Ahány olimpia, annyi múzeum?

Címkék: múzeum, olimpia

Amilyen féltékenyen vigyáz a Nemzetközi Olimpiai Bizottság az olimpia szóra, valamint az ötkarikás logóra, azt gondolná az ember, hogy olimpiai múzeum is csak egyetlen egy van a világon, a Lausanne-i Olimpiai Múzeum. De nem. Van belőle jó sok. Az ok egyszerű: a logó és a szó őrzése elsősorban a nemzeti olimpiai bizottságok kezében van, és nekik – a jelek szerint – nincs kifogásuk a mozgalmi múzeumok ellen – „olimpiai mozgalom”, gyakori kifejezés ez szakberkekben –, már csak azért sem, mert ezeknek a bizottságoknak a feladatai közé nemcsak az őrzés, hanem az eszme népszerűsítése is beletartozik.

Ahol valaha olimpiát rendeztek, ott valószínűleg olimpiai múzeum is van. A barcelonai, vagy a helsinki a kifejezetten fontosak közé tartozik, de volt Szarajevóban is, csak elpusztult a háborúban. A múzeumoknak is megvan a maguk sorsa. Nem egyszer éppen az olimpiai bizottságok kezelésében vannak ezek az intézmények, szóval minden rendben, a világ kerek, a dolgok a helyükre kerültek.

Egyáltalán nem meglepő, hogy ennek a szinte tökéletes brandnek múzeuma van, de az már igen, hogy Pierre de Coubertin báró már 1915-ben akarta ezt a múzeumot. Hiszen az első olimpiák rendezését, az olimpiai mozgalom beindulását nemigen lehet sikertörténetnek nevezni. Az a szerencse, hogy az első újkori, az 1896-os athéni olimpia jó volt, mert ha az is olyan katasztrófa lett volna, mint a következő három, akkor talán nem folytatták volna. És már az, mármint az első athéni olimpia sem volt egyszerű ügy, mert a görög hivatalosságok nem akartak elég pénzt adni a szervezésre. Magyarország, vagyis Budapest kapott felkérést Coubertintől, hogy ugorjon be, de a magyar kormány sem volt konstruktívabb, mint a görög, tehát elszalasztottuk az esélyt, hogy miénk legyen az első olimpia – hogy egyáltalán legyen olimpiánk –, és most sóhajtozhatunk, hogy istenem, mi lehetett volna belőlünk, de nem is biztos, hogy az a felkérés olyan komoly volt, feltehetően inkább csak a görögök ösztökélésére, vagyis inkább zsarolására szolgált. Majd megjelent egy görög szponzor, Athénnak pedig olimpiája lett 1896-ban. Jó rendezvény volt, sok nézővel, már az elején százezren szurkoltak a klasszikus formát idéző stadionban és környékén, összesen pedig hétszázezer jegyet adtak el, igaz, áthatotta az egészet az esetlegesség, az első lépések bája, főképpen a mai nagyipari sport- és olimpiai üzlet felől tekintve. A diszkoszvetést például olyan valaki nyerte – az amerikai Robert Garrett –, aki ott fogott először a kezébe diszkoszt, a teniszpárosban pedig a német Friedrich Traun és az ír John Pius Boland lett az első; életükben ott találkoztak először, miután Traun kiesett a 800 méteres síkfutás előfutamaiban és vásárolni indult, Boland pedig éppen teniszütőt akart venni magának. A pultnál jöttek rá, hogy keresve se lehetne náluk jobb teniszpárost találni.

Az athéni olimpia tehát rendben volt, utána viszont sötét évek jöttek. 1900-ban a párizsi világkiállítás harmadosztályú betétprogramja lett az olimpia, Coubertint kitették a rendezők közül, öt hónapig tartottak a versenyek, de ez is csak utóbb derült ki, mert a helyszínen senki nem tudott semmit az olimpiáról. Volt, hogy a versenyzők eltévedtek, lemaradtak a rajtról – egy maratonista futás közben tévedt el, megkérdezett egy rendőrt, de az rossz irányt mutatott –, volt, aki úgy indult valamelyik számban, hogy azt sem tudta, olimpián van, sőt előfordult, hogy ez még az eredményhirdetéskor sem derült ki, mert az érmeket postán küldték ki évekkel később. Heroikus munka lehetett utólag megállapítani, hogy a világkiállítás forgatagában egy futó-, vagy birkózóverseny olimpiai szám volt-e, vagy csupán egy helyi hentes rendezett vetélkedőt a forgalom fellendítése céljából. A sporttörténészek évtizedekig eredménytelenül vitatkoztak azon, hogy mi volt olimpia és mi nem akkor Párizsban. Maga a világkiállítás egyébként óriási siker volt, 47 millióan látták, de az olimpiai versenyeket alig néhány ezren.


 

Ismételtek a görögök
 

Négy évvel később újabb botrány: St. Louisban ugyancsak világkiállítási alműsor lett az olimpia. Coubertin el sem ment, ahogy az európai versenyzők jó része sem, így a rendezvény jórészt az amerikaiak háziversenye lett. Még csak azt sem lehet mondani, hogy az amerikai sportolóké, mert a szervezők minél nagyobb felhajtást akartak, és gyakran a helyszínen toborozták a részvevőket. Az amerikaiak 390 számban avattak olimpiai bajnokot, de a Nemzetközi Olimpiai Bizottság ezek közül később csak nyolcvanötöt ismert el. Évekkel később, mert a rendcsinálás ebben az esetben is eltartott egy ideig. A görögök 1906-ban, a tizedik évfordulóra újabb olimpiát akartak rendezni, figyelmen kívül hagyva azt az alapszabályt, hogy a játékok négyévente követik egymást. Mindegy, jöttek az újabb athéni játékok, a nagy esemény a maga nemében nem is volt rossz, mindenképpen mellette szólt, hogy nem egy világkiállítás betétprogramjává silányították. De a NOB nem ismerte el soha olimpiának, maradt egyfajta évfordulós happening. Két évvel később rendes olimpia következett: Róma visszalépett, a beugró London pedig egy monstre tárlatba, az angol-francia kiállításba emelte be a játékokat, de már jobb ízléssel, nagyobb odafigyeléssel, és viszonylagos sikerrel. Az 1912-es olimpia, bár Stockholm szintén póthelyszín volt a visszalépő Berlin helyett, már legalább az volt, ami. Jó nagy sportverseny, a középpontban a sportolók álltak, a viadalok sikeresek voltak, szóval jó másfél évtized kanyargás után csak összejött egy igazi olimpia.

A kérdés tehát az, hogy mire akart Coubertin múzeumot alapítani? A mögötte álló másfél évtized kínos hercehurcáira? Az öt olimpiára, amelyből kettő vagy három botrányos gagyi volt? Ha nem is tagadja le az ember az ilyen kísérleteit, elgondolkozik azon, hogy jól van-e ez így, és valami másba kezd. De Coubertin eltökélt figura volt, és a kudarcok ellenére úgy érezte, hogy az újkori olimpiák eszméje kitörölhetetlenül benne van már a történelemben. Pedig 1915-ben, amikor a báró előállt a múzeum ötletével, azt sem lehetett tudni, lesz-e folytatás, csak az volt biztos, hogy az a háború, amiben éppen benne voltak, világháború, és egy ideig nem lesz vége.

Ahogy Szabó Lajos, a Magyar Testnevelési és Sportmúzeum igazgatója mondja, Coubertin érdekes, ellentmondásos ember volt. Az első világháború kitörése után átköltöztette az olimpiai mozgalmat Lausenne-ba – nehogy a németek rá tudják tenni a kezüket –, a szervezet vezetését rábízta egy rokonára, ő pedig elment harcolni a németek ellen. Miközben az olimpia elvileg egyet jelent a békével, a megértéssel – már ha olyan nagyon komolyan vesszük, és nem gondolunk bele, hogy a testnevelés és általában ez a spártai, sportolós, férfias, katonai stb. szellem a múlt század elején (is) mindenképpen a hadsereg utánpótlás-nevelését szolgálta. Ahogy maga az olimpiai eszme is részben azért született meg, mert a helyszínt, Olümpiát a németek – Ernst Curtius régész irányításával – tárták fel, tehát a franciáknak is tenniük kellett valamit válaszképpen, és ebből a vetélkedésből született maga a mozgalom, az olimpiai rendezvénysorozat.

Remek találmány a múzeum
 

Nekünk, magyaroknak is volt múzeumi megszállottunk: Szokoly Alajos már az első, az athéni olimpia után akart múzeumot. Szokolyra úgy emlékezünk, hogy vele kezdődött az újkori olimpizmus, hiszen Athénban az első versenyszámban, a 100 méteres síkfutásban, az első futamban, az egyes pályán indult, egyes rajtszámmal. Egyébként harmadik lett: magyar sprinter azóta sem szerepelt ilyen jól olimpián. Szokoly Coubertinnek szobrot akart állítani, de abból nem lett semmi, a múzeumból viszont igen: miután nyugdíjba ment – Hont vármegye főlevéltárosa volt – bernecei kastélyát sportmúzeummá alakította át. Persze Coubertin azért is sürgette az alapítást, hogy el ne vesszenek a háborús szünetben a legfontosabb dokumentumok, mert a múzeumon archívumot is értett. És talán pont a háborús időkben van leginkább szükség múzeum alapítására: csak nem vész el az, aminek már múzeuma van. Vagy amiről. Az archívum-múzeum még 1915-ben kapott egy szobát a lausanne-i Montbenon Casinóban, majd 1922-ben átköltözött a NOB székházába, a Villa Mon-Repos-ba.

Ekkor már volt állandó kiállítóterme is, hiszen Coubertin az olimpiai eszme népszerűsítésének médiumát látta a kegytárgyak kiállításában. Majd 1982-ben ideiglenes lett a gyűjtemény az avenue Ruchonnet-n, de csak azért, hogy 1993-ban beköltözhessen mai épületébe, a Quai d’Ouchyn, mintegy csúcsát képezve az olimpiai mozgalomnak és Juan Antonio Samaranch volt NOB-elnök életművének.
A coubertini örökségbe lépő Samaranch már régóta erősködött, hogy kellene egy tisztességes olimpiai múzeum, és az alapkőletételénél ezt mondta: azt szeretném, ha mindenki azt mondaná, ez a világ legszebb múzeuma. Sokáig egyeztettek a város vezetésével, hogy hol legyen az épület, de sikerült jól választani: pazar a kilátás a Genfi-tóra, letisztult formák, antik építészeti elemek – nem csoda, hogy ezt a múzeumot majdnem hússzor többen látogatják, mint elődjét, az ideiglenest. 1993. június 23-án avatták fel, azon a napon, amelyen a NOB 99. születésnapját ünnepelte, a századik NOB-közgyűlés záróeseményeként. A közgyűlésnek egyetlen témája volt: a sport és a kultúra, és a múzeum azóta is, az olimpiai szellemnek megfelelve, kiemelt helyen foglalkozik a sport és a kultúra kapcsolatával, amire – erre a kapcsolatápolásra – általában véve is büszke az olimpiai mozgalom. A múzeum épületéről is sokat vitáztak, Lausanne vezetői azt akarták, nem meglepő módon, hogy a múzeum simuljon bele a tájba, semmiképpen se uralkodjon a Genfi-tó fölött. A két építésznek, a mexikói Pedro Ramirez Vazqueznek és a lausenne-i Jean-Pierre Cahennek menet közben kellett módosítani a terveket, és amit létrehoztak, arra büszke a NOB, az épület 1995-ben meg is kapta az Európa Tanácstól az Év Európai Múzeuma címet.

Négy szintből áll, de a park, azaz a tó felől érkező látogatók egyszerre csak egyet látnak. A park végében, a múzeum bejáratánál nyolc oszlop áll, az olümpiai Zeusz templom oszlopait hivatottak felidézni, a homlokzatot Thasszosz szigetéről hozott fehér márvánnyal borították, nem lehet eltévedni. A föld alatti szinten van a könyvtár, szabad belépéssel a látogatóknak is, a belépőjeggyel még két olimpiai filmet is meg lehet nézni. Az archívumban egyébként 430, egyenként 8-10 perces olimpiai témájú videofilm van, a régebbiek nem csak a kutatók kedvencei. A földszinten magába az olimpiai mozgalomba futunk bele, audiovizuális műsor, kiállítás a mozgalom történetéről Coubertintől napjainkig, aztán gyűjtemény az olimpiai fáklyákról, kandeláberekről és másféle ereklyékről, utána rövid vizit az ókori játékokon, ez a Greek Area, végül belépünk a shopba. Vehetünk kitűzőt, posztert, sapkát, pólót; miénk az egész olimpiai bazár. Az első emeleten bemutatják az egyes olimpiákat, magyarán ez a modernkori olimpiák története fejezetről fejezetre, illetve a leghíresebb sportolókat, ez a múzeum Hall of Fame-je, a másodikon pedig ott van minden áruházlátogató kedvence: az étterem és a terasz. Az időszaki kiállítások szabadabban szerveződnek, téma volt már a vitorlázás, az atlétika 125 éve, a fair play, a sportolók mentális felkészülése, de ugyanúgy a navajo indiánok története, vagy a Kükládokról származó márványtáblák több ezer éves versekkel és verstöredékekkel.

Ez hát röviden a múzeum, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság remek találmánya. Mert a NOB székháza már majdnem száz éve ott van Lausenne-ban, csak éppen nem jelentett semmit az embereknek, még ha egy sportőrült ment is oda, úgy érezhette magát, mint – már elnézést – hajdanában a Budapestre felutazó vidéki pártbizalmi, aki csak kívülről bámulhatta a Köztársaság téri pártházat, de nem mászkálhatott benne. Az Olimpiai Múzeumban lehet, és megfelel annak a célnak is, hogy népszerűsítse az olimpiákat. Hogy az olimpiai szellemet lehet-e népszerűsíteni, abba ne menjünk bele, de a rendezvénysorozatot, a felhajtást igen; nem véletlen, hogy a világ legnagyobb műsora az olimpiai játék. Az olimpiai múzeumoknak nincs szervezetük, de csak úgy nyüzsögnek a sport- és olimpiai gyűjtemények. Magyarországon is sok vidéki sportmúzeum van, igény van rájuk. Hálás téma, a tévében a sportközvetítés, mindenkinek van valamilyen élménye, mindenki találkozott a sporttal – vagy ha ő nem, a gyereke –, legalább az iskolában, benne van a mindennapjainkban, tehát egy sportmúzeum egyfajta skanzen.

Vagy különleges esetekben igazi, régészeti múzeum: Olümpiában külön múzeuma van az ókori játékoknak, a feltárt színhellyel, tárgyi emlékekkel. Olimpiai tárgyi emlékek amúgy a világ sok gyűjteményében találhatók. Az ókori olimpiákkal foglalkozó albumok fényképei is az olümpiai, athéni és delphi múzeum leletei mellett leginkább a Louvre, a British Museum, a müncheni Antikensammlungen, a firenzei Museo Archeologico, a berlini Staatliche Museen, a bécsi Kunsthistorisches Museum vagy éppen a New York-i Metropolitan Museum gyűjteményeiből mutatnak be. Az ókori olimpiákról virtuális múzeumok is vannak a neten, ilyen a http://minbar.cs.dartmouth.edu/greecom/olympics/ oldal is, de a Pennsylvania Egyetem múzeuma is foglalkozik ezzel a korszakkal; az olimpiai szabad terület, van, ahol egyetemi szakot is szentelnek neki – régebben Budapesten is. Most persze Kína a sláger, a pekingi szerevezők meg sem várják, hogy befejeződjön az olimpiájuk, sőt, azt sem, hogy elkezdődjön: máris nekiláttak a múzeumalapításnak. Ha a tempót nézzük, akár a londoniak is gondolkozhatnak már a múzeumukon, ők rendezik ugyanis a 2012-es játékokat.

Kósa Tamás

Művészet és olimpia


Ma már nem az olimpia a legnagyobb érdeklődést generáló sportesemény a világon – a labdarúgó világbajnokság és a Forma–1-es vb-sorozat is megelőzi –, érzelmi töltetében, közösségteremtő hatásában, múltunkra, jelenünkre gyakorolt erejében azonban semmi sem fogható az olimpiai játékokhoz. Az olimpia messze túlmutat a sport keretein, kézzel tapintható lenyomatot hagyott az épített környezetünkön, a kultúránkon, a mindennapi életünkön.

Az ókori Görögországban valamely istenség tiszteletére rendeztek ünnepségeket, a történészek szerint sok százat, talán ezret is a szétszórt görög világban, s ezek pompája attól függött, hogy helyi jellegűek voltak-e, vagy pánhellén rangra emelkedtek. A programjaikban sem a testi erőt és ügyességet próbára tevő sport dominált, a vallási ünnephez kapcsolódott a kórus-, tánc-, dráma- és atlétikai verseny. Jószerével az számított szokatlannak, hogy az éliszi Olümpiában a Zeusz tiszteletére tartott ünnepség műsora a sportra korlátozódott. A római korszak elején az olyan szónokversenyek, amelyeknek tárgya a császárok, vagy a vendéglátó város isteneinek dicsőítése volt, felkerültek egyebek közt a püthói, iszthmoszi és a Panathénaia-játékok programjára.

A történeti források szerint Olümpiában Kr. e. 776 és Kr. u. 393 között négyévente tartották a sportversenyeket, összesen 292-t. Az olümpiai játékok a négy eseményből álló pánhellén játékok részét képezték, amelyeket 2-4 évente rendeztek meg, és amelyek közül az olümpiai ünnep volt a legfontosabb, a legnagyobb presztízsű. A stadionfutásból, majd távolugrásból, diszkoszvetésből, gerelyhajításból, birkózásból, ökölvívásból, négyesfogat-hajtásból, pankrációból álló vetélkedők győztesei Kr. e. 724 után a szent olajfáról aranykéssel levágott ágból font koszorút kaptak, életnagyságú szobrot készítettek róluk és teljes ellátásban részesültek városállamukban. A versenyszámok győzteseit gyakran örökítették meg más tárgyakon is – például azokon a híres, olajat tartó vázákon, amelyeket az athéni Panathénaia-ünnepen négyévente rendezett játékok győztesei kaptak meg. A Panathénaia-amforák egészen a Kr. e. 2. század végéig megőrizték feketealakos díszítésmódjukat, és a hagyományt, hogy egyik oldalukra Pallasz Athéné istennő lándzsás-pajzsos alakját, a másikra egy-egy versenyjelenetet festettek.
A minden bizonnyal legismertebb ókori atlétaábrázolás a Düszkobolosz, a diszkoszvető, amelyet Kr. e. 450 körül formázott meg Mürón athéni szobrász, eredetileg bronzból. A ruhátlan fiú – egy, a szobrot ábrázoló antik gemma felirata alapján talán Hiakinthosz, Apollón kedvence, akit az isten diszkoszvetés közben véletlenül halálra sebzett – hátralendített karral, egyensúlyi helyzetének megtalálása után áll, s éppen arra készül, hogy a következő pillanatban előrelendüljön a dobáshoz. A valaha készített leghíresebb és legtöbbet utánzott atlétaábrázolás eredetije, Mürón üreges öntésű bronzszobra régen elveszett, de több mint húsz római másolata (torzók, fej- és karrészletek) és számtalan gemmaábrázolása ismert. Az egyetlen teljes példány a Római Nemzeti Múzeum tulajdona.

A sportjátékokról beszámoló irodalmi művek közül a legelső és leghíresebb Homérosz Iliászában olvasható: a szerző itt hosszasan ecseteli a kocsiverseny, a futóverseny, a birkózás, az ökölvívás, a dárdavetés mikéntjét – az Akhilleusz szervezte játékokat, amelyek közeli barátja, a Hektór által Trója kapuja előtt párbajban legyőzött Patroklosz temetési szertartásának részét képezték.
Ahogy az ókori görögök sem húztak éles határt a vallási ünnepek, a kórus-, tánc-, dráma-, illetve a sportversenyek közé, az Olympia kifejezés évszázadokkal később sem társult kizárólag a sporthoz. Gondoljunk Liszt Ferenc megfogalmazására, aki a 19. század közepén – a város Goethe utáni kulturális életét fellendítendő – „egy modern szellemi Olimpia” helyszínévé akarta tenni Weimart.

A Liszt halála után tíz évvel, az 1896-ban útjára indított újkori olimpiai mozgalom értékrendjéhez is természetes módon kapcsolódott a kulturális versengés: az 1912 és 1948 közötti időszakban szellemi olimpiákat is rendeztek. A szellemi olimpiák magyar aranyérmese dr. Mező Ferenc sporttörténész, aki Az olimpiai játékok története című irodalmi művével az 1928-as amszterdami ötkarikás versengésen találtatott a legjobbnak. De Hajós Alfréd, a „magyar delfin” volt az az ókori görög ideált megtestesítő, fantasztikus felkészültségű ember, aki a sport- és a szellemi ötkarikás játékok történetében is kiemelkedőt alkotott. Hajós nyerte a legelső újkori olimpiai játékokon, az 1896-os athéni találkozón Magyarország első és második ötkarikás aranyérmét 100 és 1200 méteres úszásban. Játszott a magyar labdarúgó-válogatott első hivatalos nemzetek közötti mérkőzésén is, 1902. október 12-én Bécsben, majd 1906 őszén két összecsapás erejéig a válogatott szövetségi kapitányi tisztét is ellátta. Építészmérnökként Alpár Ignác irodájában, majd Lechner Ödönnel dolgozott, végül önálló irodát nyitott. Mint sportújságíró és a Magyar Olimpai Bizottság tagja továbbra is sportközelben maradt, s az 1924-es párizsi olimpia szellemi versenyében Lauber Dezsővel közösen benyújtott stadiontervével ezüstérmet nyert (aranyérmet nem adtak ki). Építészi munkái közül a legismertebb a nevét viselő margitszigeti Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszoda, de ő tervezte az Újpest Megyeri úti stadionját, a Millenáris Sportpályát, a miskolci, a pápai, a kaposvári, a szegedi sporttelepet és uszodát, a debreceni Aranybika Szállót. Tárgyi és szellemi hagyatékának ápolására alakult a Hajós Alfréd Társaság, amelynek folyamatban lévő projektje a szellemi olimpiai program kiírása az európai kortárs képzőművészeknek. Dr. Mező Ferenc és Hajós Alfréd után egyébként dr. Földes Éva A fiatalság forrása című irodalmi alkotásával a harmadik helyen végzett a művészeti versenyben az 1948-as londoni olimpián – az utolsón, amelyen a szellemi versengés is a programhoz tartozott.

Ha nem is az ötkarikás játékok hivatalos részeként, de a sportműsort kísérő kulturális fesztivál a 2000-es sydney-i és a 2004-es athéni olimpián is óriási sikert aratott. A 2008-as pekingi nyári találkozó szervezői persze, ahogy minden másban, e tekintetben is felül akarják szárnyalni az eddigi 21. századi házigazdákat, és a kínai fővárosban húszezer színésszel, kettőszázhatvan előadással, százhatvan kiállítással készülnek a világ elkápráztatására. A grandiózus programban a látogatók betekintést nyerhetnek a helyi operastílustól kezdve az ősi népművészeten át a bábjátékig Kína teljes művészeti örökségébe.

Film és olimpia


Az 1936-os berlini ötkarikás játékokról forgatott Olympia című film technikai és esztétikai újításai korszakos hatással voltak a filmkészítésre. Alkotója, Leni Riefenstahl balettáncosnőként és színésznőként kezdte karrierjét az 1920-as évek közepén, első filmszerepét Korda Sándortól kapta a Tragédia a Habsburg-házban című műben. Filmrendezőként a Balázs Bélával közösen írt és rendezett Kék fény című mozival debütált. Az 1930-as évek elején közeli kapcsolatba került Adolf Hitlerrel, akit külseje és tehetsége is lenyűgözött, s Riefenstahl a náci párt, a Harmadik Birodalom és személyesen a Führer propagandafilmesévé vált. Első, A hit győzelme című alkotását (1933) követte Az akarat diadala című filmje, amely az 1934-es nürnbergi náci pártkongresszust örökítette meg. A filmtörténet ezt, valamint az 1936-os berlini olimpiáról készített Olympia című alkotását is remekműnek minősíti. Riefenstahl innovatív ötleteinek köszönhetően ebben az utóbbi filmben jelenik meg először a követőfelvétel, az atléták mellett haladó, guruló alapra helyezett kamera, a légi felvétel, a teleobjektív, és számos kamerakezelési mód.


Szintén óriási hatással volt a filmművészetre a legismertebb, megtörtént eseményeket feldolgozó sporttémájú film, az 1981-ben forgatott Tűzszekerek (Chariots of Fire) című brit alkotás. A Colin Welland írta, Hugh Hudson rendezte mozi az 1924-es párizsi olimpiára készülő brit atlétacsapat, közülük is két, később aranyérmet nyert futó útját követi végig, a Párizsban a 100 méteres síkfutásban nyerő angol Harold Abrahamsét és a 400 méteren győztes „repülő skót” Eric Liddell-lét. A lenyűgöző, sodró erejű alkotást 1981-ben hét Oscar-díjra jelölték, s az amerikai filmakadémia tagjai négyre érdemesnek is tartották: elvitte a legjobb operatőrnek, a legjobb eredeti forgatókönyvnek, a legjobb jelmeztervezőnek, és a görög Vangelis örökzölddé vált melódiái révén a legjobb filmzenének járó arany szobrocskát. Ennyi Oscar-díjjal még egyetlen sport-, vagy olimpiai témájú filmet sem tüntettek ki, igaz, film sem készül sok ebben a témában.

Német Andrea
 

Fotó/forrás: Kieselbach archívum,
RedDot/Corbis/The Gallery Collection
 


Batthyány Gyula: Boksz, 1920-as évek (Forrás: Kieselbach Galéria)

Joan Brown: Önarckép az úszóedző Charlie Savával, 1974 (Forrás: Wikipédia)

A. Tóth Sándor: Labdarúgó, 1930 (Kieselbach Archívum)

Paul Sérusier: Birkózó bretonok, 1893 körül (Forrás: RedDot/Corbis/ The Gallery Collection)

Megjelent a MúzeumCafé 6. számában (2008. június/július) 

Komment 0 | Reblog! 0 |


Címkefelhő

kiállítás (113),Magyar Nemzeti Galéria (56),MúzeumCafé folyóirat (55),Szépművészeti Múzeum (47),kultúrpolitika (35),programajánló (29),történelem (27),műgyűjtés (27),interjú (23),kortárs művészet (23),Párizs (22),politika (22),avantgárd (21),irodalom (21),építészet (19),múzeumépítészet (18),műkereskedelem (17),gyűjteménygyarapítás (17),Szentendre (16),fotográfia (16),videó (15),régészet (14),Petőfi Irodalmi Múzeum (14),restaurálás (13),Ludwig Múzeum (13),Műcsarnok (12),műtárgyvásárlás (11),élő MúzeumCafé (11),restitúció (11),szobrászat (10),Nemzeti Múzeum (10),digitalizálás (10),grafika (10),Capa Központ (10),Picasso (9),iparművészet (8),holokauszt (8),Kiscelli Múzeum (7),Garas Klára (7),Bécs (7),film (7),világháború (6),Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (6),múzeumpedagógia (6),Rippl-Rónai József (6),Allegro Barbaro (6),Román Csarnok (6),Liget Budapest (5),aukció (5),Értéktár Program (5),kortárs (5),rendszerváltás (5),New York (5),könyvajánló (5),Kassák Múzeum (5),színház (5),Nyolcak (5),Power 50 lista (5),Bartók Béla (4),városi séta (4),Csontváry (4),wanted (4),Rembrandt (4),Pécs (4),könyv (4),látogatottság (4),Skanzen (4),Velence (4),örökségvédelem (4),szocreál (4),néprajz (4),Néprajzi Múzeum (4),Bálint Endre (4),Baán László (4),Európai Iskola (4),fotóművészet (4),Élő MúzeumCafé (4),Louvre (4),konferencia (4),Ady Endre (4),Louvre-Lens (4),zene (4),Aczél György (3),emlékezet (3),Czóbel Béla (3),Hopp Ferenc Múzeum (3),I. világháború (3),előadás (3),Bauhaus (3),kézirat (3),modernizmus (3),dizájn (3),Caravaggio (3),London (3),sport (3),Anna Margit (3),Budapest Galéria (3),MúzeumCafé Díj (3),műtárgyvédelem (3),impresszionisták (3),Derkovits Gyula (3),kulturpolitika (3),műemlékvédelem (3),ganymed goes europe (3),Iparművészeti Múzeum (3),magángyűjtemény (2),internet (2),Seuso-kincs (2),Vadak (2),MúzeumNegyed (2),relikvia (2),Art Market Budapest (2),keleti művészet (2),örökség (2),MúzeumCafé díj (2),címlap (2),Modigliani (2),Erdély (2),Ország Lili (2),Vasarely (2),kert (2),Magyar Zsidó Múzeum (2),Textúra (2),múzeumi rendszer (2),Berlin (2),fortepan (2),pop art (2),Barcelona (2),Milánó (2),Artpool (2),Chagall (2),Munkásmozgalmi Múzeum (2),MúzeumCafé könyvek (2),Zsolnay (2),Lektorátus (2),Vermeer (2),fotó (2),dokumentum (2),múzeum (2),MűvészetMalom (2),Szántó Piroska (2),Szeged (2),Holokauszt (2),vadászat (1),kastély (1),kastélypark (1),Bosch (1),médiaművészet (1),Andrássy (1),Fortepan (1),Mravik László (1),emlékmű (1),KEMKI (1),megnyitó (1),nők (1),Cloisters (1),El Kazovszkij (1),Csernus Tibor (1),etnográfia (1),Disputa (1),Vajda Júlia (1),Ámos Imre (1),műkincslopás (1),múzeumelmélet (1),Dada (1),animáció (1),Garas Kára (1),Sinkó Katalin (1),Kassák Lajos (1),Prága (1),műtárgylopás (1),elhurcolt műkincsek (1),porté (1),orosz művészet (1),Balaton (1),Prado (1),törénelem (1),Batthyány Gyula (1),Győr (1),Magnum Photos (1),Népessy Noémi (1),Goldberger Textilipari Gyűjtemény (1),gender (1),kommunikáció (1),Velencei Biennále (1),Óbuda (1),bevándorlás (1),oktatás (1),Vasarely Múzeum (1),Trieszt (1),Amerika (1),popzene (1),várostörténet (1),interaktivitás (1),egyház (1),Centre Pompidou (1),Budavár (1),Román csarnok (1),MOME (1),installáció (1),Bayreuth (1),Moszkva (1),Kijev (1),emlékmúzeum (1),Múzeum-kert (1),BTM (1),Art Capital (1),MúzeumCafé könyv (1),Magyar Képzőművészeti Egyetem (1),temető (1),helytörténet (1),art deco (1),Vaszary-villa (1),Múzeumkert (1),Vatikán (1),Tiszadob (1),Richard Wagner Múzeum (1),Leonardo (1),Ani (1),muzeológia (1),műemlék (1),Budapesti Történeti Múzeum (1),védettség (1),portré (1),olimpia (1),Kecskemét (1),1956 (1),Múzeumok Éjszakája (1),Kocsis Zoltán (1),emlékhely (1),Sopron (1),hamisítás (1),zsidóság (1),emigráció (1),Lengyelország (1),Albertina (1),kultúrtörténet (1),Olaszország (1),jótékonyság (1),beszélgetés (1),Képzőművészeti Egyetem (1),Sziklakórház (1),MúzeumCafé (1),Vaszary János (1),dinoszaurusz (1),Művészetmalom (1),dada (1),szalon (1),restitucio (1),századforduló (1),városliget (1),Nagy-Britannia (1),progarmajánló (1),könyvtár (1),kínai művészet (1),Rijksmuseum (1),Székesfehérvár (1),kutatás (1),szobor (1),BÁV (1),Debrecen (1),adatbázis (1),Radnóti Miklós (1),Gyarmati Fanni (1),Csinszka (1),Márffy Ödön (1),királynő (1),Guggenheim Muzeum (1),François Gilot (1),Vallauris (1),szeged (1),közösségi oldalak (1),Keserü Ilona (1),Guernica (1),Duchamp (1),gyerekeknek (1),Balaton (1),Siófok (1),retró (1),Metz (1),Rozsda Endre (1),balaton (1),tárlatvezetés (1),Matisse (1),gallery weekend (1),kultusz (1),Vaszary Villa (1),Christie’s (1),Pinault (1),Palazzo Grassi (1),irodalomtörténet (1),Természettudományi Múzeum (1),Google Art Project (1),egyiptológia (1),MTA (1),Toulouse-Lautrec (1),bibliofília (1),Budapest100 (1),porgramajánló (1),Lucian Freud (1),Műértő (1),Fabényi Júlia (1),Molnár-C. Pál Múzeum (1),Római Iskola (1),Kimt (1), Bécs (1),Miskolc (1),Nagyvilág (1),Csontvary Kosztka Tivadar (1),krimi (1),Amszterdam (1),Kratochwill Mimi (1),Műemlék (1),velence (1),Bukta Imre (1),stressz (1),Kína (1),Munkácsy Mihály (1),teremőr (1),fotógráfia (1),Bálint Ház (1),Kieselbach Galéria (1),Aristide Maillol (1),Magyar Nemzeti Múzeum (1),Guggenheim Múzeum (1),Manet (1),MANK (1),Moholy-Nagy László (1),Benczúr Gyula (1),Elgin-márványok (1),Athén (1),erdély (1),Frida Kahlo (1),szürrealizmus (1),kina (1),felújítás (1),Várkert Bazár (1),veduta (1),Rómer Flóris Múzeum (1),Velázquez (1),Ernst Múzeum (1),ajánló (1)