Az a megtiszteltetés érte lapunkat, hogy egy blogbejegyzésünk egyik mondatára reagálva egy felirat elhelyezésével reagáltak a kurátorok. A balatonfüredi Vaszary Villában látható Menedék a tüdőszanatóriumban című, a Levendel-gyűjteményt bemutató kiállításon egy ágy elhelyezésének okán és célján töprengtünk. Íme a nagyon is elfogadható és világos magyarázat:

Mit érez HIÁNYnak a maga területén? A MúzeumCafé körkérdésére tizenegy múzeumi szakember válaszolt, igazgató, középvezető, régész, művészettörténész, restaurátor, múzeumpedagógus, történész, levéltáros, országos és vidéki múzeumok munkatársai. A lap most megjelent száma a múzeumi szakma, örökségvédelem hiányosságainak feltárása mellett megszűnt intézmények, elveszett műkincsek és gyűjtemények után ered.

A világ legzsugoribb embere adóelkerülés céljából vásárolt hihetetlen értékű műkincseket - ez a kép alakul ki a nézőben a hárombetűs mozicsatorna most vetíteni kezdett sorozatában, a Bizalomban (I.) J. Paul Gettyről. Ahogy minden mozi, ez is kicsit sarkosan fogalmaz, a szórakoztatás és megrendítés érdekében, ám nagyjából ez volt a valóság az olajmilliárdosról fennmaradt emlékezések szerint. A storyline az elrabolt unoka utáni hajtóvadászat, a díszletet a hetvenes évek Rómája és Getty angliai kastélya adja. Főszerepben a zseniális Donald Sutherland.

A Levendel-gyűjtemény ismert, több kiállítás és katalógus is bemutatta, az anyag egy része múzeumi letétben, a Fővárosi Képtár van. A napokban Balatonfüreden nyílt kiállítás alapvetően más irányt vett a korábbi kiállításokhoz képest: a gyűjtő és nem a gyűjtemény került a középpontba. Nyilván most jött el az ideje, hogy már a hetvenes-nyolcvanas évek is magyarázatra szoruljon.

Mezei Gábor művészcsaládba született: anyja, Hauswirth Magda a harmincas évektől a hetvenes évekig portrékarikatúrák százait készítette a kor ismert színészeiről, művészeiről, apja, Pán Imre színházi újságíróból lett az avantgárd egyik központi figurája, az Európai Iskola alapítója, a csoport kiállításainak helyet adó Művészbolt vezetője. Hogyan lehetett ilyen háttérrel Makovecz Imre belsőépítészeként az organikus építészet formai követelményeihez alkalmazkodni? Hogyan tudja feldolgozni egy alkotó, hogy a munkái lassan megsemmisülnek? Milyen felelősséggel jár a Pán-Mezei-féle szellemi és tárgyi hagyaték gondozása?

Bár a Füst Milán Fordítói Alapítvány műtárgyanyaga több közgyűjtemény látókörébe is került az elmúlt évtizedekben, végül mégis a műkereskedelemben kötött ki 32 festmény és grafika. A Kieselbach Galéria ma esti árverésén mégis jutott a múzeumoknak egy-egy alkotás: a Magyar Nemzeti Galéria Berény Róbert Weiner Leó portréját, a Petőfi Irodalmi Múzeum ugyancsak Berény Füst Milán portréját vásárolta meg 65, illetve 14 millió forintért. Mindkét múzeum az elővételi jogával élt (amit a helyszínen tartózkodó főigazgatók jeleztek), hiszen a művek védettek voltak.

Egy muzeológiai folyóiratnak alapvetően nem faladata a kereskedelmi galériák programjaira felhívni a figyelmet, de megteszi önszorgalomból, hiszen egyszeri és megismételhetetlen tárlatok nyíltak és nyílnak mostanában, ettől kezdve pedig teljesen mindegy, ki vagy mi a fenntartó.

A három leg(el)ismertebb és legdrágább német kortárs képzőművész (Baselitz, Richter, Kiefer) közül ketten Kelet-Németországban kezdték pályájukat, viszonylag fiatalon az NSZK-t választották hazájuknak, később is élesen bírálva a kelet-német művészetet. A legnagyobb kritikus kétségkívül a most Budapesten kiállító Georg Baselitz, akinek három héttel ezelőtt 7 és félmillió fontért árverezte el a Sotheby's a Férfi vörös zászlóval című festményét.

Egészen ritka dolog Közép-Európában, hogy egy ennyire értékes gyűjtemény évszázadokig magánkézben maradjon. Leonardo da Vinci 2009-ben Budapesten is kiállított művéről ráadásul kevesen tudják, hogy a krakkói múzeumban csak letétként látható. Most úgy tűnik, hogy a lengyel állam a tulajdonjogot is megszerzi, a Czartoryski-gyűjtemény több más értékes darabjával együtt.

Hol van a méltó helye Csontváry Kosztka Tivadarnak a művészettörténetben és hol a kiállítóterekben? Feldolgozott-e az életmű, láthatók-e az alkotások? Ezektől a kérdésektől hangos manapság a művészeti közbeszéd a fővárosi kiállítás apropóján. Magától értetődő tehát Csontváryról azzal az emberrel beszélgetni, aki kiemelten fontos szerepet játszott abban, hogy a művek állandó otthont kaptak Pécsen, miközben részt vett a pécsi Múzeumutca létrejöttében, a Modern Magyar Képtár anyagának gazdagításában magángyűjtemények és művészhagyatékok befogadásával. Romváry Ferenc elismeri, hogy nem lett volna esélye mindezeket véghezvinni olyan emberek nélkül, akik kellő politikai hátszéllel és hatalommal, egyszersmind kulturális igénnyel, a művészetekre való fogékonysággal rendelkeztek a helyi országgyűlési képviselő Aczél Györgytől az igazi mentor Takács Gyula tanácselnök-helyettesen át az ország egyik legprogresszívebb megyei múzeumát vezető Hárs Éváig. Ma már történelem, de a hatvanas években még a jelenidőhöz tartozott, amikor egy olyan Zsolnay igazgatta a múzeumi tárlókban a tárgyakat, aki még megélte a dinasztia fénykorát, amikor Martyn Ferenc a bányászokból képzett szocreál festőkkel hadakozott, amikor a művészeti gimnazista Pinczehelyiék akasztgatták a képeket a képtár első állandó kiállításán, amikor Németh Lajos először vehette szemügyre a raktárak mélyéről előszedett Csontvárykat, és amikor huszonnyolc pesti vonatút és tizenegy szerződésvariáció után egyezett meg a pécsi múzeum Gerlóczy Gedeonnal a műtárgyak elhelyezéséről.