Miután elkészült az interjú Tamási Miklóssal, a Fortepan online archívum alapítójával decemberi lapszámunk számára, kollégáink nekiláttak megtervezni és megszervezni a portréfotózás körülményeit. Alanyunk úgy gondolta, igazán autentikus lenne a témához egy lomtalanítási helyszín, és miután kiderült, hogy a Ferencvárosban éppen van is erre lehetőség, a stábbal meg is beszéltek egy Vaskapu utcai találkozót. Ekkor jött az igazi meglepetés: a kiválasztott helyszínen ugyanis egy zsáknyi negatív várt a szállítókra (és ezzel az enyészetre), márpedig a fortepanosok a megmondhatói annak, hogy ma már mennyire ritka alkalom ilyen körülmények között fényképekre lelni. Amikor elkészült a portrékép, ahol Tamási Miklós a kezében szorítja a „leletet” őrző fekete zsákot, még senki nem tudta, hogy milyen kincs lapul benne. Azóta tudjuk, hogy az ismeretlen „Mester utcai húskereskedő” pesti zsánerképei a legtehetségesebb profi fotósok munkáit idézik és mára közkinccsé váltak, a Fortepannak, a MúzeumCafénak és a vak szerencsének köszönhetően - a Fortepan alapító ugyanis aznap nem tervezett kincsvadászatot.

Eredetileg csak két barát hobbijából indult a ma már több mint ötvenezer digitalizált fotóval rendelkező online archívum, a Fortepan története. Tamási Miklós és Szepessy Ákos Magyarország hiánypótló képdokumentumait gyűjtötték össze, és gyűjtik folyamatosan mind a mai napig. A privát fényképeken keresztül elveszett pillanatokat, eseményeket, épületeket mutatnak be. Az 1900 és 1990 közötti időszak a fotózás hajnalától a rendszer- váltás pillanatáig villantja fel a családi albumok fényképeitől a nagy építőipari vállalatok raktárakban heverő fotóin át a 20. századot. Az öt évvel ezelőtt elindított archívum az elmúlt időszakban számtalan adományt, családi hagyatékot kapott meg. Bár a Fortepannak állandó munkatársa kevés, a bloggerek sokat segítenek az egyes képek beazonosításában. Az ingyen letölthető és publikálható képek azt a kérdést is felvetik: ki és hogyan rendelkezhet a közgyűjtemények fotóarchívumaival, vagy hogy van-e jogutódja és ára a digitalizált fotónak. A Fortepan alapító-szerkesztőjével beszélgettünk.

Az 1980-as évek végén kezdték el gyűjteni a fotókat. Az akkor gimnazista srácokat mi motiválta, hogy gyűjteni kezdjék az elmúlt száz év képekben megmaradt relikviáit?

Bár sokféle szempontból lehet izgalmas egy kép, minket az motivált, hogy jó fotókat szedjünk össze. Ez ma is vezérelvünk. A gyűjtést Szepessy Ákos barátommal kezdtük: lomtalanításokból szereztük be az első képeket. Jelenleg több mint ötvenezer digitalizált fotónk van, és folyamatosan nő a gyűjtemény. A munka során több száz emberrel kerültünk kapcsolatba, levelezünk velük, elmegyünk hozzájuk, közösen válogatunk. A Fortepan bővítése, működtetése ma egy körülbelül tízfős csapat mániája.

Amíg a gyűjtés pusztán hobbi volt, elegendő lehetett csak a „jó kép” elve. A Fortepan „intézményesülésével” hogyan változott meg a gyűjtés, a rendszerezés munkája?

Időnként igazi kuriózumok is felbukkannak, de a közléskor nem ez az elsődleges szempont. Magyar Bálint családi hagyatékából előkerült két Kosztolányi Dezsőről készült felvétel. Ez irodalomtörténeti szempontból érdekes lehet, de nem minőségi fotók, így nem tettük fel őket a honlapra. A hiánypótlás önmagában nem érv; nem célunk, hogy minden keresésre találatot adjon a rendszer. Nem ettől lesz erős a gyűjtemény. Ugyanakkor az a munka, amit a fórumozók végeznek, döbbenetes. Hiba lenne az ő tudásukat nem használni. Az is fontos, hogy mire keresnek rá a honlapot használók. Többnyire helyszínre, személyekre, tárgyakra, ritkábban eseményekre. A helyszínekkel nagyon jól állunk. Igaz, erős Budapest-központúság jellemzi az anyagot, de hát a fotózás régen inkább városi hobbi volt. De egyre több tudással bírunk a történelmi Magyarországról is. A legtöbb nehézséget a személyek beazonosítása jelenti. Egy jól ismert fotó szereplői mindenki számára ismertek, de más szituációban nem biztos, hogy felismerjük őket. Gömbös Gyuláról sok fénykép ismert, de a balatonalmádi strandon készült fürdőnadrágos képének azonosítása, ha nem tudnánk, kit ábrázol, nehézséget jelentene. Ugyanez a helyzet az eseményekkel is. Vannak a jól ismert, sokat fotózott pillanatok, amelyekről rengeteg találat van az oldalon, és számtalan más dolog nincs dokumentálva. Nagyon élvezem, amikor specifikus, egy témát feldolgozó gyűjtemények bukkannak fel, legyen az egy kaktusznemesítő vagy egy földrajztanár hagyatéka.

Ha ennyire sok a bizonytalanság, hogyan lehet a képeket időben beazonosítani?

Évtizednyi, néha még szűkebb pontossággal is meg lehet határozni a negatív vagy a papírkép alapján, bár néha bosszantó hibákat lehet elkövetni: nagyon nem mindegy, hogy az adott kép 1956. vagy 1957. május 1-jét örökíti meg. A nyár elején került fel a Fortepanra a Fővárosi Levéltár Klösz-hagyatékából ezerötszáz kép. Hatalmas munka volt meghatározni, melyik évben készültek, de szerencsénkre rengeteg forrás áll a rendelkezésünkre: a városépítési adatokból például kizárásos alapon nagyon precízen meg lehetett határozni a készítésük idejét.

A Fortepan mellett menet közben létrejött egy internetes közösség, amelynek tagjai hozzátesznek a képekhez, kérdeznek, vitatkoznak. Sikerül az ő információikat is beépíteni a napi munkába, a feldolgozásba?

Ez nagyon fontos lenne, de ebben rossz vagyok. Ezért lenne szükségünk az intézményesülésre, hogy erre is legyen kapacitásunk. A fotók mögött ott van a technikatörténet, a szerzők kiléte, a formai megvalósítások kérdése. Végtelen sok szintig lehet lebontani az egyes képekhez tartozó információkat. Ha kulcsszavazni szeretnénk egy-egy fotót, az nagyon sok munkát jelentene. Névtelen bloggereink ezt megteszik. A legtöbbjüket a technikatörténet izgatja, így a képeken látható műszaki objektumokról – a villamostól a motorcsónakon át az épületdaruig – részletes tudásunk van, viszont a divatról keveseknek van szakszerű tudása, hogy megállapítsák, mit viselnek az adott fotó szereplői. Fáj, hogy nem tudjuk honorálni, megköszönni mindazt az energiát, amit látogatóink hozzátesznek az oldalunkhoz.

A Klösz-fotók Fortepanon való megosztása, az, hogy a Fővárosi Levéltár szabad felhasználásúvá tette ezeket a képeket, fontos határt jelent a közgyűjteményi fotók nyilvánossá tétele szempontjából. Hiszen a Fortepan létrejöttének egyik legfontosabb eredménye, hogy az ott található képek ingyen felhasználhatók. Ugyanakkor létezik szerzői jogvédelem, személyiségi jog. A Fortepan működése mennyire megy szembe a jelenlegi közgyűjteményi politikával?

A személyiségi jog kérdése valóban felvetődhet a nyilvánosságra hozott képekkel kapcsolatban, de ebben nincs konszenzus. Gondoljunk bele: valamelyik ócskapiacon veszünk egy fotót, amelyet Kossuth Lajos temetéséről készített Klösz György. Kié ez a fotó? Hány példány található belőle közgyűjteményekben? Lejárt már a hetven év Klösz halála óta? Eladta Klösz a jogokat? Akkor ki a jogutódja? Számtalan kérdés jogi szempontból. Még egy ismert műtermi fotó esetében is átláthatatlan az a háttér, aminek alapján a jogszerűségéről ítélkezünk. Még bonyolultabb a kérdés, ha lomtalanításból szerezzük be a képet.

Arra van jogszabály, hogy az egyes intézmények fotói felett ki rendelkezik?

A közgyűjtemények közlési díjat kérnek, ezzel próbálják átvágni a gordiuszi csomót, hogy a gyűjteményük fotóinak másolatát korlátozott felhasználással engedélyezik. De a közlési díjból sem a szerző, sem az adományozó nem lát pénzt. A Klösz-fotókban is számos csavar van. Élnek a leszármazottak, de a Klösz-gyűjteményt 1949-ben államosították. Ehhez hasonlóan számos hagyaték került jogszabályi úton köztulajdonba. Nincsenek egyértelmű nemek és igenek. Ezért alakult ki az a szokás, hogy gyűjteményi hatáskörbe tartozzék az egyes esetek elbírálása: kinek mit és mennyiért adjanak oda. Én azt gondolom erről: nincs más út, mint a szabad felhasználás lehetőségét megteremteni. És erre egy megoldás van: a teljes ingyenesség. Minden más csak maszatolás. Az intézményvezetők úgy kérnek árat a felhasznált képekért, hogy az sincs meghatározva, mitől függ az ár. Ez is az egyik homályos, szürke területe a magyar múzeumi „ügyeknek”. Erre is jó példa a Klösz-gyűjtemény, amely részletekben több közintézményben is megtalálható, de a képekhez különböző áron lehet hozzájutni, hiszen az a helyi intézményvezető döntésén múlik. Én úgy vélem: minden, az államosítás után közgyűjteménybe került képnek ingyenesnek kell lennie, ideértve az MTI archívumát is. Erkölcsileg tarthatatlan, hogy a közpénzen fenntartott hírügynökség által fizetésért fotózott kép ma tizenhatezer forintba kerüljön.

Hogyan viszonyulnak a Fortepanhoz az előbb említett állami intézmények?

Több intézménnyel már korábban is együttműködtünk. Dolgoztunk a Veszprém Megyei Levéltárnak, feldolgoztuk a SOTE levéltárának az anyagát, a Piarista Levéltárnak is digitalizáltunk. A Fővárosi Levéltárral is folytatjuk a megkezdett közös munkát.

A digitalizálásért cserébe az intézményektől az ingyenes hozzáférési lehetőséget kérik?

Mi ezt ajánljuk fel, de szerintem enélkül is ingyen hozzáférést kellene biztosítaniuk a közgyűjteményeknek a náluk lévő fotókhoz. Különösen ha van egy társaság, amelyik a gyűjteményi anyagot, ahogy mi, ingyen digitalizálja. Nem értem, mi tartja a raktárakban ezeket a képeket. Mi több építőipari hagyatékot feldolgoztunk már: a VÁTI-val kezdtük, most az UVATERV-en dolgozunk. (Az UVATERV csaknem százezer darabos fotónegatív-archívuma az idén tavasszal egy raktártűzben és annak oltásában javarészt megsemmisült. A megmenthető fotókat több mint száz önkéntes segítségével sikerült szkennelhető állapotba hozni; a digitalizált fotók folyamatosan jelennek meg a Fortepan oldalán – a szerk.). Mindeközben a BUVÁTI fotóiból, amelyek a Kiscelli Múzeumban vannak, egyetlen kockát sem digitalizáltak még. Többször fölajánlottuk a BTM-nek, hogy feldolgoznánk ezt az anyagot is, cserébe csak hozzáférési lehetőséget kértünk, de eddig nem járunk sikerrel.

Vannak a Fortepanhoz hasonló nemzetközi gyűjtemények?

Olyat, ami hozzánk hasonlóan egy teljes évszázadot lefed, nem ismerek. A komoly nagy tengerentúli és nyugat-európai archívumok mind a Flickren indítanak csatornát. Az itt közzétett gyűjtemények ingyen használhatók. Pedig egészen más Nyugat-Európában ennek a kérdése, ahol a fotónak mindig volt piaci értéke is, így nehezen képzelhető el, hogy valaki ingyen felajánlja évtizedek óta gyűjtött anyagát.

Magyarországon is jöttek létre fotógalériák, történtek kísérletek a fotó piaci árának megteremtésére, voltak fotóaukciók is. Mi a Fortepan helyzete ezen a területen?

A Fortepan digitális tartalmat hoz létre, és ennek közlését szeretné ingyenessé tenni. Ezzel párhuzamosan létezik a fotóműtárgy-piac, amelynek az értékét csak emeli, ha forognak a képek a neten. Attól, hogy valami ismertté válik, még vonzóbb a gyűjtő számára az eredeti megszerzése.

Tettek lépéseket arra, hogy a mai idős fotósok gyűjteményeit is magukénak tudják? Mi történik évtizedek múlva ezekkel a pótolhatatlan gyűjteményekkel?

Felvettük a kapcsolatot több idősebb mesterrel, akiket arra biztatunk, hogy a hatalmas anyagukból válogassák ki a számukra fontos képeket, a többit, a számukra kevésbé értékes több tíz- vagy százezres anyagot pedig bocsássák a rendelkezésünkre. Ez garancia arra is, hogy fennmaradjanak a képeik. Jó példa erre Urbán Tamás hagyatéka, aki csaknem ötvenezer kockát fotózott, többségében olyan sajtófotókat, amelyeket szívesen megoszt velünk, mert az életműnek nem kiemelkedő darabjai, viszont kordokumentumként fantasztikusak. Mi nem gyűjtünk, csak digitalizáljuk a fotókat; a nekünk ajándékozott anyagokat a Fővárosi Levéltárban helyezzük el. A Film Színház Muzsika egykori fotósának, Kotnyek Antalnak a képeit a család anyagi okokból adta el; megvettük, digitalizáltuk, majd továbbadtuk a Színháztörténeti Intézetnek. Szerintem ez a tökéletes megoldás, hogy átnézhessük az anyagot, kiválogathassuk, digitálisan közkinccsé tehessük, az eredeti anyag sorsáról pedig döntsenek a családok.

A digitalizálás az elmúlt évtized forradalma. Mit mond a digitális másolatokról a szerzői jogvédelem?

Őszintén szólva nem nagyon tudjuk, hogy a digitális másolat kié. Nagyon szeretném, ha egy minisztériumi államtitkár fordítana erre időt, megkérdezne néhány közgyűjtemény-vezetőt és néhány független szakembert a kérdésről. Kié a digitális tartalom? Milyen felbontásban készülhetnek a képek? Ki mire használhatja fel? Mi azért vagyunk ilyen népszerűek, mert jól látszik, a sajtó ki van éhezve az archív forrásokra, de nincs pénze fotókra költeni. A ma az internetes felületeken megjelenő képillusztrációk fele a Fortepan gyűjteményéből származik, azért, mert mi ingyen adjuk. És ezt kellene felismerni, hogy a közművelődés ügye sokszor a pénzről szól. Akkor tudok értéket átadni, ha ingyen kapok tartalmat. Lehet ragaszkodni a múzeumi sajáthoz, de annak az az ára, hogy nem lesznek ismertek az ott őrzött anyagok.

Szerző: Marton Éva

Megjelent a MúzeumCafé 50. számában (2015. december-2016. január)

Portré: Villányi Csaba/Flashback Photo/MúzeumCafé

Illusztráció: A fotózáson talált zsák egyik kincse (Fortepan, orig: Vaskapu utca) A többi lelet itt látható

Tamási Miklós a gimnázium elvégzése után a Kossuth Lajos Tudományegyetem lengyel szakán kezdte meg tanulmányait 1993-ban. 2006-ban a MOME tipográfusi szakán szerezett diplomát. 2010-ben alapította meg a Fortepan internetes fotóarchívumot. Az OSA Archívumában dolgozott, de mivel a Fortepan feladatainak ellátása egész embert kíván, az idei év elejétől már csak ezzel foglalkozik. Papp Gábor Zsigmond rendező több filmjének volt a forgatókönyvírója (Budapest Retró I–II, Balaton Retró, Magyar Retró, Az ügynök élete); társszerzője volt az Ungváry Krisztiánnal közösen írt Budapest 1945 című könyvnek (2006) és szerkesztője A moszkvai levelezés – Hegedüs András levelei című kötetnek. Több budapesti városi programnak – Csillagos házak, Budapest 100 – is szervezője.