs múzeum megnyitása alkalmából, hogy az intézményt nem azért őrzik, hogy nehogy elvigyenek onnan valamit, hanem azért, hogy nehogy bevigyenek. Ez nyilván a kortárs művészet kritikája volt Máraitól, aki persze nem gondolt arra, hogy pár évtized elteltével műalkotásnak hívják azt, ha becsempésznek valamit egy múzeumba.

A Magyar Nemzeti Bank e célra félretett 30 milliárd forintos tőkéje nélkül is képes kincsekkel gyarapodni egy múzeum, kiváltképp ha egy önzetlen műgyűjtő egy kiállítás láttán úgy dönt, hogy az évtizedek óta őrzött műtárgyat a közgyűjteménynek ajándékozza. Így került Ámos Imrének egy eddig ismeretlen vázlatfüzete Varga Bálint András bécsi zenei kiadó és koncertszervező jóvoltából a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe.

Új időszámítás kezdődik a Néprajzi Múzeumban, méghozzá 2014. március 5-én, új arculattal, kiállításmegnyitókkal, előadásokkal és tárlatvezetésekkel. Az új jelszó mostantól: Érték, Élmény, Ember, Emlék.

A Ludwig Múzeum − Kortárs Művészeti Múzeum Múzeumpedagógiai Osztálya 2009-ben kezdett el az akadálymentesítéssel foglalkozni. A kezdeti lelkes indulás után az akadálymentesítés nagy halmaza egyre kisebb szakterületekre vált szét. Mivel a Művészetek Palotájának fiatal épületében az alapvető közlekedéshez kapcsolódó akadálymentesítést néhány hiányosságot leszámítva már megvalósították (például a vakok számára van vezetősáv), így a mi feladatunk elsősorban a programok, a kiállítások tartalmi részére vonatkozó akadálymentesítés lett. A nagy halmazt három fő területre bontottuk, amelyeket az elmúlt években nem tudtunk hasonló alapossággal gondozni, de két fő területet rendszeres programokkal, eseményekkel és újabb fejlesztésekkel szélesítettünk.

ÉLŐ MÚZEUMCAFÉ 52., 2014. FEBRUÁR 13., CSÜTÖRTÖK, 18:00 ÓRA, MAGYAR NEMZETI GALÉRIA
„A hatvanas években fellazult tételben fogalmazódott meg a világ. / Kafkában, Sartre-ban és távoli bölcsekben csodálta meg önnönmagát” – énekelte Cseh Tamás a Kádár-kornak arról a „köztes” évtizedéről, amelynek képzőművészete természetesen fontos fejezete a Nemzeti Galéria Lépésváltás című új állandó kiállításának is. Beszélgetésünk helyszíne az ekkor készült munkákat felvonultató terem lesz, témája mindaz, amit ott a falakon látunk – és persze sok minden más is abból a korból, amit éppen nem –, a megszólalók pedig a kor művészetének mai kutatói, illetve a még ma is élő egyetlen művész, akinek munkája szerepel ebben a kiállításrészben.
 

A beszélgetés résztvevői: Petrányi Zsolt művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményének vezetője, a kiállítás kurátora, Szeifert Judit művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria főmuzeológusa, Rieder Gábor művészettörténész, a Flash Art Hungary főszerkesztője és Molnár Sándor festő- és szobrászművész. A beszélgetést Martos Gábor, a MúzeumCafé főszerkesztője vezeti.

A párizsi Allegro Barbaro kiállítás két kurátora (Barki Gergely és Rockenbauer Zoltán) mellett egy harmadik magyar művészettörténész is részt vett a munkában, sőt, Krasznai Rékának hónapokig a Musée d'Orsay jelentette a munkahelyét, ezáltal bepillantást nyert a világ egyik vezető múzeumának mindennapjaiba. Tapasztalatairól kérdeztük.

Lapunk idén több számában is foglalkozik a Holokauszt Emlékévvel, amelyből szépen lassan telnek a hónapok, miközben egyre kevesebbet tudni a "hivatalos" kiállításokról, rendezvényekről. A civilek szerencsére nem késlekednek, a közösségi oldalakon egyre több korabeli dokumentumot hoznak nyilvánosságra, mementóul.

Folytatódik és már az ötvenkettediknél tart az Élő MúzeumCafék sorozata. Legközelebb holnap, azaz február 13-án este találkozunk a farsangi Múzeum+ rendezvényen, a Magyar Nemzeti Galériában, téma a Lépésváltás című új jelenkori állandó kiállítás.

Kocsis Zoltán a Magya Nemzeti Galériában Kurtág György Hommage á Bálint Endre című művét játszotta. Aki lemaradt róla, itt megtekintheti, és még többet megtudhat - egy rögtönzött tárlatvezetés közben - a zongoraművész-karmesternek a képzőművészethez való viszonyáról. Íme a videó!

Amilyen féltékenyen vigyáz a Nemzetközi Olimpiai Bizottság az olimpia szóra, valamint az ötkarikás logóra, azt gondolná az ember, hogy olimpiai múzeum is csak egyetlen egy van a világon, a Lausanne-i Olimpiai Múzeum. De nem. Van belőle jó sok. Az ok egyszerű: a logó és a szó őrzése elsősorban a nemzeti olimpiai bizottságok kezében van, és nekik - a jelek szerint - nincs kifogásuk a mozgalmi múzeumok ellen - "olimpiai mozgalom", gyakori kifejezés ez szakberkekben -, már csak azért sem, mert ezeknek a bizottságoknak a feladatai közé nemcsak az őrzés, hanem az eszme népszerűsítése is beletartozik.

Tavaly nyáron Székesfehérváron indult és idén év végén Szombathelyen fejeződik be a Magyar Vidéki Múzeumok Szövetségének az Egy korszak történelmi traumák között című vándorkiállítása, mely a két világháború közötti két bő évtized kultúráját és műpártoló tevékenységét kísérli meg bemutatni. A most Szentendrén látható tárlat a törzsanyag "sikertörténetei" mellett azt is megmutatja, hogy milyen volt egy művész élete az árnyékos oldalon.

Február elsejétől látható a Magyar Nemzeti Galéria C-épületének földszinti nagy kiállítóterében Bálint Endre centenáriumi életműkiállítása. Kedvcsinálóként íme egy werkfilm a kiállítás előkészületeiről.

2014. január 16., csütörtök, 18:30 óra, Szépművészeti Múzeum 

A nagy sikerű budapesti barokk kiállítás kapcsán a múzeum negyven éven át volt munkatársával, húsz évig volt főigazgatójával, valamint a tárlat kurátorával múltról és jelenről, a múzeum egykori és mai lehetőségeiről, a szakma és a siker változásairól beszélgetünk, valamint arról, hogy vajon a mostani kiállítás katalógusában is még miért az egyik legtöbbször idézett szerző a 94 éves, de ma is aktív tudós, aki bár meglehetősen visszavonult életet él, kedvenc művészettörténeti korszaka miatt most mégis elvállalta ezt a nyilvános szereplést.

A beszélgetés résztvevői: Garas Klára művészettörténész, a Szépművészeti Múzeum volt főigazgatója és, Dobos Zsuzsanna művészettörténész, a kiállítás kurátora. A beszélgetést Martos Gábor, a MúzeumCafé főszerkesztője vezeti.

Már csak egy hetet kell várni, és február elsejétől látogatható lesz a Magyar Nemzeti Galériában Bálint Endre minden eddiginél gazdagabb életmű-kiállítása. Meglátogattuk Kolozsváry Mariann kurátort az épülő kiállításon.

Kelet-Törökország nem tartozik a tömegturizmus által előszeretettel látogatott területek közé: évtizedeken keresztül a kurd felkelés bénította meg a déli vidékeket, északon pedig a barátságtalan éghajlat és a hatalmas távolságok riasztották el az érdeklődőket. Ráadásul látnivalóval bőven szolgálnak a barátságosabb, könnyebben megközelíthető tájak is, nem csoda, ha a legutóbbi időkig csak kevés látogatója akadt az olyan messzi tartományoknak, mint Kars.

Lapunk következő, februári számában kiemelten foglalkozunk az akadálymentesített múzeum témakörével. Ennek kapcsán a Ludwig Múzeumban jártunk fotózni, ahol Farkas Rita múzeumpedagógus sérült fiataloknak szóló foglalkozását néztük végig.

A nagy sikerű budapesti barokk kiállítás kapcsán a múzeum negyven éven át volt munkatársával, húsz évig volt főigazgatójával, valamint a tárlat kurátorával múltról és jelenről, a múzeum egykori és mai lehetőségeiről, a szakma és a siker változásairól beszélgetünk, valamint arról, hogy vajon a mostani kiállítás katalógusában is még miért az egyik legtöbbször idézett szerző a 94 éves, de ma is aktív tudós, aki bár meglehetősen visszavonult életet él, kedvenc művészettörténeti korszaka miatt most mégis elvállalta ezt a nyilvános szereplést.

Bő két és fél hónap alatt 160 ezren keresték fel az Allegro Barbaro kiállítást, ami bőségesen meghaladta a várakozásokat, ráadásul több embert vonzott, mint a három Nyolcak kiállítás (Pécsen, Budapesten és Bécsben) együttvéve.

Modernizálni, néhol egyértelműsíteni kívánják a védettség, a műtárgyak határokon át való mozgatása és a restitúció kérdését a 2014. január 12-én és március 15-én életbe lépő új jogszabályok. Első ránézésre úgy tűnik, hogy a legmarkánsabb változások a hamisítványok, műtárgylopások megítélését, illetve a nem (állami) múzeumi, de közérdeklődésre számot tartó gyűjtemények meghatározását érintik.

Hetvenes éveinek vége felé közeledve is fiatalos hévvel dolgozik, könyveket ír, kiállításokat gondol ki és nyit meg, kutatásokat ösztönöz a francia művészettörténeti élet élő legendája, Pierre Rosenberg. Elmaradhatatlan piros sáljával a nyakában minden fontos párizsi és nemzetközi művészeti eseményen feltűnik a képzőművészet tudományos kutatását és széles körű megismertetését élethivatásul választó úriember, aki művészettörténészek generációinak gondolkodását, pályáját határozza meg évtizedek óta.