A Levendel-gyűjtemény ismert, több kiállítás és katalógus is bemutatta, az anyag egy része múzeumi letétben, a Fővárosi Képtár van. A napokban Balatonfüreden nyílt kiállítás alapvetően más irányt vett a korábbi kiállításokhoz képest: a gyűjtő és nem a gyűjtemény került a középpontba. Nyilván most jött el az ideje, hogy már a hetvenes-nyolcvanas évek is magyarázatra szoruljon.
A Vaszary Galériában B. Nagy Anikó és Káli-Trutz Enikő által rendezett kiállítás nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy egyszerre idézze meg az Európai Iskolába tartozó művészek körét, a Korányi Tüdőszanatórium világát, a Városmajor utcai Levendel lakás – mint politikai és kulturális „szalon” – szellemét, a boldog békeidőket, amikor a rendszert váltani akarók még egy irányba tartottak. A tüdőgyógyász Levendel Lászlót progresszív orvosi, politikai és kulturális folyamatok középpontjába helyezi, a gyűjtemény pedig tökéletes illusztrációjává válik egy alapvetően nyitott és integráló személyiségnek.
A hely nyilván megköveteli, hogy kicsit több információt is közöljön, a kurátorok talán többet „magyaráznak”, mint ahogy egy múzeumban tennék, a kiállítótér méretéhez képest igen sok az olvasnivaló, és a művek mellé is jutott értelmezés, a megszokott képfeliratokon felül. Mindez egyáltalán nem baj, sőt!
Levendel László szinte egykorú volt a kiállított művészekkel, alig néhány évvel fiatalabb Bálint Endrénél, Anna Margitnál, Vajda Júliánál, valamivel idősebb Kondor Bélánál, többségükkel életútja is hasonló, már ami a vészkorszakban átélt eseményeket illeti, talán ez a magyarázat arra, hogy a hagyományos orvos-beteg viszonynál szorosabb kapcsolat alakult ki közöttük, talán néha túlságosan is, ami – egyes visszaemlékezések alapján – már-már függő viszony is lehetett. A közös sors a „túlélés” volt, amelynek lelki következményeit, elsősorban terhét kutatásai középpontjába is állította. Levendel a holisztikus gyógyításban hitt, a szanatóriumban kollégája, az Európai Iskolát alapító Mezei Árpád pszichológussal együtt vallotta, hogy a tüdőbetegségben vagy alkoholizmusban szenvedő betegek gyógyításának feltétele az életút és a társas viszonyok megismerése és megértése. A testet gyógyították, hogy elősegítsék az alkotást, amely egyszersmind terápiaként is szolgált.
Anna Margit vitte el Levendelt az 1957-es Tavaszi tárlatra a Műcsarnokba, négy évvel később már ő maga is – Mezei Árpád segítségével – kiállítást rendezett a szanatóriumban ápolt betegek, a régebbiek (Dési Huber, Derkovits, Szőnyi) és a kortársak műveiből, és ugyan 1957 után a kultúrpolitika továbbra sem adott (kiállító)teret az absztraktoknak és a szürrealistáknak, nyilván a különleges helynek köszönhetően megkapták a hivatalok jóváhagyását a tárlatra. Az ekkor Párizsban tartózkodó Bálint Endre művének kiállítása mégis szolgáltatott apropót arra, hogy Levendelt feljelentsék, ez azonban nem tartotta vissza a modern művészet iránt érdeklődő tömegeket a tárlat megtekintésétől.
A kiállítóterekben változó arányban szerepelnek Levendel életének, működésének a dokumentumai és a gyűjtemény darabjai. Egy terem kifejezetten a budakeszi szanatórium világát idézi meg, a plafonon kinagyított röntgenfelvétellel, az ajtóban régi kórházi vasággyal, amelynek jelenléte az egyetlen kérdőjel az egész kiállításban, minden más, képről-képre, mondatról-mondatra fontos, pontos és tanulságos. A művek pedig a korábbiaknál gazdagabban mutatják be a gyűjteményt, mivel nemcsak a letét, hanem a családnál maradt darabok is helyet kaptak a Vaszary-villában.
A kiállítás június 30-ig látható, a gyűjtő személyét és gyűjteményét újraértelmező kétnyelvű katalógus – magyar szövege a helyszínen elolvasható – májusban jelenik meg.
