Nehezen indultak tavaly a holokauszt és a Nagy Háború (az első) évfordulója alkalmából rendezett események, és az igazán nagyszabású, tán kissé későn elkezdett projekt, a Sorsok Háza befejezésére is még ki tudja, meddig kell várni, így nem meglepő hogy számos program, kiállítás csúszott át az idei évre. Igaz, a holokauszt sem ért véget 1944-ben, az első világháború száz évvel ezelőtt pedig éppen hogy elkezdődött.

Nem jellemző, hogy egy nagyobb presztízzsel bíró múzeum úgy tegyen szert pénzre, hogy a nyílt piacon elárverez egy tulajdonában lévő műtárgyat. A Museum of Modern Art egyszerűen beadott egy Monet-t a Sotheby'shez.

Az ország egyik legdíszesebb és legizgalmasabb múzeumi tere, a Szépművészeti Múzeum hatvan éve lezárt Román Csarnoka az utóbbi évtizedekben leginkább egy horrorfilm forgatási helyszínére hasonlított, a világháborúban megrongálódott, azóta festmények és gipszmásolatok raktáraként szolgált. A múzeum egy hónap múlva bezár, elkezdődik az épület rekonstrukciója. Ám addig is - míg a Rembrandt kiállítás közönsége hömpölyög néhány méterrel odébb - a szakemberek zárt ajtók mögött hozzáláttak az 1983-ban felépített polcrendszer elbontásához.

Hogy kerülhetett az Elgin-márványok egyike az Ermitázs kiállítására? - ez most a nemzetközi művészeti színtér egyik legfontosabb kérdése, miután a görög miniszterelnök közleményben fejezte ki tiltakozását a műtárgy kölcsönzése hallatán.

A Magyar Nemzeti Galéria ezekben a hónapokban egy gyönyörű (tényleg, lehet vitatkozni) kiállítással emlékezik meg Rippl-Rónai József és a modern francia szobrászat (festészet, iparművészet) egyik legnagyobb alakja, Aristide Maillol barátságáról. Mi most csak egy apró epizódot elevenítünk fel: amikor az első világháború kitörése Rippl-Rónait és családját Franciaországban érte, a francia barátok minden követ megmozgattak, hogy kimentsék az "osztrák kémet" a fogolytáborból. Minden szándéka ellenére a legkevésbé Maillol tudott segíteni, akinek éppen elég volt a számláján akkoriban: nevezetesen Harry Kessler gróf, "a vörös gróf", "az utolsó európai".

A tudományos-ismeretterjesztő csatornák kínálatának légyege ma két szóval jellemezhető: mítoszépítés és mítoszrombolás. György Péter legújabb, a korai Kádár-rendszer kultúrpolitikájának néhány fontos epizódját elemző kötete (A hatalom képzelete) mindkettőre vállalkozik, hiszen lesajnált vagy elfeledett epizódokat, szereplőket emel ki, másokról pedig feltárja, hogy semmi sem volt úgy, ahogyan látszott.

A Bálint Ház nagytermében különleges kiállítás tekinthetünk meg, amely mind módszertanában, mind tematikájában is tanulságos lehet a múzeumok számára. A Nemzedékek és amnézia emlékezet című kiállításon bemutatott alkotások létrejöttét fél éven keresztül művészettörténészek, esztéták, építészek és történészek előadásai előzték meg, amelyeket a művészek is meghallgatattak, majd az így elkészült művek között egy tudományos konferencia zárta a holokauszt emlékezettörténetére reflektáló projektet.

Teremőr a kép előtt. Élő lény a kép előtt, az élő kép előtt. Előkép a valós képhez. A kép egészéhez, mely a dolgok mögött végbemenő jelenségeket nem megnevezi, hanem mutatja. Vagyis inkább sejteti. A festmény bal csücskénél, mint valami igézet, teremőr ül utcai ruhában. Csend és eltolódás ember, kép és kiállítótér kapcsolódási sávjain. Némaság. Némaság, mely felpattintja a tér hullámzó pontjainak csatjait. Nem látjuk? Talán. Azaz inkább nem. Nem baj. Azért még így van. Vagy így (is) lehet. Miért ne? Ebben a pillanatban úgy tűnik, mintha a teremőr egy kép lenne. Festmény. Mű a mű mellett.

Hogy mit jelent a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének száz évét átfogó kötet megjelenése, azt pontosan tudja és átérzi egy muzeológiai szakember és egy klasszika archeológus. De vajon miért érdemes az említett két - szűk - halmazba nem tartozók számára is kézbe venni, elolvasni Nagy Árpád Miklós munkáját, arra számos érvet sorakoztatunk fel.

Rockenbauer Zoltán kötete, az Apacs művészet úgy indul, akár egy Dan Brown regény: egy hölgy holttestét találják meg, aki az előző este két férfival távozott egy kiállításról. Ezt követően kiderül, hogy ez a hölgy mélyebb kapcsolatban állt az akkori (1910 körüli) szellemi elit több tagjával, a kiállítás a Nyolcaké volt, ahol aznap este Bartók muzsikált. Aztán nem egy krimi folytatódik, hanem egy alapos, de nem kevésbé lebilincselő tanulmány a magyar szellemi modernizmus számos műfajáról és rétegéről, ahol mindenki hatott mindenkire, mindenki kapcsolatban állt mindenkivel, olyan volt ez a világ, mint egy intellektuális szappanopera.