Címkék: MúzeumCafé folyóirat, interjú, régészet, Szeged

Trogmayer Ottó nem volt tősgyökeres szegedinek, „csak” pályájának negyven éve kötődött a városhoz: éppen ennyi ideig dolgozott a Móra Ferenc Múzeumban, ahová kezdő régészként került, és ahonnan főigazgatóként vonult nyugdíjba. Emellett több mint három évtizedig oktatott a város egyetemén, az utolsó csaknem egy évtizedben tanszékvezetőként. Régészként „végignégykézlábazta” Csongrád megyét, múzeumvezetőként végigvezette az Ópusztaszeri Emlékpark – és a Feszty-körkép – megvalósítását az első gondolattól – ami Erdei Ferenc dolgozószobájában született meg 1970-ben – egészen az 1995-ös átadásig.

 

Ha már színészi ambícióit nem valósíthatta meg, rádió- és televízió-műsorok sokaságában vitte közelebb az emberekhez az ásatások világát, a művészet- és kultúrtörténet korai korszakait. Szakkönyvekkel járult hozzá a régészettudomány fejlődéséhez és ismeretterjesztő könyvekkel ahhoz, hogy az érdeklődő laikusok is értsenek egy kicsit hozzá.

 

 

Az ön neve egyértelműen Szegeddel kapcsolható össze, de – meglepetésemre – most Budapesten él, ami az életrajza szerint a szülővárosa is egyben.

Akkor összesen egy hétig voltam budapesti lakos: a Bethesda kórházban születtem, orvosi javaslatra. A családom komáromi volt, ott jártam az elemi és a középiskolát, majd felkerültem a fővárosba; az egyetemen először fél évig irodalom szakra jártam, ezt váltottam fel a régészettel.

 

Kinek vagy minek a hatására?

Bonyolult dolgok ezek, hogy az ember végül miért éppen arra a sínre kerül. Eredetileg színész szerettem volna lenni. Ez nem volt olyan egyszerű, mert akkoriban (1952-ben járunk) minden iskola megkapta a keretszámot, hogy hány jogászt, orvost, egyebet javasolhat. A magyartanárom tanácsolta, hogy legyek dramaturg, és akkor hátha könnyebben be tudok kerülni a Színművészeti Főiskolára. Én meg persze elhittem, hogy így lesz. Ez a szocializmus építésének egy igen nehéz időszaka volt, még volt Rákosi, még söpörték a padlásokat, de már jött Nagy Imre. József Attilát például nem tanították, mert tiltott személy volt, a vita pedig arról folyt az irodalmi életben, hogy Déry Tibor Felelet című regényében Köpe Bálintnak mikor kellett volna belépnie a pártba. Bárdosi János néprajz–magyar szakos csoporttársam javasolta, hogy menjünk el meghallgatni László Gyula előadását. Fogalmam sem volt, hogy ő kicsoda. Addigra beláttam, hogy a legjobb vidéki középiskola is messze elmarad egy közepes budapesti színvonalától, és az általános felkészültséget illetően ezt láttam később a tanítványaimnál is, amikor már magam is tanítottam egyetemen. Akkoriban a Trefort utcai gimnázium épületében működött több egyetemi szak, például a művészettörténet, a régészet, a néprajz és több nyelv, igaz, ezekre a szakokra nem járt több hat-nyolc diáknál. A művészettörténet szakon Vayer Lajosra emlékszem és Gerevich Tiborra; szép fehér hajával igazi 19. századi figura volt. A szomszéd szobában működött a néprajz szak, ahol Ortutay Gyula volt a professzor. A régészeten pedig Banner János és Oroszlán Zoltán oktatott, külső előadóként pedig László Gyula, aki tartott egy számomra bámulatos előadást. Nagyszerű előadó volt. Úgy tűnt nekem, hogy a népvándorlás koráról már mindent megoldottak ugyan, de egy életem, egy halálom, vagy régész leszek, vagy semmi. László Gyula elmondta a rekonstrukciós kísérleteit, elméleteit a fazekasságról és az ötvösségről, hogy a hasi hasítót hogyan készítették; a has alja bőrből hogyan lehet szép egyforma szíjakat hasítani. Bementem Kékes elvtárshoz, a tanulmányi osztály cipész képzettségű vezetőjéhez, aki azt mondta, hogy átvesznek a régészetre, ha levizsgázom az első félév anyagából. Tankönyvek nem voltak, csak a hallgatók kézírásos jegyzetei, amelyekből nem túl jól, de mégiscsak levizsgáztam. Attól kezdve Banner János mellett nevelkedtem. Később átköltöztük a Piarista közbe, ott végeztem ősrégész-régészként.

 

László Gyula néhány elméletében vitatott tudós volt, ma már kultikus figura. Hogyan emlékszik vissza rá?

Erdély visszacsatolása után Kolozsvárra nevezték ki egyetemi tanárnak. Nem sokkal később, 1944-ben jelent meg A honfoglaló magyar nép élete című könyve, ami teljesen új szemléletet hozott a népvándorlás kori régészetben. A temetőt vizsgálta, mint az életmód tükörképét, a házsongárdi temető elemzése alapján arra jutott, hogy a honfoglalás kori temetők nagycsaládi viszonyokat tükröznek. Ez mára egy kicsit módosult, de azt kell nézni, hogy mennyi forrás állt László Gyula rendelkezésére, és mennyi manapság egy a korral foglalkozó fiatal régésznek. Mára több ifjú kutató végigjárta Oroszország és Ukrajna gyűjteményeit, elképesztő anyagot szedtek össze. Korábban nem lehetett utazni. Hiába tudott Fettich Nándor, a Nemzeti Múzeum főosztályvezetője oroszul, tudását arra tudta használni, hogy amikor a múzeumban elszállásolt orosz katonák lopkodtak, akkor Fettich kiment gyalog Vecsésre Malinovszkij marsallhoz, és attól kezdve őrség állt a múzeum kapujánál. Bár a tanulóéveim óta is rengeteg minden változott, de már azt megelőzően is voltak forradalmi változások: az egész régészeti szemléletben hoztak fordulatot az ausztrál születésű, Cambridge-ben működő Gordon Childe 1928 körül megjelent könyvei, amelyek már nem tárgytörténetről, hanem embertörténetről beszéltek: nem a tárgy változott, hanem az ember. Ez a változás nagyjából a harmadéves koromra ért el hozzánk, a mi generációnk máshogy kezdett gondolkodni. Sokat elárul elődeink gondolkodásáról Szádeczky-Kardoss professzor mondása: „Bizánc bűvös lehelete nem hatott el a Baktóig.” A Baktó Szeged része.

 

Miért került Szegedre az egyetem után, ön választotta ezt a lehetőséget?

1956 nyarán heten végeztünk, és csak két budapesti lánynak jutott hely a Nemzeti Múzeumban, mi többiek vidékre kerültünk. Először Miskolcra osztottak be gyakornoknak, de ott egy percig sem dolgoztam, azonnal átirányítottak Szegedre.

 

Akit a Dunántúlra küldenek, nagy valószínűséggel Pannónia emlékeit fogja kutatni, míg akit az Alföldre irányítottak, biztosan nem. Nem választás kérdése volt, hanem „ezt dobta a gép”; a friss végzősök szétosztásával eldőlt, hogy a régészetnek ki melyik területére jut.

Igen, nem volt választásom az egyetem után. Ha nem tetszett volna, mehettem volna havat lapátolni. Vidéki ember lévén könnyen szót tudtam érteni a vidéki, tanyasi emberekkel, ráadásul szerencsés voltam, mert rengeteg új lelőhely került elő akkoriban, a bejelentés pedig mindig a helyi múzeumba érkezett. Szabó Szilveszter 14 éves általános iskolás tanuló behozott a múzeumba öt darab edényt tápai gyékényszatyorban, azzal, hogy azt olvasta, ezeket nem szabad összetörni. Ez egy teljesen ismeretlen humán kultúrának a hagyatéka volt. Kimentem hozzájuk biciklivel, mert mi mással közlekedtünk volna, megmutatta, hol találták. Hatalmas szerencsénkre Párducz Mihály egyetemi magántanár éppen Szegeden volt száműzetésben, ő szerzett pénzt az ásatásra, ha jól emlékszem, háromezer forintot. Abból egy kis temetőt sikerült feltárnunk, én pedig ebből ledoktoráltam a Csorva-csoportból, mert a csorvai 1009-es számú tanyán találtuk a leletet, erről kapta a nevét.

 

Hogyan nézett ki a múzeum felépítése az ötvenes években?

Bár a körülményeket össze sem lehet hasonlítani a mostaniakkal, elegáns intézmény volt, olyan korábbi igazgatók, mint Móra és Tömörkény örökében, de említhetem Reizner Jánost, Csallány Dezsőt vagy az akkori főnökömet, Bálint Alajost is. Múltkor kérdezte tőlem valaki: Bálintnak hány titkárnője volt. Mondtam: egy sem. A múzeumnak volt egy darab telefonja az igazgatói szobában, a múzeum egyetlen biciklijét hárman-négyen használtuk, volt egy Continental írógép, a pénzügyi dolgokat pedig Budapesten, a Szalai utcában végezték. Olyan leiratokat kaptunk, hogy a papír mindkét oldalára gépeljünk, nemzetgazdasági okokból. Mi felügyeltük a szentesi, a csongrádi, a hódmezővásárhelyi gyűjteményeket; közel sem volt annyi régész és etnográfus, mint most. A viszonyokra jellemző, hogy a negyvenes évek végén a szentesi múzeumnak az evakuálást követően visszakerült tárgyairól készült egy jegyzőkönyv, méghozzá a kéjnők azonosítólapjának, bárcájának a hátára. Ez most is megvan.

 

A vidéki múzeumokban a hangsúly elsősorban a néprajzi és a régészeti gyűjteményeken volt, később váltak hangsúlyosabbá a képtárak. Ez Szegeden is így volt?

Nem, Szeged már akkor is jelentős képgyűjteménnyel rendelkezett, benne Munkácsy Honfoglalásának nagy színvázlatával és szénvázlatával, de gazdag polgárok is ajándékoztak komoly anyagot, igaz, nemcsak festményeket. Volt egy állandó természettudományi kiállításunk, a Fehér-tó élővilágáról, amelynek anyagát Beretzk Péter nőgyógyász professzor, vadász és természetvédő gyűjteménye képezte a bogártól a cinegéig. Volt két régészeti kiállításunk, az egyiket én rendeztem. Az időszaki képzőművészeti kiállításokat a Műcsarnoktól kaptuk, akkor ismertem meg Fehér Zsuzsát, Telepy Katalint és sok más művészettörténészt. A kiállítások azután továbbmentek, például Nyíregyházára. De mi rendeztük az első zsűrimentes kortárs kiállítást, amikor kitaláltuk, hogy kérünk minden szegedi művésztől egy-egy alkotást. Azt az anyagot a város lábon megvette a múzeumnak, a következő ilyen kiállítást pedig a megye. A vidéki múzeumok közül nagyon sok akkor még méltatlan helyen volt, a szolnoki egy pincében, a nyíregyházi egy kis kúriában. Ahol volt régi, patinás múzeum, Debrecenben, Fehérváron, Győrben, ott más volt a helyzet. Egyetemista korunkban végigvittek minket az összes vidéki múzeumon, így mire elkerültünk a munkahelyünkre, volt összehasonlítási alapunk.

 

A hatvanas években alakult ki a megyei múzeumi rendszer. Ez könnyebbséget jelentett?

Pécs volt a kísérleti nyúl, 1963-ban kezdődött Pécs nagyarányú fejlődése. Annak nyomán lettek „megyésítve” a múzeumok, ami a múzeumi rendszer fénykora volt. Hozzánk tartozott a szegedi múzeum mellett a makói, a hódmezővásárhelyi, a szentesi, a csongrádi, később az ópusztaszeri és több tájház. A megyék presztízskérdést csináltak abból, hogy múzeumokat építsenek, egymással vetélkedtek, hogy az odalátogató hatalmasságoknak milyen kincseket tudnak bemutatni. Makón épült egy múzeum, a bejárat fölé Varga Imre készített egy domborművet, Pozsgay Imre avatta fel. Ha már ott volt Pozsgay, a megyei tanácselnök-helyettessel meg lehetett beszélni, hogy vigyük el Gorzsára, ahol egy újkőkori település ásatásán dolgoztak a kollégák. Meghatódott, hogy ez egy ötezer éves lelet, így elintézett évi százezer forint támogatást. Ezen múlott, mert a minisztérium hivatalból nem ment le megnézni, hogy mire volna szükség. Sok függött a helyi vezetésen, hogy mennyire volt fogékony a múzeum munkájára; sokat segített, ha a tanácselnök vagy a helyettese tanár volt, mint nálunk, és érdekelte a kultúra, a zene, a kortárs festészet. Nagy dolog volt az, ha egy ilyen rangú ember, egy miniszter lejött egy kis múzeum avatására. Ópusztaszerre évente legalább egyszer lejött egy nagy ember.

Pusztaszer kultusza a 19. század végéről ered. Miért és hogyan lett ennyire fontos a Kádár-rendszerben?

Erdei Ferenc Város és vidéke című könyvében felmerült az a gondolat, amit aztán később többen is hangoztatni mertek: nem kell a vereségeinket ünnepelni és a győzelmeinket szégyelleni. Erre a gondolatra felfűzve készült az emlékpark, mert ahogy Anonymus írta: „azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szernek nevezték el, mert ott ejtették meg a szerét az ország egész dolgának.” Szer mezőváros volt, még a tatárjárás után is, hatalmas templommal, a „puszta” jelzőt a török után kapta, mivel elhurcolták a lakosságot. Az ásatások során kiderült, hogy ott már építettek nagyon korán – talán már Géza korában elkezdték, – egy monostort, amelynek ugyanolyan alaprajza van, mint amit a híres Sankt Gallen-i alaprajz ábrázol. Ilyen épületből, tudomásom szerint, három van az országban, egy az esztergomi Prímás-szigeten, egy Pannonhalmán, a harmadik pedig Szer monostora. Máshogyan nem lehetséges ez, mint hogy olyan bencés szerzetesek érkeztek ide, jelesül bajorok, akiknek ez volt a prototípus. Erdei Ferenc 1970 tavaszán összehozott egy bizottságot a Hazafias Népfront épületében lévő szobájában a magyar kultúra és közélet reprezentánsaiból. Abban benne volt a szakszervezetek és a Hazafias Népfront képviselője, a megyei tanács, de ott volt László Gyula, Győrffy György mint honfoglalás kori szakértő, én pedig az illetékes múzeum vezetőjeként. Azt lehetett mondani, hogy építjük a honfoglalás színhelyének méltó emlékművét, erre Erdei hozzátette: és a földosztásét, ami a magyar parasztság ezeréves kívánságát teljesítette 1945-ben. Ez egy kicsit kellemetlenül érintett néhány embert, és ennek ünneplése 1970-ben nem volt lehetséges, csúszott is néhány évet, mert az ottani Pallavichini-birtokot a debreceni kormány utasítására nem más osztotta, mint Nagy Imre, akinek a neve nem csengett jól akkoriban. Még éltek szemtanúk, például Dömötör János vásárhelyi múzeumigazgató, aki alispáni titkárként volt jelen a földosztásnál, és emlékezett, ahogy Nagy Imre egy autó tetején állva osztotta a földet.

 

Ez a vállalkozás több évtizedet ölelt át, 1970-ben elkezdődött, és a kilencvenes években fejeződött be. Végig élvezték a vezetők támogatását?

A támogatás anyagi szempontból úgy nézett ki, hogy Hantos Miska bácsi tanácselnök-helyettes tanácsára a villanyszámlára kapott pénzt költöttük az építkezésre, aztán a később mégis megérkező pénzből kifizettük a villanyszámlát. Erdei egy évvel később bekövetkező halálát követően létrejött egy emlékbizottság, amelynek élére Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke került. Tervgazdálkodás volt, a bizottságban helyet foglaltak a gazdasági minisztériumok illetékesei, és ott szavaztak meg támogatásokat részint közvetlenül a múzeumon, részint a megyei tanácson vagy a mezőgazdasági tárcán keresztül. Ott van egy tó, aminek a kiásása túlságosan sokat elvitt volna a park építésére szánt összegből. De záportározó címén a vízügy közbenjárására az Alsó-Tiszavidéki Vízügyi Igazgatóság egy hét alatt kiásta. Elültettek harminc- vagy negyvenezer fát, cserjét, bokrot, ezt az Erdőrendezőség intézte, fogalmam sincs, hogyan, milyen pénzből, de a lényeg, hogy ott a szép erdő. A szándék a fővárosban született meg, de a megye rögtön mögéállt, mert tudta, hogy ez neki jó lesz. Pedig milyen cirkusz volt, hogy hol legyen a park és a körkép helye! A monostor helyét megtaláltuk, kiástuk. Volt a parlament mellett egy hivatal, a nevére nem emlékszem, csak az előadóéra, de inkább nem mondom, szóval ő felvetette, hogy olyan jó ott a talaj, hogy nem engedi kivonni a mezőgazdasági termelés alól, csináljuk meg máshol az emlékparkot. Mintha a muhi csata emlékhelyét Kaposváron építenék meg. Volt, aki azt javasolta, hogy a Margitszigeten helyezzék el a körképet. Így valóban többet kell utazni érte, de akkor még nem volt olyan drága az utazás, mint manapság.

 

Olvastam egy nyilatkozatát, hogy Feszty Árpáddal távoli rokonságban áll.

Anyai ágon állunk rokonságban, mindketten komáromi kötődésűek vagyunk. Hogy a Feszty-körkép Ópusztaszerre kerüljön, azt László Gyula találta ki. Az első találkozón arról volt szó, hogy lesz ugyan egy park, egy emlékmű, egy romkert, mint Óbudán, vagy a Gorsium, amit Fitz Jenő ásott ki, nos, ezért nem mennek el az emberek olyan messzire. Akkor merült fel, hogy legyen egy szabadtéri néprajzi múzeum, úgy, hogy Csongrád megye mindegyik városa lebont egy házat, és újraépíti Ópusztaszeren. Lebontották a tápai szatócsboltot, és felépítették a néprajzi múzeumban, és így tovább. Mindegyik ilyen, még a szélmalom is. Ekkor merült fel az is, hogy a Feszty-körkép épületében kapjon helyet egy régészeti kiállítás.

 

Hol őrizték akkor a körképet, és milyen állapotban volt?

Hengerekben állt az egykori Kúria, akkoriban a Magyar Nemzeti Galéria épületében. Nem lehetett tudni, hogy milyen állapotban van, mert elég kanyargós utat tett meg a Városligettől a Galériáig. Van a Kúriának egy nagy udvara, amit nem szoktunk látni. Ott kiteregették, és egy fotóst kilógattak fölé a nadrágjánál fogva, hogy készítsen képeket, hogy össze lehessen hasonlítani az eredeti állapottal a műről készült fametszet segítségével. Akkor lehetett látni, hogy az ég egy része leégett, a meztelen nőket kivágták, Masa néni elajándékozott kivágott részeket orvosoknak, ezeket szerencsére vissza is lehetett szerezni. Jöttek Kisterenyei Ervinék, frissen végzett restaurátorok, és mivel alkalmas műterem nem volt, a szegedi vár maradványában terítették ki a képet. Szépen visszavasalták a felpörgött festéket. A felfüggesztés körül is vita volt, a restaurátorok merev, épített háttérre szerették volna rögzíteni, pedig a kép szépségéhez hozzátartozik a vászon domborulata. Érkezett egy lengyel restaurátorcsoport, amelyik egy hasonló körképet korábban helyreállított. Elnyerték a pályázatot, amit hosszas csatározások után ki lehetett írni. A költségek nagyon magasak voltak, de a Németh-kormány garanciát vállalt a kifizetésre. Ezt a kötelezettséget az Antall-kormány is átvette, végül a Horn-kormány idején avattuk fel.

 

A régészet számára a Kádár-rendszer aranykornak számít? Még a hozzám hasonló laikusnak is rengeteg lelőhely neve jut eszébe akkoriból, és az autópálya-építkezések sem sürgethették a régészeket.

Nehéz időszak volt az is. Megkülönböztetünk tervásatásokat és leletmentő ásatásokat. Amikor kezdő voltam, az ötvenes évek végéig, úgy működött, hogy kapott a múzeum egy értesítést, hogy a mai napon átutaltak négyszáz forintot – ami a havi fizetésem fele volt – abból mehettem ásni, és egy ekkora összegből kijött egy félszobányi lyuk egy méter mélységig. Ezek voltak a leletmentések. A nagy tervásatások közé tartozott Tác-Gorsium, Zalavár, a budai és az egri vár feltárása; ezek műemléki ásatások voltak, nem mezei régészet. A hetvenes években lehetett valamivel több pénzt szerezni a megyéktől, de nem volt nagy műszaki háttér, egy lakókocsit bérelni már sikerélménynek számított.

 

Múzeumvezetőként is járt még az ásatásokon?

Ha másért nem, legalább súgni. „Elnégykézlábaztam” egészen a hetvenes évek végéig. Pusztaszer jelentős elfoglaltságot adott, emellett tanítottam és publikáltam. 1956 után elindultak a megyei múzeumi évkönyvek, és a szegedi élte a legjobban túl. Mivel a múzeumok nem rendelkeztek devizával, külföldi szakkönyveket nem tudtuk volna vásárolni, de el tudtuk cserélni a miénkkel, amiben mindig volt régészeti tanulmány, később pedig kiadtunk tematikus évkönyveket is. Ha azt mondjuk, hogy a múzeum feladata a gyűjtés, kutatás, közzététel, akkor a régészet mindhárom kritériumnak eleget tudott tenni: voltak ásatások és fórumok, ahol a kutatásainkat közzé tudtuk tenni. Amire személy szerint büszke vagyok, hogy sikerült a hazai régészetet a képernyőre vinni. Volt néhány sorozat, mint például a Múltba nyíló ablakok, ahol ásatásokon forgatott filmeket mutathattunk be, harminc-negyven ásatást örökítettünk meg mozgóképen. 

 

Szerző: Gréczi Emőke

Illusztráció:

Portré (Villányi Csaba/Flashback Photo/MúzeumCafé)

Trogmayer Ottó – fehér sapkában – 1973–74 körül a pusztaszeri monostor feltárásánál, technikusok és helyi lakosok között Fotó/Forrás: Móra Ferenc Múzeum

 

Trogmayer Ottó 1934-ben született Budapesten. 1957-ben végzett régész-ősrégész szakon, ezután a szegedi Móra Ferenc Múzeumba került. 1962-ben doktorált, a kandidátusi fokozatot 1969-ben szerezte meg. Kutatási területe Délkelet-Európa korai neolitikuma, a Kárpát-medence kora középkora. 1970-ben lett a megyei múzeum igazgatója és az akkor indult ópusztaszeri ásatások vezetője. 1969-től 1983-ig szerkesztette a múzeum évkönyvét. 1965-től tanított a szegedi József Attila Tudományegyetemen, 1989-től tanszékvezetőként; ő vezette be, hogy az egyetem a mú-zeummal együttműködve végzi a régészhallgatók oktatását. 1997-ben vonult nyugdíjba, de az egyetemen tovább oktatott, 2000-től egyetemi tanári kinevezéssel. Húsznál több könyv szerzője. 1996-ban Széchenyi-díjat, idén Magyar Érdemrend középkeresztje kitüntetést kapott. 2015. május 28-án hunyt el Budapesten.

Megjelent a MúzeumCafé 34. számában

Komment 0 | Reblog! 0 |


Címkefelhő

kiállítás (113),Magyar Nemzeti Galéria (56),MúzeumCafé folyóirat (55),Szépművészeti Múzeum (47),kultúrpolitika (35),programajánló (29),történelem (27),műgyűjtés (27),interjú (23),kortárs művészet (23),Párizs (22),politika (22),avantgárd (21),irodalom (21),építészet (19),múzeumépítészet (18),műkereskedelem (17),gyűjteménygyarapítás (17),Szentendre (16),fotográfia (16),videó (15),régészet (14),Petőfi Irodalmi Múzeum (14),restaurálás (13),Ludwig Múzeum (13),Műcsarnok (12),műtárgyvásárlás (11),élő MúzeumCafé (11),restitúció (11),szobrászat (10),Nemzeti Múzeum (10),digitalizálás (10),grafika (10),Capa Központ (10),Picasso (9),iparművészet (8),holokauszt (8),Kiscelli Múzeum (7),Garas Klára (7),Bécs (7),film (7),világháború (6),Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (6),múzeumpedagógia (6),Rippl-Rónai József (6),Allegro Barbaro (6),Román Csarnok (6),Liget Budapest (5),aukció (5),Értéktár Program (5),kortárs (5),rendszerváltás (5),New York (5),könyvajánló (5),Kassák Múzeum (5),színház (5),Nyolcak (5),Power 50 lista (5),Bartók Béla (4),városi séta (4),Csontváry (4),wanted (4),Rembrandt (4),Pécs (4),könyv (4),látogatottság (4),Skanzen (4),Velence (4),örökségvédelem (4),szocreál (4),néprajz (4),Néprajzi Múzeum (4),Bálint Endre (4),Baán László (4),Európai Iskola (4),fotóművészet (4),Élő MúzeumCafé (4),Louvre (4),konferencia (4),Ady Endre (4),Louvre-Lens (4),zene (4),Aczél György (3),emlékezet (3),Czóbel Béla (3),Hopp Ferenc Múzeum (3),I. világháború (3),előadás (3),Bauhaus (3),kézirat (3),modernizmus (3),dizájn (3),Caravaggio (3),London (3),sport (3),Anna Margit (3),Budapest Galéria (3),MúzeumCafé Díj (3),műtárgyvédelem (3),impresszionisták (3),Derkovits Gyula (3),kulturpolitika (3),műemlékvédelem (3),ganymed goes europe (3),Iparművészeti Múzeum (3),magángyűjtemény (2),internet (2),Seuso-kincs (2),Vadak (2),MúzeumNegyed (2),relikvia (2),Art Market Budapest (2),keleti művészet (2),örökség (2),MúzeumCafé díj (2),címlap (2),Modigliani (2),Erdély (2),Ország Lili (2),Vasarely (2),kert (2),Magyar Zsidó Múzeum (2),Textúra (2),múzeumi rendszer (2),Berlin (2),fortepan (2),pop art (2),Barcelona (2),Milánó (2),Artpool (2),Chagall (2),Munkásmozgalmi Múzeum (2),MúzeumCafé könyvek (2),Zsolnay (2),Lektorátus (2),Vermeer (2),fotó (2),dokumentum (2),múzeum (2),MűvészetMalom (2),Szántó Piroska (2),Szeged (2),Holokauszt (2),vadászat (1),kastély (1),kastélypark (1),Bosch (1),médiaművészet (1),Andrássy (1),Fortepan (1),Mravik László (1),emlékmű (1),KEMKI (1),megnyitó (1),nők (1),Cloisters (1),El Kazovszkij (1),Csernus Tibor (1),etnográfia (1),Disputa (1),Vajda Júlia (1),Ámos Imre (1),műkincslopás (1),múzeumelmélet (1),Dada (1),animáció (1),Garas Kára (1),Sinkó Katalin (1),Kassák Lajos (1),Prága (1),műtárgylopás (1),elhurcolt műkincsek (1),porté (1),orosz művészet (1),Balaton (1),Prado (1),törénelem (1),Batthyány Gyula (1),Győr (1),Magnum Photos (1),Népessy Noémi (1),Goldberger Textilipari Gyűjtemény (1),gender (1),kommunikáció (1),Velencei Biennále (1),Óbuda (1),bevándorlás (1),oktatás (1),Vasarely Múzeum (1),Trieszt (1),Amerika (1),popzene (1),várostörténet (1),interaktivitás (1),egyház (1),Centre Pompidou (1),Budavár (1),Román csarnok (1),MOME (1),installáció (1),Bayreuth (1),Moszkva (1),Kijev (1),emlékmúzeum (1),Múzeum-kert (1),BTM (1),Art Capital (1),MúzeumCafé könyv (1),Magyar Képzőművészeti Egyetem (1),temető (1),helytörténet (1),art deco (1),Vaszary-villa (1),Múzeumkert (1),Vatikán (1),Tiszadob (1),Richard Wagner Múzeum (1),Leonardo (1),Ani (1),muzeológia (1),műemlék (1),Budapesti Történeti Múzeum (1),védettség (1),portré (1),olimpia (1),Kecskemét (1),1956 (1),Múzeumok Éjszakája (1),Kocsis Zoltán (1),emlékhely (1),Sopron (1),hamisítás (1),zsidóság (1),emigráció (1),Lengyelország (1),Albertina (1),kultúrtörténet (1),Olaszország (1),jótékonyság (1),beszélgetés (1),Képzőművészeti Egyetem (1),Sziklakórház (1),MúzeumCafé (1),Vaszary János (1),dinoszaurusz (1),Művészetmalom (1),dada (1),szalon (1),restitucio (1),századforduló (1),városliget (1),Nagy-Britannia (1),progarmajánló (1),könyvtár (1),kínai művészet (1),Rijksmuseum (1),Székesfehérvár (1),kutatás (1),szobor (1),BÁV (1),Debrecen (1),adatbázis (1),Radnóti Miklós (1),Gyarmati Fanni (1),Csinszka (1),Márffy Ödön (1),királynő (1),Guggenheim Muzeum (1),François Gilot (1),Vallauris (1),szeged (1),közösségi oldalak (1),Keserü Ilona (1),Guernica (1),Duchamp (1),gyerekeknek (1),Balaton (1),Siófok (1),retró (1),Metz (1),Rozsda Endre (1),balaton (1),tárlatvezetés (1),Matisse (1),gallery weekend (1),kultusz (1),Vaszary Villa (1),Christie’s (1),Pinault (1),Palazzo Grassi (1),irodalomtörténet (1),Természettudományi Múzeum (1),Google Art Project (1),egyiptológia (1),MTA (1),Toulouse-Lautrec (1),bibliofília (1),Budapest100 (1),porgramajánló (1),Lucian Freud (1),Műértő (1),Fabényi Júlia (1),Molnár-C. Pál Múzeum (1),Római Iskola (1),Kimt (1), Bécs (1),Miskolc (1),Nagyvilág (1),Csontvary Kosztka Tivadar (1),krimi (1),Amszterdam (1),Kratochwill Mimi (1),Műemlék (1),velence (1),Bukta Imre (1),stressz (1),Kína (1),Munkácsy Mihály (1),teremőr (1),fotógráfia (1),Bálint Ház (1),Kieselbach Galéria (1),Aristide Maillol (1),Magyar Nemzeti Múzeum (1),Guggenheim Múzeum (1),Manet (1),MANK (1),Moholy-Nagy László (1),Benczúr Gyula (1),Elgin-márványok (1),Athén (1),erdély (1),Frida Kahlo (1),szürrealizmus (1),kina (1),felújítás (1),Várkert Bazár (1),veduta (1),Rómer Flóris Múzeum (1),Velázquez (1),Ernst Múzeum (1),ajánló (1)