A Múzeumok éjszakáján százak bolyongtak a budai vár alatti barlangrendszer különböző szakaszain. A Labirintusban jóval többen, mint ahányan a nyitvatartási idő alatt szoktak (vagyis sokkal többen keresték kétségbe esve a kijáratot, egymás sarkát taposva a sötétben, levendulát és sót szorongatva), a Sziklókórházban és a kapcsolódó atombunkerben pedig lényegesen hosszabb várakozási idő alatt lehetett bejutni. Az egyik egy mese, nem több annál, a másik viszont a szomorú valóság, a közelmúlt történelme.

A Múzeumok Éjszakáján országosan több száz program közül lehet választani. Ha valaki a kezdéstől úton lesz az egyik helyről a másikra, és mindenhol eltölt egy minimális időt, hogy megnézzen egy teremnyi látnivalót, halljon pár mondatot egy tárlatvezetésből és pár akkordot egy koncertből, az még mindig csak az elenyésző töredékét látja és hallja az egésznek. Kész katasztrófa!

Múlkor videót ígértünk, most pedig teljesítjük: Garas Klára, a Szépművészeti Múzeum egykori főigazgatója a kiürített Román csarnokban nyűgözött le minket. Ő már sok mindent látott ott: havat, romot, döglött lovat, raktárat és most a reményt, hogy hetven év után olyan lesz, mint az eredeti...

A készülő kiállítás kapcsán elővettük az egyik, öt évvel ezelőtti lapszámunkat. Az alábbi kérdést tettük fel: Hol és hogyan lehetne méltó módon bemutatni Magyarországon Csontváry Kosztka Tivadar egyedülálló életművét? Aki válaszolt: Kieselbach Tamás, Sárkány József, Gulyás Gábor (!) és Szücs György.

A város legromantikusabb kiállítóhelye, az óbudai kiscelli kolostorépület és templom hetven éve szolgál a főváros múzeumaként. A Mágnás Elza-rejtélyt felelevenítő kiállítás most húzott egy nagyot: az épületre, annak történetére is reflektál, a terek és a falak nem a hátterét adják a tárlatnak, hanem részei annak.

Bölcs és példamutató lépés egy közintézménytől, amikor digitalizálja archívumát és közkinccsé teszi. A Fővárosi Levéltár Klösz György több mint 1500 fotóját bocsátotta a Fortepan rendelkezésére, hogy bárki számára megtekinthetővé váljon. Valljuk be: Klösz nélkül fogalmunk sem lenne, hogy milyen volt Budapest 120 évvel ezelőtt.

Nehéz úgy megrendezni egy komolyabb képzőművészeti kiállítást, hogy a szakma lényegében kimarad belőle, a teljes kommunikációt a politika végzi, így bizony sok a tárgyi tévedés, és ugyan van jó néhány adóssága az utókornak Csontváryval kapcsolatban, de egy ilyen esemény ezen biztosan nem segít.

Trogmayer Ottó nem volt tősgyökeres szegedinek, "csak" pályájának negyven éve kötődött a városhoz: éppen ennyi ideig dolgozott a Móra Ferenc Múzeumban, ahová kezdő régészként került, és ahonnan főigazgatóként vonult nyugdíjba. Emellett több mint három évtizedig oktatott a város egyetemén, az utolsó csaknem egy évtizedben tanszékvezetőként. Régészként "végignégykézlábazta" Csongrád megyét, múzeumvezetőként végigvezette az Ópusztaszeri Emlékpark - és a Feszty-körkép - megvalósítását az első gondolattól - ami Erdei Ferenc dolgozószobájában született meg 1970-ben - egészen az 1995-ös átadásig.