Ha Andrássy, akkor Magyarországon talán az idősebb Gyula (a "szép akasztott"), fiai, Tivadar (a Rippl-Rónai ebédlő megrendelője, gyönyörű lányaival, köztük a "vörös grófnővel", Andrássy Katinkával), az ifjabb Gyula (aki bátyja halála után felnevelte a lányokat) juthat a legtöbbek eszébe, a mai Francia Intézet helyén állt egykori palotájukkal és a nemrégiben rendbe hozott tiszadobi kastéllyal. A krasznahorkai előnevet viselő család másik ágát, a betléri "főágat" az idősebb Gyula testvére, Andrássy Manó alapította, aki amellett, hogy elévülhetetlen érdemeket szerzett a felvidéki vasércbányászat és kohászat fejlesztésében, festményei időnként felbukkannak a pesti műkereskedelemben. A Rozsnyó melletti Betlér kastélya, Andrássyék vadászkastélya úgy vészelte át az 1945 utáni évtizedeket, hogy lényegében érintetlenül maradt, ma múzeumként fogadja a látogatókat, kisegítve a tűzvész után jelenleg felújítás alatt álló krasznahorkai várat. A jelenleg látható kiállításon a fiókok mélyéről előkerült fotókkal és a padláson talált egykori használati tárgyakkal mutatják be a betléri hétköznapokat. A fókusz a vadászaton, a keleti műgyűjtésen és a téli sportokon van, mert persze mindegyikben kiválóak voltak az Andrássyak.

Megszólalnak a kiállításunk alkotói, hogy miért jó dolog lassulni, sírjunk-e vagy nevessünk a képeken, mit látunk a múzeumokban, milyen koncepció alapján született éppen ez a válogatás és hogy mit gondolt a költő. Közben pedig készül egy meglepetés: gondoskodunk az ünnep utáni édes pihenésről, egy programról a Capában. Részletek hamarosan. Mindenki figyelje a levelezését és a közösségi oldalát!
 

Miután elkészült az interjú Tamási Miklóssal, a Fortepan online archívum alapítójával decemberi lapszámunk számára, kollégáink nekiláttak megtervezni és megszervezni a portréfotózás körülményeit. Alanyunk úgy gondolta, igazán autentikus lenne a témához egy lomtalanítási helyszín, és miután kiderült, hogy a Ferencvárosban éppen van is erre lehetőség, a stábbal meg is beszéltek egy Vaskapu utcai találkozót. Ekkor jött az igazi meglepetés: a kiválasztott helyszínen ugyanis egy zsáknyi negatív várt a szállítókra (és ezzel az enyészetre), márpedig a fortepanosok a megmondhatói annak, hogy ma már mennyire ritka alkalom ilyen körülmények között fényképekre lelni. Amikor elkészült a portrékép, ahol Tamási Miklós a kezében szorítja a "leletet" őrző fekete zsákot, még senki nem tudta, hogy milyen kincs lapul benne. Azóta tudjuk, hogy az ismeretlen "Mester utcai húskereskedő" pesti zsánerképei a legtehetségesebb profi fotósok munkáit idézik és mára közkinccsé váltak, a Fortepannak, a MúzeumCafénak és a vak szerencsének köszönhetően - a Fortepan alapító ugyanis aznap nem tervezett kincsvadászatot.

Szerencsére sokan sajnálják, hogy lemaradtak a hétfő esti megnyitónkról, és attól sem vagyunk elkeseredve, hogy az összegyűlt tömeg miatt a jelenlévők legalább kétharmada jó ha hallotta, de nem látta a kiállítást megnyitó Toronyi Zsuzsannát és Péterfy Gergelyt, a meg- és elköszönő Martos Gábort és Lévay Zoltán konferansziét. Helyszín: Capa Központ, időpont: 2015. december 14. 19 óra, tárgy: a Múzem: a lassú műfaj című kiállításunk megnyitója. Íme az eseményről készült felvétel!

Elkészültünk! Kollégáink és szerzőink megtalálták a helyeket, művészeti vezetőnk megkomponálta a szövegek mellé rendelt képeket, fotósunk a létező legmagasabb technikai színvonalon megvalósította. Kiadónk kitalálta, hogy legyen ebből kiállítás, kurátor barátunk értelmezte, válogatta és egy koncepcióra felfűzte az anyagot. Hétfő estétől pedig a Capa Központban mindenki megtudja, hogy mit jelent a MÚZEUM a MúzeumCafé szerint.

"Először van alkalma a magyar tárlatlátogatónak arra, hogy az orosz-szovjet avantgárd művészetét a maga teljességében Budapesten tanulmányozza" - írta Néray Katalin a Műcsarnokban 1987 novemberében nyílt Művészet és forradalom című kiállítás katalógusának bevezetőjében. Akkor a Nagy Októberi Szocialista Forradalom hetvenedik évfordulója alkalmából nyílt tárlat, 2016 januárjában pedig az adja az apropóját, hogy a Jekatyerinburgi Szépművészeti Galéria negyven művet elhoz a Magyar Nemzeti Galériába.

Marad-e "vagány 18. századi intézmény" az Iparművészeti Múzeum vagy az épületrekonstrukció belső átalakításokat is magával fog hozni? Erről szólt a Metropolitan Főiskola által szervezett kerekasztal beszélgetés a Mono Galériában, amelynek témája egy dizájnmúzeum igénye lett volna, végül az IMM helyzete, koncepciója, jelene és jövője lett.

Tegye fel a kezét, aki nem úgy tanulta meg a problémás állatnevek helyesírását, hogy beugrott neki, melyik állatot küldte Sempely-sompoly nagy Sompolygó az uszáLYra és melyiket a haJóra. Nem beszélve az öreg, rövidlátó hangyáról, akiről ma már tudjuk, hogy példamutató szerénységgel választott úticélt a nyaraláshoz és megelégedett Pomázzal - mindannyian sajnáltuk, hogy a kesztyű lakói közül mindig ő volt a legszerencsétlenebb. Ha valaki még nem jött volna rá, a Mosó Masa mosodájából csemegéztünk, ugyanis kiállítása nyílt a Petőfi Irodalmi Múzeumban az emblematikus illusztrációk mesterének, F. Györffy Annának.

Két új művészettörténeti kutatóközpont létesül Magyarországon: az egyiknek van már pénze és épülete, a másiknak pedig komoly dokumentumgyűjteménye és kutatógárdája, otthonának pedig a látványtervei már megtekinthetők. Foglalkozzunk a másodikkal!

Éppen egy éve avatták fel az ELTE Trefort-kertjében a Bölcsészettudományi kar Holokauszt áldozatainak emlékművét, egy 198 nevet tartalmazó bronzcsíkot, amely a kert két téglaépületének fugáiban halad 280 méter hosszan. Elkészült a projekthez kapcsolódó két kötet, az alkalomból rendezett konferencián levetítették Salamon András 198 név című dokumentumfilmjét is.

A Kassák Múzeum jövő év elején kiállítást rendez a Természetbarátok Turista Egyesülete horányi/szigetmonostori telepének két világháború közötti hőskoráról. Ehhez fotókat, relikviákat keresnek. Tessék kihúzni a fiókokat, megkérdezni a nagymamát, felmenni a padlásra körülnézni, sosem lehet tudni, hol lappanganak az emlékek. Egy kis segítség ahhoz, hogy mit is kell keresni.

Néhány nappal ezelőtt közzétett posztunkban Lovag Zsuzsa régész nyilatkozott a magyar koronázási jelvények hazaérkezésének körülményeiről. Megtaláltuk a korabeli filmhíradó beszámolóját az eseményről, a műtárgyak kicsomagolásáról és a kapcsolódó nagyszabású parlamenti fogadásról.

A Szent Korona hazaérkezése az Egyesült Államokból 1977-78 fordulóján a Kádár-korszak egyik legfontosabb története, politikai, kultúr- és művészettörténeti szempontból egyaránt. A gesztust és az eseményt a sajtó és a diplomácia annak idején súlyának megfelelően kezelte. Keveset tudunk azonban arról, hogy muzeológiai szempontból hogyan történt az átvétel, hogyan oldotta meg a feladatot a koronázási ékszereknek évtizedekig helyet adó Magyar Nemzeti Múzeum, mit kezdett a művészettörténész- és a restaurátorszakma ezekkel az ereklyékkel, hogyan lehet "kezelni", milyen fogalmakkal lehet ellátni ezeket a tárgyakat. Lovag Zsuzsa, a múzeum középkori ötvösgyűjteményének akkori vezetője a kezdettől részt vett az azonnal felállított Koronabizottság munkájában, ő volt a "Mädchen für alles", a korona "dajkája" (hiszen csak ő foghatta kézbe), ezért nála illetékesebbet nem is kérdezhetnénk a koronaékszerek hazatéréséről és vizsgálatáról.

Néhány órán belül eldől, hogy Vincent van Gogh Táj viharos ég alatt című festménye eléri-e az 50-70 millió dolláros becsértékét New Yorkban, a Sotheby's árverésén, vagy esetleg túl is szárnyalja ezt az összeget. Hogy mi közünk hozzá? Annyi, hogy akár a miénk, egy magyar közgyűjteményé is lehetett volna, de nem lett. Egy rövid gondolat az Értéktár-problematika témájában.

A Privát nacionalizmus kiállítás láttán felmerülhet, hogy hogyan értelmezhető másképpen (vagy egyáltalán) egy ilyen mélységes mély társadalmi mondani valóval rendelkező, feszes kurátori koncepció alapján felépített program, mennyire érthetőek magyarázat nélkül a kiállított műtárgyak, vetített videók és lehetséges-e ebből bármit befogadni bizonyos fogalmak ismerete, előképzettség nélkül. A választ hamar megkapjuk, mivel folyamatosan válnak nyilvánossá, letölthetővé, hozzáférhetővé a guide-ok, háttéranyagok, az egyes művekre vonatkozó értelmezések és magyarázatok - vagyis elismerten a látvány és amit a kurátor közölni szeretne, együtt teljesítik be a küldetésüket. Okos és merész kiállítás a Fővárosi Képtárban és a Budapest Galériában.

A dél-afrikai színész, rendező, képzőművész, William Kentridge (a minap megjelent nemzetközi művészeti Power 100-as lista 81. helyezettje) Übü és az Igazság Bizottság című darabját a Trafó tűzi műsorra november 19-20-án. Mindezek apropóján felidézzük azt az interjút, amit lapunk közölt a budapesti kiállítása kapcsán.

Elkészült az Art Review folyóirat szokásos Power100 kiadványa, amely évről évre a művészeti világ legbefolyásosabbjait listázza és egyébként mintául szolgál a magyar Power50-es listának. Ahogy nálunk jobbára a hivatalból adódik a befolyás és a top10-be mindig becsúszik a politika is, a nemzetközi színtéren láthatóan a pénz dominál: gyűjtők, több üzlettel rendelkező galeristák és vásárok kurátorai diktálják a tempót a legdrágább, legkeresettebb művészek mellett. Hogy melyik a jobb változat, nem tisztünk eldönteni. Az AICA (a műkritikusok nemzetközi szövetsége) az egyik közösségi oldalon csak így kommentálta a listát: "Perhaps it's a joke…"

Extravagáns művésznek extravagáns kiállítás jár, hagyományos installációval talán nem is értelmezhető és érzékelhető ma El Kazovszkij művészete és személyisége. A november elején nyíló kiállírás kurátorai, Rényi András és Jerger Krisztina egészen hihetetlen kreativitása mellé a múzeum nagyvonalúsága párosul, így elkészülhetnek az eltervezett díszletek, felállhat a panoptikum, lesz mozi, a gigantikus, eredetileg vörös márvány fogadótérre pedig rá sem lehet majd ismerni.

A Palazzo Reale olasz kurátora szerint még a szállítók szava is elállt, amikor Milánóban kicsomagolták a Szépművészeti Múzeumból érkezett Esterházy Madonnát, pedig ők már tényleg mindent láttak. Annál több ember nem fér be azokba a kiállítóterekbe, mint ahányan jelenlétünk idején voltak, pedig egy kapuval odébb Giotto Firenzéből érkezett freskótöredékeit és táblaképeit, néhány utcával távolabb pedig Michelangelo utolsó szobrát, a Rondanini Pietát lehet megtekinteni. A tárlaton eltöltött bő két óra felért egy passzív közvélemény-kutatással: a javarészt olasz közönség soraiból többen értetlenkedve kérdezték egymástól Rippl-Rónai kalitkás női portréja láttán, hogy tényleg magyar-e ez a művész, mások türelmesen végigfotózták Szinyei Majálisát, hogy egyetlen apró részletről se maradjanak le.

Január óta a Ludwig Múzeum hatáskörébe tartozik a Velencei Biennále magyar részvételének koordinálása, a pályázatok lebonyolítása, az építészeti és a képzőművészeti seregszemlén való kiállítás megszervezése, nemzeti biztosnak a múzeum igazgatóját, Fabényi Júliát nevezték ki. Az intézmény azonban ennél komolyabban veszi a feladatát és Boros Géza (korábban az EMMI Művészeti Főosztályának vezetője) újdonsült osztályvezetőként összeállítja a lehető legteljesebb dokumentumgyűjteményt 1958-tól kezdődően - ekkor nyílt meg újra a felújított magyar pavilon, tíz év szünet után. Az archívumban a kiállításokra és a kiállítókra vonatkozó dokumentáció mellett a magyar kiállítás és a Biennále összefoglaló katalógusai is helyet kapnak. Zajlik az anyaggyűjtés, a nyilvános archívum a Ludwig Múzeum könyvtárában lesz elérhető az érdeklődők számára.

Újságírók és múzeumi kommunikációs szakemberek ültek össze a szegedi Móra Ferenc Múzeumban, hogy egy konferencián megvitassák, hogyan képesek az intézmények olyan üzenetet közölni, hogy az el is érje a sajtó ingerküszöbét. Storytelling és szexi kommunikáció, ez a kulcsa a gyümölcsöző együttműködésnek.

Számos érvet sorakoztathatnánk arra, hogy II. József miért volt felvilágosult király, jelen esetben csak egyet emelünk ki: Firenzéből viasz anatómiai modelleket rendelt az orvosi képzés elősegítésére, a "borzasztóan szép" modellekből nemcsak a bécsi, hanem a nagyszombati, időközben Budára, majd Pestre telepített egyetemnek is jutott. Ezek a szemléltető eszközök egy idő után kikoptak az oktatásból, múzeumba kerültek, majd egy kortárs művész, Drozdik Orsolya közel negyven éve az egyik darabot, egy női testet ábrázoló modellt felfedezte magának. A találkozásból születő installációsorozat egyik darabja a kapcsolódó szövegekkel most a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban (SOM) látható, az előkép, a viasz Medikai Vénusz társaságában.

Valló Péter eltöltött már néhány évtizedet a színjátszás körül, mégis komoly kihívás elé állította a megbízás, hogy idén ő rendezze az összművészeti Textúra sorozatot, amelynek a korábbi két "évaddal" ellentétben most a Magyar Nemzeti Galéria ad helyet. Hat előadáson lehet megtekinteni, hogy mire megy egymással a színház, a képzőművészet és a kortárs irodalom.

Bartók Béla halálának 70. évfordulója alkalmából (amely éppen ma van) a brüsszeli magyar intézet (azaz a Brüsszeli Magyar Nagykövetség Kulturális Szolgálata) Bartók Fesztivált rendez, ennek keretében nyílt meg néhány napja az intézet kiállítóterében a két évvel ezelőtti párizsi Allegro Barbaro kiállítás "kistestvére", több olyan alkotással, amely az azóta történt kutatások nyomán került elő és válik most nyilvánossá.

Ma, szeptember 22-én nem tudott kinyitni Párizs egyik legnépszerűbb múzeuma, a Musée d'Orsay, mivel a dolgozók szakszervezete sztrájkot hirdetett. A munkabeszüntetés oka, hogy a kormány novembertől heti hét napon át szeretné nyitva tartani a múzeumokat, vagyis az intézmények hétfőn is fogadnának látogatókat. A dolgozók nem véletlenül választották ezt a napot a munkabeszüntetésre: ma nyílt meg a látogatók előtt a már előzetesen is nagy vihart kavaró kiállítás a prostitúció 1850 és 1910 közötti képi ábrázolásairól.

Az ősz egyik legjobban várt kiállítása nyílik október 9-én a Ludwig Múzeumban, a Ludwig Goes Pop eddig több mint 11 ezer jelentkezőt számlál a legnagyobb közösségi oldalon, ami egészen rendkívüli érdeklődésről tesz tanúbizonyságot. Az MNG legutóbbi Múzeum+ estjén is a pop volt a téma, a Ludwigtól függetlenül, de kapcsolódva is hozzá. De hogy mi is tulajdonképpen a pop art és mi nem, miért nehezíti a definíciót az érintett művészeink sokszínűsége, arról a kiállítás három kurátora és a galéria Jelenkori gyűjteményének vezetője beszélt lapunk programján.

Az utolsó simítások zajlanak a Szépművészeti Múzeum milánói kiállításán, amely szeptember 17-től öt hónapon át látható a Palazzo Reále termeiben. Szégyenkezni biztosan nem fogunk, a videón látható, hogy a külföldi kurátorok rácsodálkoznak a Budapestről érkező kincsekre, Raffaellóra, Rippl-Rónaira, Vaszaryra.

Négyszáz év festészetének 80 alkotása képviseli a két nagy magyar képtár, a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményét, olyan nevekkel, mint Raffaello, Goya, Leonardo, Canaletto, Monet, Cézanne, Schiele, Szinyei, Munkácsy, Markó vagy Bortnyik. A világkiállítás miatt amúgy is turistákkal zsúfolásig teli városban februárig lehet megtekinteni a kiállítást.

Ma már csak történelem a nagy múzeumok műtárgybírálati szolgáltatása, előbb a Magyar Nemzeti Galéria hagyott fel ezzel, majd a Szépművészeti Múzeum is. Az első – BÁV-on kívüli, tehát nem állami – festményárverések 1988-ban indultak, a piac nyitása földrengésszerűen rázta meg a leginkább érintett múzeumok, művészettörténészek munkáját. Ezért is lett vége néhány évvel később a „lepapírozásnak”, „legalériázásnak”: pár ezer forintért (talán 5 ezer volt az ára a kilencvenes évek közepén) olyan bizonyítványt lehetett kapni ezektől az intézményektől, amelyek a semmiből milliós értékűre emeltek műtárgyakat vagy fordítva. Ez persze visszaélésekhez vezetett, és nem volt éppen korrekt a kevés állami fizetésért dolgozó művészettörténészekkel szemben, hogy ilyen anyagi érdekeket szolgáljanak vagy halálos ítéletet hozzanak (hamisnak ítéljenek) a piacon horribilis összegekért gazdát cserélő képekről.
 

1988 a fellendülés és rácsodálkozás éve volt, a Műgyűjtők Galéria robbantott, a BÁV igyekezett felzárkózni, naponta újabb és újabb gyűjtők bukkantak elő, évente több ezer, addig pincében, padláson őrzött képpel. Az itt látható videó, amelyen Bereczky Loránd akkori főigazgató nyilatkozik, az erre adott természet reakciót dokumentálja: az MNG kész segíteni a gyűjtőknek, adatszolgáltatással és műtárgybírálattal.

De ahogy fent említettük, ez ma már csak történelem.

Több évtizede folyik a vita arról, hogy az ásatásokból származó műkincseket az eredeti otthonukban kell-e tartani (leginkább Egyiptom és Görögország az érintett) vagy jó helyük van a világ nagy múzeumaiban, ahol gondosan őrzik és restaurálják ezeket a darabokat. Most úgy tűnik, Palmyra esetében azok a tárgyak maradnak hírmondóként egy kétezer évvel ezelőtt virágzó kultúrából, amelyek valamikor elkerültek onnan, például a mi Szépművészeti Múzeumunkba.

Merészebbek az év kiállításaként emlegetik a Petőfi Irodalmi Múzeum "Maradni szégyen, veszni borzalom" című tárlatát, amely az első világháború centenáriuma alkalmából állt össze és tart nyitva jövő januárig. A tartalom órákig böngészhető, a látvány pedig mellbe vág.

"A lapokon minden sorban, amit egy-egy új érkezőről töltöttek ki, harminchárom rubrika van egymás mellett: az érkezés ideje, név, keresztnév, kor, születési hely, milyen nyelven beszél, ír, olvas, házas-e vagy sem, van-e családja, honnan érkezett, utolsó lakóhelye, ha van már Amerikában élő családtagja vagy ismerőse, annak neve, címe, hová akar továbbmenni, van-e már addig megváltott jegye, ha nincs, ki fizeti az útját, van-e legalább 50 dollárja, jönnek-e majd utána rokonai, "anarchista-e", "poligámiában él-e", fizikai, mentális és egészségi állapota, fogyatékos-e, magassága, testsúlya, haja színe, szeme színe, különleges ismertetőjegye és így tovább."

Egy különleges helyen egy különleges bútordarabbal futottunk össze. Trieszt csak a huszadik században annyi alkalommal cserélt gazdát, amennyiszer a stratégiai szempontból fontos kikötők szoktak. Itt épült fel, egy szikla tetején a varázslatos Miramare kastély, amely nem sok szerencsét hozott története alig néhány lakójának. Közülük az egyik, Aosta hercege egy érdekes bútordarabot készíttetett, amely ma különösebb megjegyzés nélkül húzódik meg a kiállítótérben, el is mennek mellette a látogatók, rezzenéstelen arccal. Ki volt ő és milyen ez a bútor?

Victor Vasarely talán a leghíresebb magyar képzőművész szerte a világon, műveit azonban inkább a látvány felől szokás megközelíteni: a reklámgrafikusnak induló művész nagyszerűen értett hozzá, hogyan kell lenyűgözni a szemlélőt. A nevét viselő budapesti múzeum most a dolgok mélyére hatolna és pályázatot hirdetett az egyik mű, a Quivar megfejtésére.

Szlovákiában mindeddig nem rendeztek Erzsébet királyné alakjával foglalkozó átfogó kiállítást; személye ott nincs annyira az érdeklődés előterében, mert az a fajta kötődés, ami a magyarországi Sisi-kultusz alapját jelenti, itt teljesen hiányzik. Ha mégis van hely, ahol teljes mértékben helyénvaló Szlovákiában egy ilyen kiállítást rendezni, az a betléri Andrássy-kastély, hiszen az itteni gyűjtemény nagyon sok jelentős, a királyné személyéhez kapcsolódó műtárggyal, dokumentummal, emléktárggyal dicsekedhet.

Bezzeg az én időmben, mondhatjuk mindnyájan, akik nem mostanában járunk iskolába. Minket az osztálykirándulásokon még rendes múzeumokba vittek, a mostani nebulókat pedig jobbára csak kóstolni valami finomságot, látni valami rémséget, olyan vállalkozásokhoz, amelyek valamiért múzeumoknak hívják magukat.

A magyar (és nem pusztán a magyar) muzeológia teli van olyan ajándékokkal, amelyekkel az útkor nehezen birkózik meg: felújításra szoruló épületekben sajátos gyűjteményekből fenntarthatlan intézményekkel küzd a fenntartó, miközben sem az ajándékozót, sem az ajándékozottat nem lehet ezért bántani. A Ráth György Múzeum helyzete közel száz éve kérdéses, most új funkciót kaphat.

"Ki emlékszik még a különös, szertelen, utóbb elmegyógyintézetbe került Csontváry képeire? Sötét, tragikusan mozgalmas, kicsapongó fantáziával átélt figurái ma már inkább csak emlékek s könyvlapokon őrzik a mester nevét. Műveiről, hét-nyolc méter méter magas, amfiteátrális falakra való képeiről eddig csak azt tudtuk, hogy a sok éve elhunyt művész családjának megbízásából Gerlóczy Gedeon építész őrzi őket. Most azt olvassuk, hogy egy autógarázsban vannak elhelyezve s rövidesen újra napvilágra kerülnek. Petrovics Elek az, aki e hír  szerint múzeális elhelyezésükre gondol. De hogyan? E lángész vagy őrült zseniális és beteg elgondolásai taln európai szenzációt fognak kelteni. Egyelőre nincs elég nagy fal, méret, síkság a számukra."

A Műgyűjtő, 1929/1. szám

Illusztráció: 1969, MNG (akkor a Kúria épületében), Fortepan, orig: Lencse Zoltán
 

Stefan Zweigről, a nagyszerű osztrák íróról kevesen tudják, hogy szenvedélyesen gyűjtötte a kéziratokat, gyűjteményének csúcsát pedig a zenei kéziratok jelentették, amelyeket az alkotás iránti tiszteletből őrzött és elemzett, ugyanis a kéziratos kottát tekintette az alkotómunka legfontosabb, legérzékletesebb dokumentumának. Bár a világháború idején - mint zsidó vagyon - többször is veszélybe került a gyűjtemény, végül a lényegét sikerült megőrizni - ez digitalizálva megtekinthető a kollekciót 1986 óta őrző British Library oldalán.

1992. március 20-án nyílt meg az Artpool Művészetkutató Központ a Liszt Ferenc tér 10. szám alatti, első emeleti lakásban. A Galántai György és Klaniczay Júlia vezette intézmény önmagát az avantgárd művészet archívumaként meghatározva kezdte meg (pontosabban folytathatta végre hivatalos keretek között az 1979 óta a lakásukon már több mint egy évtizede végzett) tevékenységét: a művészetek új formáinak keresését, művészeti események, kiállítások szervezését, mindezen tevékenységek dokumentálását, és végül, de nem utolsósorban az egyre jelentősebbé váló művészeti archívum felhasználhatóságának, kutathatóságának megteremtését. Az előbb illegális, majd "hivatalossá" lett Artpool számos kiállítást, művészeti akciót, művészettörténeti előadást, illetve egyéb művészeti eseményt szervezett és rendezett, kiadványokat jelentetett meg, és archívumai révén nem egy tudományos munka megszületéséhez nyújtott jelentős segítséget. Előzményeit, múltját és jelenét vázolja fel az alábbi kettős portré.

Számos vita elindult az MNB Értéktár programjának műtárgyvásárlásairól, gazdasági, politikai és művészeti egyaránt. Van ezeknek a vitáknak egy közös halmaza: a független értékbecslők problémája. Tényleg, itt (Magyarországon) kik lehetnek függetlenek?

A városi sétákról készült írásunk hamarosan (az augusztusi számunkban) olvasható lesz, a munka viszont nem állt meg azzal, hogy elkészült a kézirat. Lapunk vizuális csapata úgy döntött, hogy tovább megy: belép azokra a terekre, ahová a séták már nem vezetnek, megörökíti azokat a rejtett helyeket, ahol ma nem fogadnak csoportokat.

Abból, ahogy Sasvári Edit, a Kassák Múzeum igazgatója a másfél éve neki ítélt MúzeumCafé díj kapcsán kifejtette, hogy milyen múzeumot képzel el és milyen eszközökkel kívánja az életművet feltárni és bemutatni, már lehetett tudni, hogy nem hagyományos műtárgycentrikus tárlatokban gondolkodik, hanem az avantgárd bemutatásának új formáit keresi. Elmondta azt is, hogy Kassák életművét a történeti modernizmus és a társadalomtörténet kontextusába kívánja helyezni, és ebben a vezérfonal Kassák szerkesztői tevékenysége lehet, amely mindkét megközelítésből érvényes mondanivalóval szolgál. A Jelzés a világba című kiállítás kiválóan igazolja, hogy Sasvári Edit betartja a szavát.

Annak idején, 2011-ben pánik tört ki a hazai múzeumi szakmában annak a hírnek a hallatán, hogy a műkincsállomány egy tekintélyes hányadát Ózdon, egy átalakított ipari csarnokban tárolnák. Az erősen késni látszó és azóta némileg finomodó "kultúrgyár" projekt elsődleges célja a környék munkanélküliségének megoldása lenne (és a digitalizálás, amit persze bárhol meg lehet oldani), de túl nagy áron, ha a pótolhatatlan értékek szállításával és tárolásával járó kockázatot is hozzátesszük. Most Franciaországban fogják a fejüket a Louvre szakemberei, mert lehet, hogy egy 200 kilométerrel arrébb lévő lepusztult bányavárosban építenének raktárat a múzeum kincseinek.

Van mit megemészteni a Ludwig Múzeum legfrissebb, a szentpétervári új akadémizmus művészetét bemutató kiállításán. Klasszicizáló törekvésekre számos példa akad a 20. századi művészet történetében, ám itt mégis akad néhány csavar: az "új komolyság" valójában egy poén lenne?

Az orvosok egyáltalán nem ajánlják a napozást a déli órákban, ám a kiállításlátogatás nem rontja az egészséget, ezért javasolunk néhány múzeumot a Balaton körül - ráadásul vasárnap is látogathatók.

A Kieselbach Galéria Batthyány Gyula-kiállítása tényleg sokkolta a látogatót, ehhez képest a győri tárlaton jobban szétterülnek a művek (hála a lényegesen nagyobb alapterületnek), a művészettörténetből kihagyott festőnek az 1849-ben kivégzett miniszterelnöktől Sopronkőhidáig tartó életrajza tanulságos társadalomtörténet, művészete pedig még így is fojtogató esztétikai élmény.

A Múzeumok éjszakáján százak bolyongtak a budai vár alatti barlangrendszer különböző szakaszain. A Labirintusban jóval többen, mint ahányan a nyitvatartási idő alatt szoktak (vagyis sokkal többen keresték kétségbe esve a kijáratot, egymás sarkát taposva a sötétben, levendulát és sót szorongatva), a Sziklókórházban és a kapcsolódó atombunkerben pedig lényegesen hosszabb várakozási idő alatt lehetett bejutni. Az egyik egy mese, nem több annál, a másik viszont a szomorú valóság, a közelmúlt történelme.

A Múzeumok Éjszakáján országosan több száz program közül lehet választani. Ha valaki a kezdéstől úton lesz az egyik helyről a másikra, és mindenhol eltölt egy minimális időt, hogy megnézzen egy teremnyi látnivalót, halljon pár mondatot egy tárlatvezetésből és pár akkordot egy koncertből, az még mindig csak az elenyésző töredékét látja és hallja az egésznek. Kész katasztrófa!

Múlkor videót ígértünk, most pedig teljesítjük: Garas Klára, a Szépművészeti Múzeum egykori főigazgatója a kiürített Román csarnokban nyűgözött le minket. Ő már sok mindent látott ott: havat, romot, döglött lovat, raktárat és most a reményt, hogy hetven év után olyan lesz, mint az eredeti...

A készülő kiállítás kapcsán elővettük az egyik, öt évvel ezelőtti lapszámunkat. Az alábbi kérdést tettük fel: Hol és hogyan lehetne méltó módon bemutatni Magyarországon Csontváry Kosztka Tivadar egyedülálló életművét? Aki válaszolt: Kieselbach Tamás, Sárkány József, Gulyás Gábor (!) és Szücs György.

A város legromantikusabb kiállítóhelye, az óbudai kiscelli kolostorépület és templom hetven éve szolgál a főváros múzeumaként. A Mágnás Elza-rejtélyt felelevenítő kiállítás most húzott egy nagyot: az épületre, annak történetére is reflektál, a terek és a falak nem a hátterét adják a tárlatnak, hanem részei annak.

Bölcs és példamutató lépés egy közintézménytől, amikor digitalizálja archívumát és közkinccsé teszi. A Fővárosi Levéltár Klösz György több mint 1500 fotóját bocsátotta a Fortepan rendelkezésére, hogy bárki számára megtekinthetővé váljon. Valljuk be: Klösz nélkül fogalmunk sem lenne, hogy milyen volt Budapest 120 évvel ezelőtt.

Nehéz úgy megrendezni egy komolyabb képzőművészeti kiállítást, hogy a szakma lényegében kimarad belőle, a teljes kommunikációt a politika végzi, így bizony sok a tárgyi tévedés, és ugyan van jó néhány adóssága az utókornak Csontváryval kapcsolatban, de egy ilyen esemény ezen biztosan nem segít.

Trogmayer Ottó nem volt tősgyökeres szegedinek, "csak" pályájának negyven éve kötődött a városhoz: éppen ennyi ideig dolgozott a Móra Ferenc Múzeumban, ahová kezdő régészként került, és ahonnan főigazgatóként vonult nyugdíjba. Emellett több mint három évtizedig oktatott a város egyetemén, az utolsó csaknem egy évtizedben tanszékvezetőként. Régészként "végignégykézlábazta" Csongrád megyét, múzeumvezetőként végigvezette az Ópusztaszeri Emlékpark - és a Feszty-körkép - megvalósítását az első gondolattól - ami Erdei Ferenc dolgozószobájában született meg 1970-ben - egészen az 1995-ös átadásig.

Nem csupán egy városi sétát tettünk, de megfordult velünk a világ Miskolcon, ahol barátunk, az Artmagazin jóvoltából jártunk néhány nappal ezelőtt. Egy fantasztikus csapat fogadott minket, az Észak-Keleti Átjáró Egyesület, tőlük megtudhattuk, hogy miskolcinak lenni tényleg igazi kaland.

Elkezdesz most egy projektet, öt évre tervezel, de senki nem tudja, mi lesz 2020-ban. El kell képzelned, mit hoz a jövő" - mondja Wim Pijbes, az amszterdami Rijksmuseum főigazgatója, a Liget Budapest építészeti zsűrijének társelnöke. A holland művészettörténész tudja, miről beszél: a botrányosan elhúzódó Rijksmuseum-felújítás kellős közepén érkezett az amszterdami művészeti szentélybe, és az ő vezetésével sikerült végre befejezni a nagy munkát. Az ezzel járó konfliktusokat Pijbes szerint egyvalami tudja megoldani: "az erős vezetési képesség, az, hogy tudod előre, milyen irányba akarsz menni, és mi legyen a végeredmény." A Rijksmuseum főigazgatója elismeri: nem lehet mindenkit meggyőzni, mindig lesznek olyanok, akiknek nem tetszik az adott projekt - de a részvétel lehetőségét nekik is meg kell adni. A múzeumok szerepe ugyanakkor Pijbes szerint változik: egy nemzeti múzeumnak természetesen sok területen a legjobbnak kell lennie, de az emberek manapság nem fogadják el a nagy intézmények abszolutizmusát. A főigazgató szerint az internet korában mindenkinek van véleménye, mindenki írhat, közvetíthet és fogadhat információkat. A felülről lefelé irányuló kommunikáció és viselkedés, hogy a múzeum tudja, mi fontos és mi jó neked, nem működik többé. Wim Pijbes a zsűri tagjaként magáról a konkrét budapesti múzeumnegyed projektről a pályázat szabályai szerint nem beszélhetett, de a múzeumi negyedek eszméjéről, az ilyen és hasonló helyek lehetséges koncepcióiról és kihívásairól, a múzeumi világ jelenéről és jövőjéről örömmel nyilatkozott a MúzeumCafénak.

Nagy Kriszta Orbán-sorozata óvatos kezdeményezés, drMáriás vadászruhás Lázár Jánosa pedig egy kósza ötlet Rob Pruitt projektjéhez képest: a New York-i művész (?) minden nap fest egy képet Obamáról, a beiktatása óta. 2500 fölött jár a művek száma, és minden nap eggyel több lesz.

A megkérdezettek - elméletileg - már be is rendezték a Ligetbe tervezett múzeumokat. Gőz László szabadtéri koncerteket látna szívesen a Zene Háza körül, Rockenbauer Zoltán bécsi és párizsi példákat említ, Baki Péter kortárs fotóművészeket "adatna el" a Fotómúzeummal, ha már Brassait és Kertészt nem kell. Hegyi Lóránd egymás mellé tenné a nemzetit és a nemzetközit az MNG új épületében. Javaslatok, ötletek kurátortól, restaurátortól, turisztikai szakembertől, intézményvezetőtől.

Nem könnyű kiállítás, amelyet Selye János tiszteletére rendezett a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (SOM), ám közel sem érdektelen, még a "civilek" számára sem. Ő sem volt könnyű ember, mesélték egykori tanítványai és munkatársai: Selye Jánossal élni és dolgozni - ez jelentette az igazi stresszt a környezete számára.

Garas Klára, a Szépművészeti Múzeum későbbi főigazgatója első munkanapján, 1945 februárjában havat lapátolt abban a Román csarnokban, amely gyakorlatilag ugyanabban a romos állapotában maradt egészen mostanáig. A hó kisöprése mellett egy döglött ló eltávolítása is a legfontosabb feladatok közé tartozott - osztotta meg velünk emlékeit az idén 96 éves művészettörténész-akadémikus, hol máshol, mint a Román csarnokban.

Néhány nap múlva nyílik a nemzetközi kortárs művészet talán legnagyobb hagyományokkal rendelkező és legmegbecsültebb eseménye, a Velencei Biennále. Kevesen tudják, hogy a magyar pavilonban kiállító Cseke Szilárd mellett lesz még egy magyar szereplője is a rendezvényeknek: Gál András műveit olyan művészek mellett állítják ki a két csodálatos "palazzóban" rendezett kiállításon, mint Carl Andre, Daniel Buren , Günther Uecker, Francois Morellet vagy Yoko Ono.

A név hallatán nyilván kevesen azonosítanák be a Mátyás-templomot (más néven Koronázó Főtemplomot, Budavári Nagyboldogasszony-templomot), amelyről évszázadok óta élő városi legenda, hogy ezer éves, holott "csak" majdnem nyolcszáz. Az utóbbi évek egyik legnagyobb kutatási projektjének végére került pont azzal, hogy két helyszínen megnyílt ezt a nyolcszáz, fordulatokban gazdag évet felölelő kiállítás.

Mi köti össze Vas Istvánt, Radnóti Miklóst és Ortutay Gyulát? Vast és Radnótit a barátság, a közös műfordításkötet, a közösen átélt munkaszolgálat, az utolsó békés szentendrei napok. Radnótit és Ortutayt mindenekelőtt a szegedi indulás, az együtt töltött párizsi hetek, a Magyar Rádió. Valamint, hogy a három hagyaték (Vasé Szántó Piroskáéval) sorsa ezekben a hetekben az érdeklődés középpontjába került, nem véletlenül.

Az alábbi kisfilmben megszólalnak a felkért építészirodák képviselői, így az egyik győztes pályázó, a norvég Snøhetta Budapesten járt képviselői is. Így néz ki a Városligetbe tervezett Múzeumnegyed-project, kívülről, kizárólag szakmai szemmel. Hogyan működhetnek az egymáshoz közel eső múzeumok, miért terveztek tetőig vezető lépcsősort?
 

De nem maradt le Tihanyiról, Berényről, Rippl-Rónairól, ők ugyanis a Nyugat első nemzedékéhez tartozó, de a többségét jócskán túlélő Füst Milán baráti köréhez tartoztak, így műveikkel volt módja gyarapítani képzőművészeti gyűjteményét. A nyilván legnagyobb magyar írói műgyűjteményt a Petőfi Irodalmi Múzeum állítja ki, az az intézmény, ahol a hagyatékot ma letétként őrzik.

Maria Altmann forradalma annak idején precedenst teremtett, hiszen az általa visszakövetelt és vissza is kapott Klimt-művek kálváriája mérföldköve volt a restitúciós pereknek. A sztorit megfilmesítették, a Woman in Gold - Hellen Mirren főszereplésével - februárban debütált a Berlini filmfesztiválon, de a közönség csak alig két hete láthatja, Amerikában.

"Minden ház érdekes" - így szól a Budapest100 projekt mottója, ennek alátámasztására öt éve járják és mutatják be a főváros százéves házait, évről évre egyre többet, egy több érdeklődő számára. Mivel lapunk hamarosan nagyobb terjedelmet szentel az egyre népszerűbb városi sétáknak, így nem voltunk restek felkeresni a Budapest100 fotókiállítását a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár épületében.

A tajvani nemzeti múzeum kiállításait keresték fel a legtöbben tavaly (megelőzve több brazil nagyvárost), de a legtöbb látogatót még mindig a nagy múltú európai múzeumok vonzzák. Az "egyéni" versenyben Yayoi Kusama legyőzhetetlennek bizonyult.

r

Végre fény derül, hogy ki volt Bucktye Sheriff, Eroinos Baktaios Huliganos vagy a címben említett Heverő Bölény - mindegyik név Baktay Ervint takarja, aki mindent megtett, hogy élete egy pillanatig se hasonlítson egy átlagemberére, és ezt a különleges, fordulatos életutat mutatja most be a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum egy igen látványos és szórakoztató kiállítás keretében.

Építésznek indult, régészként tartják számon, művészettörténetet ír, a lexikonszócikkek nubiológusnak nevezik. Török László professzorral pályájának fordulatai mellett a hazai egyiptológia alakulásáról, egy magyar egyiptológus nemzetközi kutatásokban való szerepéről és egy régmúlttal foglalkozó, mégis fiatal tudomány, a nubiológia keletkezéséről beszélgettünk.

Amy Winehouse-hoz hasonlítani a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének római istennő szobrát - ezt büntetlenül csak az teheti meg, aki a nevezett gyűjteményben dolgozik. Amíg a múzeum zárva tart, ez a kis közösség elengedte a fantáziáját és egy blogon tabukat döntöget.

Amikor egy átlagember belép egy olyan térbe, ahol kortárs - lehetőleg absztrakt - műveket állítottak ki, esélyes, hogy azt mondja: "ilyet én is tudok". Az idei MúzeumCafé Díjat elnyerő Dabi-Farkas Rita múzeumpedagógus "tanítványai" ezt biztosan nem mondják, holott az úgynevezett megértési nehézséggel élők közül kerülnek ki, mégis (vagy éppen ezért?) nyitottabbak és elfogadóbbak, mint az átlagemberek többsége.

Lapunk nyolc éves történetében rengeteg segítséget kaptunk a Fortepantól és a különböző archívumoktól, így nem volt kétséges, hogy az UVATERV-raktzárában keletkezett tűz után is segítenünk kell. Bevalljuk, macerás dolog égett és elázott negatívokat otthon áztatni és szárítani, de azért megoldható.

Kisváros nagy művészeti hagyománnyal - éppen ezért nem mindegy, hogy milyen irányt vesz a szentendrei művészetirányítás, kultúrpolitika, múzeumvezetés, nevezzük bárhogyan azokat az embereket, akik az intézmények dolgaiban döntenek vagy akik véleményére sokan adnak arrafelé. A tavasz három hónapjában három szombaton is lesz mód ütköztetni az elképzeléseket.

Egy magánmúzeum gyűjteményének és kiállítóhelyének kisebb méretét rugalmassággal és kreativitással pótolja. Így tett most a Molnár-C. Pál Műterem-Múzeum is, amikor az első világháborúra emlékező kiállításának anyagát a művészek leszármazottaitól szedte össze, a kapcsolódó személyes emlékekkel együtt.

Negyedszer teszi közzé a Műértő folyóirat az újságosoknál holnaptól kapható száma a Magyar Power 50-es listáját, vagyis a hazai művészeti élet legbefolyásosabbjainak egy titkos, 25 tagú zsűri által összeállított rangsorát. Mi, lapunk profiljához híven a múzeumi emberek helyezéseit tekintjük át.

A pártfőtitkár 1987 szilveszterén kereste fel a Műcsarnok Művészet és forradalom című kiállítását, melyet a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 70. évfordulója alkalmából rendeztek. A művészeti téren kétségkívül egyszerűen gondolkodó Kádár a szájbarágós szocreál helyett egy igazi klasszikus avantgárd kiállítással szembesült. Ám addigra már feladta…

Eltörölni a művészeti pluralizmust, az egyetlen érvényes irányzatot meghirdetni és elfogadni - ezt megtette a művészetpolitika egy pillanat alatt 1949-ben. Egy szovjet kiállítással megmutatták, hogy milyen az érvényes művészet, ám nem ártott egy magyar előkép is: ez volt Munkácsy a szocialista realizmus számára. A propaganda aztán egészen Kínáig elért…

Közel negyedmillióan látták a Szépművészeti Múzeum Rembrandt és a holland aranyévszázad című kiállítását, nagyjából annyian, amennyien a londoni National Gallery Rembrandtját ugyanekkor. A három évre bezáró múzeum remekei felköltöznek a galériába, ahol felpörög a program a következő hónapokban, sőt, években.

Úgy tűnik, hogy a szerelmesek napját ma már a virágüzletek, az édességboltok, a wellness szállodák, az éttermek és az ékszerészek mellett a múzeumok is magukénak érzik, ráadásul idén éppen szombatra esik, ezért van mód arra, hogy egész nap, éjszakába nyúlóan programot szervezzenek. Jelmez kötelező vagy legalábbis erősen ajánlott!

Miközben néhány nap múlva egy furcsa asszociációval Csók István kiállítás nyílik Valentin-napon a Várkert Bazárban (ha tudta volna a mester!), és még mindig nem tisztázott, hogy kik és mivel fogják megtölteni az építmény gigantikus méretű tereit, elénk került néhány korabeli adat arról, hogy már ez eredeti építkezésen sem úgy történtek a dolgok, ahogy azt az építtetők eltervezték.

Arany János ijesztő ördögfejeket rajzolt egyik versének kéziratára, Csáth Géza Toulouse-Lautrec nyomában járt grafikáival, Csokonai inkább csak firkálgatott, Jókaitól egy egész képregény fennmaradt, Kazinczy sziluettjei egészen meghatóak. Mindezeket már egy kötetben, a Déri Múzeum kiadásában is megtekintheti, aki lemaradt különlegesen installált debreceni, budapesti és pécsi, Évelő növények című kiállításról.

Különleges kiállítást készítenek elő az itáliai romvárosban: a Pompejiből az utóbbi években elcsent, de visszajuttatott tárgyakat tervezik bemutatni, okulásul, hogy az ereklyevadász rendszerint nem boldog a zsákmánnyal. Mindezt levelek százai bizonyítják.

Keserü Katalin művészettörténészek több generációját tanította és tanítja ma is, életműve ugyanakkor nehezen átfogható, részben az egyetemi oktatói munka okán, amelynek kézzelfogható nyoma csak akkor marad - az indexek aláírásai mellett -, ha az előadások szövegét valaki rögzíti, és nyomtatásban megjelenteti. Ugyanakkor kíváncsisága a művészettörténet legkülönbözőbb területei felé terelte a 19. század történetétől a magyarországi szecesszión át a kortárs művészetekig, a kézműipartól az iparművészetig. Talán ugyanez a kíváncsiság késztette arra is, hogy megpályázza a Műcsarnok igazgatói székét, majd az Ernst Múzeumét - mindkét korszak maradandó nyomott hagyott a hazai muzeológia történetében, az előbbi a műcsarnoki igazgatói anomáliák első epizódjaként, az utóbbi az akkor rövid időre független Ernst Múzeum fénykoraként.

A blockbuster kiállítások legnagyobb átka, hogy akkor is látni kell, ha alig lehet a művek közelébe férkőzni - legfeljebb egy kicsit többet időzik az ember a múzeumban, kivárja, amíg tisztább lesz a tér a következő kép előtt. Nem, most nem a budapesti Rembrandtról lesz szó, hanem a bécsi Velázquezről. Kiváló tárlatvezetővel jártunk ott, a mindig szellemes MNG-s Gimesy Péterrel.

Kevesen tudják (és még kevesebben emlékezhetnek rá), hogy a városligeti Közlekedési Múzeum valaha inkább hasonlított egy templomra, mint egy kiállítóhelyre. Még néhány év, és ismét a régi pompájában várja a látogatókat, előbb azonban, idén április 15-én bezár, és elkezdődik az épület felújítása és bővítése.

Nehezen indultak tavaly a holokauszt és a Nagy Háború (az első) évfordulója alkalmából rendezett események, és az igazán nagyszabású, tán kissé későn elkezdett projekt, a Sorsok Háza befejezésére is még ki tudja, meddig kell várni, így nem meglepő hogy számos program, kiállítás csúszott át az idei évre. Igaz, a holokauszt sem ért véget 1944-ben, az első világháború száz évvel ezelőtt pedig éppen hogy elkezdődött.

Nem jellemző, hogy egy nagyobb presztízzsel bíró múzeum úgy tegyen szert pénzre, hogy a nyílt piacon elárverez egy tulajdonában lévő műtárgyat. A Museum of Modern Art egyszerűen beadott egy Monet-t a Sotheby'shez.

Az ország egyik legdíszesebb és legizgalmasabb múzeumi tere, a Szépművészeti Múzeum hatvan éve lezárt Román Csarnoka az utóbbi évtizedekben leginkább egy horrorfilm forgatási helyszínére hasonlított, a világháborúban megrongálódott, azóta festmények és gipszmásolatok raktáraként szolgált. A múzeum egy hónap múlva bezár, elkezdődik az épület rekonstrukciója. Ám addig is - míg a Rembrandt kiállítás közönsége hömpölyög néhány méterrel odébb - a szakemberek zárt ajtók mögött hozzáláttak az 1983-ban felépített polcrendszer elbontásához.

Hogy kerülhetett az Elgin-márványok egyike az Ermitázs kiállítására? - ez most a nemzetközi művészeti színtér egyik legfontosabb kérdése, miután a görög miniszterelnök közleményben fejezte ki tiltakozását a műtárgy kölcsönzése hallatán.

A Magyar Nemzeti Galéria ezekben a hónapokban egy gyönyörű (tényleg, lehet vitatkozni) kiállítással emlékezik meg Rippl-Rónai József és a modern francia szobrászat (festészet, iparművészet) egyik legnagyobb alakja, Aristide Maillol barátságáról. Mi most csak egy apró epizódot elevenítünk fel: amikor az első világháború kitörése Rippl-Rónait és családját Franciaországban érte, a francia barátok minden követ megmozgattak, hogy kimentsék az "osztrák kémet" a fogolytáborból. Minden szándéka ellenére a legkevésbé Maillol tudott segíteni, akinek éppen elég volt a számláján akkoriban: nevezetesen Harry Kessler gróf, "a vörös gróf", "az utolsó európai".