Szlovákiában mindeddig nem rendeztek Erzsébet királyné alakjával foglalkozó átfogó kiállítást; személye ott nincs annyira az érdeklődés előterében, mert az a fajta kötődés, ami a magyarországi Sisi-kultusz alapját jelenti, itt teljesen hiányzik. Ha mégis van hely, ahol teljes mértékben helyénvaló Szlovákiában egy ilyen kiállítást rendezni, az a betléri Andrássy-kastély, hiszen az itteni gyűjtemény nagyon sok jelentős, a királyné személyéhez kapcsolódó műtárggyal, dokumentummal, emléktárggyal dicsekedhet.

 


A betléri Andrássy-kastélyban mindeddig nem nagyon rendeztek időszaki kiállításokat. Nem is érezhették ennek szükségét, mivel a kastélyt és a benne látható állandó kiállítást több százezer látogató kereste fel évente, ráadásul szabad hely sem nagyon volt. Ám az igazgatóváltással (amikor Barczi Gyula művészettörténész lett a Szlovák Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese és egyúttal a múzeum szervezetébe tartozó betléri kastély igazgatója is; vele készült interjúnkat lásd: MúzeumCafé 44. – a szerk.) alapvetően megváltozott a kastély és gyűjteménye szerepéről, feladatáról addig kialakult elképzelés. Az új igazgató több területen indított el újításokat: ilyen az állandó kiállítás szakmai alapú, fokozatos és folyamatos átalakítása, időszaki kiállítások rendszeres szervezése, a gyűjtemény szisztematikus feldolgozása és közzététele, a kortárs művészet bevonása. Ezeknek a törekvéseknek mindegyike jól érzékelhető a mostani Erzsébet-kiállítás látogatói számára is. Ahhoz, hogy helyet biztosítsanak neki, a földszinti teremsort kiürítették, hófehérre festett falak közé került a tárlat, amelynek – ez is szokatlan itt – látványtervezői vannak, akik alkalmazkodtak a tér jellegzetes adottságaihoz. A három nyelven – szlovákul, magyarul, angolul – megfogalmazott teremfeliratok rögtön a belépéskor felhívják a látogatók figyelmét, hogy a meseszerű kultusz világa igen messze van a valóságtól. Attól a valóságtól, ami jóval kevésbé volt meseszerű, és többször inkább volt szomorú, mintsem örömteli.


A betléri tárlat nem csupán egy a „megszokott” Sisi-kiállítások közül, hiszen rögtön az első terem mindjárt messzebbről indít: az Andrássyak és a Habsburgok felette változó, nem mindig barátságos kapcsolatával foglalkozik. Már az elején nyilvánvalóvá válik a rendezők törekvése, hogy a bemutatott tárgyak egyensúlyban legyenek, már ami a származásukat illeti: hogy a raktári, eddig be nem mutatott betléri anyag mellett magángyűjtőktől és jelentős múzeumoktól kölcsönzött művek is egyaránt szerepeljenek, ráadásul csaknem egyenlő arányban. Fontos még hangsúlyozni továbbá, hogy ez egy történeti kiállítás, annak minden nehézségével, amelyekkel itt sikeresen megküzdöttek. Ebben persze nagy segítség a hely, a kastély maga és annak állandó kiállítása, vagy inkább eredeti berendezése, amely többé-kevésbé sértetlenül maradt ránk.


Andrássyak és Habsburgok tehát indításképpen; a család bizony nem mindig Habsburg-hűségéről volt híres. Éppen Andrássy Gyula személye a bizonyíték rá, hogy a kapcsolat egy élet során is mennyit változhatott: a „szép akasztott”-ból miniszterelnök, majd a Monarchia külügyminisztere lett. A betléri képek – Madarász Viktor Andrássy-portréja, Sterio Károly Elesett honvédja – mellett Alfred Montenuovo herceg, főudvarmester, az Aranygyapjas Rend kitüntetettje díszruhája, valamint maga a kitüntetés látható (ez utóbbiból nincs egyetlen példány sem Szlovákiában), mellettük azonban épp olyan érdekes Andrássy Franciska Habsburg-fotóalbuma is.


A következő terem tárgyai az országon belüli kölcsönzésekre példák, többek között a pozsonyi Városi Múzeum gyűjteményéből. A relikviák, a dokumentumok és a képek szerencsés elegyet alkotnak. Egy különleges kis tárgy a legfrissebb szakirodalomban is megjelenik. Akár a kiállítás, a valóság és a mítosz ellentmondásaival foglalkozik Walter és Renate Hain 2015-ben megjelent Kaiserin Elisabeth und die historische Wahrheit című kötete, amelyik éppen egy a betléri kiállításon látható kis porcelán szoborcsoport kapcsán illusztrálja, hogyan „csaltak” már a kortársak is: a szobor egy Erzsébetnél jó fél fejjel magasabb Ferenc Józsefet ábrázol, mellette viszont fotómontázs mutatja a könyvben, hogy a valóságban a császárné 172 centiméter magas volt, férje pedig éppen egy centiméterrel alacsonyabb.


A pest-budai koronázásnak szentelt teremben még Andrássy Gyula Erzsébethez írott levelét is láthatjuk; izgalmas párhuzam ehhez Károlyi Mihályné megjelenése „élőben”, filmen, amint Andrássy Gyuláról mesél. A magyarországi kölcsönzőktől – elsősorban a Nemzeti Múzeumtól és a gödöllői Királyi Kastélytól – sikerült egyedülálló tárgyakat kapni: ilyen például Benczúr Gyula posztumusz Erzsébet-portréja, amelyet a császár rendelt meg. Az arany háttér előtt megjelenő fekete ruhás nőalak egyfajta időtlen és kortalan ideálkép, festői megoldása Gustav Klimt női portréit idézi. Kétségtelenül az Erzsébet-ikonográfia egyik legjelentősebb darabja, jóllehet a császárné és királyné ábrázolásainak száma igen nagy, és legtöbbjük a korszak legjobb művészeitől származik. Az utóbbi évtizedben több eddig ismeretlen portrét is sikerült felkutatni és kiállítani itthon, ezek mellett azonban akad még olyan, amelyről keveset tudunk: ilyen például az itt is látható, Erzsébetet vadászöltözékben ábrázoló, amely festőjének nevét a különböző publikációk a kilencvenes évekbeli első bemutatás óta sorra elismétlik, anélkül hogy kézzelfogható információval szolgálnának akár róla, akár a kép keletkezésének történetéről.


Gödöllő önálló téma lett, okkal, hiszen a magyarországi koronázás után ajándékba kapott kastély elsősorban a pihenés és a szórakozás helyszíne volt. Ez utóbbit leginkább a vadászat jelentette. A tárlatban láthatjuk a betléri vadászjelenetek olajképeit is, a gödöllői mintás porcelánok, levelek, ereklyetárgyak mellett pedig egy különlegességgel is találkozhatunk: Andrássy Gyula felesége, Kendeffy Katinka kiállításon most először bemutatott portréjával. Franz von Lenbach (1836–1904) festette, egy magángyűjteményből került ide, és a kiállítás bezárása után valószínűleg hosszú távú letétként itt is marad. Lenbach a müncheni Akadémián Karl von Piloty tanítványa volt, mint oly sok magyar művész is. Sokat utazott, kiváló másolatokat készített a régi korok mestereinek műveiről, és legalább olyan divatos és körülrajongott portréfestő lett, mint amilyen például László Fülöp volt. Uralkodók, politikusok, egyházi méltóságok, a közélet hírességei versengtek azért, hogy megfesse a képmásukat. I. Ferenc Józsefről például 1873-ban készített egy reprezentatív, egész alakos képet. Andrássy Gyuláról és feleségéről, Kendeffy Katinkáról nagyjából ugyanekkor festett képmásokat. A betléri kiállításon látható Kendeffy Katinka-portré feltehetően azonos az egykor Ifj. Andrássy Gyula tiszadobi gyűjteményében lévő képpel, amelynek reprodukcióját a Lyka Károly által szerkesztett Művészet című folyóirat 1904. évi 3. számában megjelent Lenbach-nekrológ illusztrációjaként tettek közzé. Egy másik, kalapos portré 1875-ből származik. A most Betlérben látható kép azonban intimebb, lágyabb, a festő legjobb képességeit csillogtatja meg. Talán szokatlannak tűnik, hogy a mayerlingi tragédia, Rudolf trónörökös rejtélyes halálának témája is megjelenik itt, elsősorban a szereplők fotográfiái révén.


A halál és a gyász, valamint az azt követően kialakult Sisi-kultusz termei is bőven tartogatnak különlegességeket: ilyen például az az Erzsébet viselte gyászruha-darab, amelyet ereklyeként foglalatba helyeztek; ez a pozsonyi Városi Múzeum gyűjteményéből származik, és eddig még soha nem szerepelt kiállításon. Márk Lajos (1867–1942) a városligeti Gerbeaud-pavilon előtt sétáló Erzsébetet és kíséretét ábrázoló nagyméretű festményének született litográfia-, illetve olajnyomat-változata is, az utóbbi látható a kiállításban. Az 1896-os országos kiállítás egyik csarnoka volt eredetileg ez a pavilon, Gerbeaud Emil bérelte a millenniumi tárlat végét követően. Rengetegen jártak ide uzsonnázni a Királydíj lóversenyről, volt két terasza, konyhája is. Budapest ostroma idején a németek hadianyagraktárnak használták, porig égett, nyoma sem maradt. Bár a jelenet címe a Gerbeaud-pavilont említi, valójában a kiállítási pavilont látogatta meg a királyné Gizella főhercegnő, Ferenczy Ida, Festetich Mária és mások kíséretében. Gerbeaud Emil később megvette a festményt, a háborúig az egykor szintén Gerbaud-tulajdon Művész cukrászda falán lógott, majd 1950-ben a Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokába került, innen pedig a gödöllői kiállításba, letétbe, illetve most Betlérre, kölcsönként.


Ha az Erzsébet-ikonográfiáról elmondhatjuk, hogy kivételesen gazdag, bízvást igaz, hogy ezen belül a legváltozatosabbak, legizgalmasabbak, leginkább sokrétűek a kultusz ábrázolásai. Ezen a csoporton belül is akad egy sor olyan kép – a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnoka, ahonnan számos műtárgyat kölcsönöztek Betlérbe, különösen bővelkedik ezekben –, amelyek Erzsébet szinte szentként való tiszteletének emlékei. Karl Wernig 1898-as, a királyné haláláról megemlékező emléklapja már a kultusz ilyetén alakulását jelzi. A litográfián az 1854-ben kapott és akkor először viselt, Georg Raab által 1878-ban megfestett báli ruhát és rubin ékszer-együttest viseli a szárnyas angyal alakjában megjelenő Erzsébet, feje fölött a Szent Korona lebeg. Koporsójára magyar díszruhás, zokogó férfi borul, a kőkartusban, a koporsó végénél a magyar címer látható. Az angyali, tündéri jelenség formájában történő megjelenítés további példája két első világháborús ábrázolás 1915-ből (most az évforduló kapcsán különösen aktuálisak), az egyiknek címe Nézd, hogy harcolnak a magyarok, ezen a látomásként, angyal alakjában megjelenő Erzsébet az asztalánál ülő Ferenc József figyelmét hívja fel az ablakon túl, a távolban feltűnő harcoló magyarokra, míg a másikon, a mennyből leszállva mint új Patrona Hungariae érkezik a háborús sebesültek közé.


A kiállítás vége behoz egy olyan kultuszemléket is, amelynek többszörös magyar vonatkozása van. Ernst Marischka 1955 decemberében elkészült filmje, a Sissi (sic!) a magyarok királynéja, Romy Schneiderrel a címszerepben fontos szerepet kap a kultusz bemutatásánál. Olyan részleteket láthat a közönség, ahol a magyarokkal való szeretetteljes kapcsolat különösen hangsúlyos, még a himnusz is hallható, és persze jelentős a párhuzam a film és a nem sokkal későbbi 1956-os események között. Óriáskivetítőn jelennek meg a kiválasztott részletek, és a vetítés roppant hatásosnak bizonyul a közönség körében.


És ez csak látszólag a kiállítás vége, hiszen a felsőbb szinteken, a kastély állandó kiállításának tereiben is folytatódik, ügyesen kapcsolódva az ottani műtárgyakhoz. Itt láthatjuk Franz Ruß (1817–1892) fiatalkori Erzsébet-portréját, amelynek meg sem tudjuk számolni, hány változatát festette meg, I. Ferenc Józsefével együtt. Csak a Történelmi Képcsarnokban kettő van (egy mellkép és egy egész alakos), és az egyik legutóbbi gyarapodás az Esterházy-család, illetve annak magánalapítványa tulajdonában lévő példány, amelyet 2007-ben restauráltak. A császári pár házasságkötéséhez kapcsolódóan 1854-től egészen 1857-ig készültek ezek a képek.

Az egyik emeleti szalonban látható az a trónszék, amelyet Andrássy Gyula készíttetett I. Ferenc József számára, hogy a látogatásakor használja. A dúsan aranyozott, túlburjánzó, neorokokó tárgy önmagában is kitűnik a környezetéből, de látványelemek is érzékeltetik, hogy a lenti időszaki kiállításhoz tartozik. Ráadásul itt bonyolítják az egyik közönségkedvenc rendezvényt: Erzsébet királyné hasonmása ezen a trónuson ülve tart „audienciát”. Ráadásul nemcsak hasonmást választottak Betlérben, de elkészítették a koronázási díszruha másolatát is, amit a császárné megszemélyesítője visel is a fenti alkalmakkor. Szintén az emeleti termek egyikében látható a híres öltözék festményen, fotográfián, sőt szoborváltozatban is megörökítve. A legszebbek, leghíresebbek Wagner Sándor (1838–1919) és Székely Bertalan (1835–1910) festményei (előbbi a Történelmi Képcsarnok gyűjteményében van, utóbbi a makói városházán volt eredetileg, Csanád vármegye főispánja megrendelésére készült, ma a József Attila Múzeum gyűjteményében őrzik), illetve Emil Rabending (1823–1886) fényképe. Körben a falakon a koronázáskor jelen lévő udvarhölgyek képmásai „vendégeskednek” Homonnáról, és ugyanitt látható az állandó kiállítás részeként a koronázást megörökítő hatalmas méretű festmény. De egy egész alakos Ferenc József-portré – igaz, idősebb kori – is megjelenik újdonságként az állandó kiállításban.


Ezzel az érdekes és látványos időszaki kiállítással párhuzamosan a betléri Andrássy-kastély története is egy teljesen új korszakába lépett. Rengeteg átalakulás történt: a melléképületben már csaknem kész az új közönségfogadó tér, a régi pénztár helyén pedig kávézó nyílt. Az épület teraszán ülő látogató egyszerre gyönyörködhet a kastély homlokzatában és a szökőkút, valamint az azt körülvevő parter szépségében. Az állandó kiállítás letisztultabb, értelmezhetőbb formát öltött, az összetartozó tárgyak egymás mellé kerültek, új terek és műtárgyegyüttesek formálódtak. Az eddig a földszinten szinte elrejtett családfa-ábrázolást például felvitték a fogadótérbe és az ősgaléria portréi mellé helyezték, hogy a látogató könnyen tisztázhassa a családi kapcsolatokat. A télikert az újrarendezése nyomán jobban visszaidézi az Andrássyak idejét; a családtagok utazásai során összegyűjtött különleges tárgyakból egy nem túl nagy, de annál érdekesebb és jelentősebb egyiptológiai tárlat jött létre. Rengeteg műtárgyat restauráltak, közöttük sok olyat, amelyek eddig raktárban rejtőztek, és most megújulva visszakerültek eredeti helyükre, környezetükbe. Ez a munka folyamatos, és lehetővé teszi majd egy újabb terv megvalósulását, a gyűjtemény remekműveinek együttes bemutatását.


Ami viszont manapság sokak számára valószínűleg a legmeglepőbb újítás, az a kortárs művészet meghívása és befogadása a kastély falai közé. A „Museum contemporary” projekt minden évben más kortárs művész betléri bemutatkozását tervezi: az első már meg is valósult, egy időben nyílt meg az időszaki kiállítással, és a nyár végéig látogatható. Jaro Varga korábbi installációi is foglalkoztak már könyvekkel, könyvtárakkal, így a betléri helyszín ideális volt számára a régóta zárva tartó, eredetileg még Andrássy Lipót által könyvtárnak épített 18. század végi rotunda épületében. A falakat körben látszat-polcokon álló látszat-könyvek borítják, és egy filctollat a kezünkbe véve valódi könyvek címeit írhatjuk fel a gerincükre; nemcsak létezőkét, hanem olyanokét is, amelyeket vágynánk megjelentetni. A rotundából a 20. század elején költözött át az Andrássy-könyvtár a kastély második szintjén lévő, eredetileg képtárnak kialakított, felülvilágításos nagy terembe. Jaro Varga itt is elhelyezett egy installációt, ami annyira illeszkedik a történeti környezethez, hogy első pillanatban észre sem lehet szinte venni a „beavatkozást”.


A betléri Andrássy-kastélyban tehát jelentős változások történnek. Az új vezetői koncepció elemei közül talán csak a közzététellel maradt egyelőre adós az igazgató. Az indulás telitalálat: a Sisi-kiállítás egyszerre vonzó és figyelemfelkeltő a közönség számára, miközben szorosan kapcsolódik a kastély történetéhez, egykori lakóihoz. A gyűjtemények feldolgozottsága azonban még erősen hiányos, rengeteg további munkát igényel. Ez az időszaki kiállítás – és minden további – nyilván jelentős segítség a feldolgozás folyamatában, de nem pótolhatja egy szisztematikus, gyűjteményegységenkénti katalógus elkészítését, a gyűjtemény történetének megírását. Ez lényegében a család történetének is része, hiszen az idősebb és ifjabb Andrássy Gyula, Manó, Tivadar jelentős gyűjtői tevékenységet folytatott, sőt volt, aki alkotó művészként is említésre méltó: Andrássy Manó (1820–1891) autodidakta festőként és rajzolóként vált ismertté, csakúgy mint unokaöccse, Andrássy Tivadar (1857–1905). Amíg azonban Tivadar, aki később a Képzőművészeti Társulat elnöke is lett, sőt a Műcsarnokban rendezték meg az emlékkiállítását, főként tájképeket festett, Manó sokkal változatosabb életművet hagyott hátra. Karikatúráit jól ismerte a korszak közönsége, mindig frissen reagált a politikai és társadalmi élet visszásságaira gúnyrajzaiban, de még ismertebbek voltak a keleti utazásain készített rajzai, amelyeket albumban jelentetett meg, és ennek elismeréseként választotta a Magyar Tudományos Akadémia 1858-ban levelező, majd rendes tagjává. Mindketten folytatói voltak a műgyűjtés családi hagyományának, de a Manó által felhalmozott ötvöstárgyak, valamint néprajzi anyag a parnói kastély 1901-es leégésekor jelentős részben elpusztult – ám így is maradt számos érdekes darab. Andrássy Manó száz arany adományozásával lépett be a Pesti Műegyletbe, irányította az Akadémia régiségtani osztályának újjászervezését. Saját régiséggyűjteményét is leírta és közzétette; rajzai a Nemzeti Múzeumba kerültek. 1840-ben, ahogy felirata jelzi „egész fiatal korában saját magát festette tükörből”, és ez a korai önarcképe is a kastélyban, az állandó kiállításban látható.

Várható, hogy a Sisi-kiállítás rendkívül sikeres lesz. Már az eddigi látogatószámok is ezt jelzik, és a tárlat még szeptemberig várja a látogatókat – természetesen Magyarországról is.

 

Irodalom:

Szalay Imre: Az Erzsébet Királyné Emlékmúzeum. Budapest, 1913

Das Zeitalter Kaiser Franz Josephs von der Revolution zur Gründerzeit. (Niederösterreichische Landesausstellung, Schloss Grafenegg) Wien, 1984

Hamann, Brigitte: Erzsébet királyné. Budapest, Árkádia, 1988

Hamann, Brigitte: Rudolf. A trónörökös és lázadó. Budapest, Európa, 1990

Cennerné Wilhelmb Gizella: A képzőművészet szerepe Erzsébet királyné tiszteletének és kegyeletes emlékezetének ábrázolásában. In: Erzsébet a magyarok királynéja (Kiállítás az Osztrák Kultúra Múzeumában). Szerk.: Cennerné Wilhelmb Gizella. Eisenstadt, Böhlau, 1991. 168–175.

Erzsébet, a magyarok királynéja (Kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban 1992. május 18.–1993. január 15.) Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 1992

Elisabeth. Majestät, Mensch und Mythos (Austellungen in Schloß Niederweiden von 4. April bis 31. Okt. 1993.) Niederweiden, 1993

Kaiserin Elisabeth: Keine Tränen wird man weinen… Sonderausstellung, 2. April 1998–16. Februar 1999. Historischen Museum der Stadt Wien. Wien, 1998

Mraz, Gerda–Fischer-Westhauser, Ulla: Elisabeth. Winschbilderoder die Kunst der Retouche. Wien, 1998

Basics Beatrix: Erzsébet királyné a képzőművészetben. In: Erzsébet a magyarok királynéja. Szerk.: Rácz Árpád. Bp., Rubicon, 2001. 126–131.

Sissiregina d’Ungheria (Centro Congressi Stazione Marittima Trieste 1. luglio–15. agosto 1995.) Galleria D’Arte, 1995

Unterreiner, Katrin: Sisi. Mythe et Réalité (trad. Rouanet-Herlt, Natalie) Wien-München, Cristian Brandstätter, 2005

Sisi – Erzsébet királyné történelmünkben és képzeletünkben. Betlér, Andrássy-kastély, 2015. május–szeptember. Kurátorok: Barczi Gyula, Silvia Lörinciková, Máté Tímea és Takács Katalin; látványtervezők: Martin Skoček és Jakub Kolarovič


Basics Beatrix

Fotó: Villányi Csaba / Flashback Foto / MúzeumCafé

Megjelent a MúzeumCafé 48. számában (2015. augusztus-szeptember)