Ma művészt vagy kiállítást eladni mítoszépítés nélkül lehetetlen. Derkovits esetében nincsenek kétségek, hiszen az ő mítoszát számosan építették és rombolták a halála óta eltelt nyolcvan évben, a Magyar Nemzeti Galéria kiállítása pedig nyomokban rá is játszik, míg az alkalomra megjelent kötet inkább, cáfolni, elemezni és megérteni próbája.
Miközben a kiállítás karanténba helyezi a Dózsa-sorozat lapjait (ahogy a művészek műtermeinek rejtett zugából előkerült pornográf művekkel szokás tenni), egyszersmind ki is vágja a kiállítás szövetéből, és így kétségtelenül hangsúlyosabbá teszi a szerepét. Hogy városi legenda vagy valóság, hogy Derkovits a Kommunista Párt felkérésére készítette el a sorozatot, ezt nem cáfolja és nem erősíti meg senki, és ma már mindegy is lehetne, bár tudjuk, hogy mást jelent egy alkotás, ha nem társadalmi, hanem közvetlen politikai üzenetet hordoz.

Derkovits az Árkádia-jelenetek és az önarcképek után a társadalomkritika éles hangú piktorává vált, ezt próbálta félszeg módon felhasználni, persze jóval később a kultúrpolitika – félszegen, mert proletár volt ugyan, és a szegények vacsoráját festette, de mégiscsak „formalista” módon. Az első évben, 1948-ban, amikor az elismerést létrehozták, megkapta a posztumusz Kossuth-díjat, pár évre rá pedig özvegye tollából megjelent az életrajz (Mi ketten, 1954), amely József Jolán A város peremén című kötetének (1950) az ikertestvére lehetne: mindkettő a tehetséges, meg nem értett, folyton nélkülöző, a mozgalom meghurcolt harcosaként megjelenő művész portréja. József Attila esetében már régóta tudjuk, hogy a kép ennél sokkal árnyaltabb, most pedig Derkovits valódi élettörténetét kaphatjuk meg.

A kiállítás inkább egy hagyományos, az életművet időrendi és tematikai korszakok szerint felosztó, a mostani trendeknek megfelelően nemzetközi párhuzamokat is felsorakoztató szemle, amelynek üdítő részletei minden teremben a kortárs fotográfiára való kitekintés – van miből meríteni, hiszen ez a szociofotó fénykora. A közönséget a kiállítás mellé megjelent kötet dolgoztatja meg inkább, amely az életrajz alapos közlése és a művek elemzése helyett Derkovits művészetének társadalomtörténeti hátterét, kultuszának okait és következményeit és némiképp a „nélkülöző”, „meg nem értett” festő mítoszának leleplezését kínálja. Végre, mondhatjuk, mert éppen itt volt az ideje a valódi Derkovits megismerésére. Most már tényleg kijelölhetjük a voltaképpeni helyét a magyar művészet történetében.


Fotó: Derkovits Gyula: Önarckép (Hunyorító), 1930. Magyar Nemzeti Galéria