Címkék: interjú, Czóbel Béla, Műcsarnok, Csernus Tibor, Kratochwill Mimi, Aczél György, muzeológia

Manapság, amikor éppen újra kell definiálni a Műcsarnok helyzetét és feladatát, érdemes egy kicsit hátranézni, és foglalkozni az intézmény viharos múltjával. Ilyenkor válik világossá, hogy identitása mintha mindig egy kicsit problematikus lett volna, kiállítási programjában „mindenevő”, a fenntartóval való kapcsolatában kiszolgáltatott, kiállítóhelyként funkciója nehezen megfogalmazható: leginkább a „nagy kiállítások” tere, ám ezt a feladatát mára egyértelműen átvették a nagyobb képtárak, elsősorban a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum. Ennél azonban a történet sokkal bonyolultabb – és ezt Kratochwill Miminél kevesen tudják jobban, hiszen az ő Műcsarnokban eltöltött csaknem négy évtizede alatt hét igazgató váltotta egymást, ugyanakkor az alaphelyzet többnyire változatlan volt: a minisztérium határozta meg a kiállítási programot, a művészettörténészek, kiállításrendezők pedig a legjobb tudásuk szerint megvalósították azt. A kiszolgáltatottság ellenére szívesen emlékezik vissza a műcsarnoki időkre, a közös munkákra Frank Jánossal, a „hazajáró” művészekre, még az ötvenes évek országos szocreál kiállításaira is, ahol közelről láthatta a „nagyokat” és a „fentiek” akaratának alávetett zsűri működését. És ha Kratochwill Mimi, akkor persze Czóbel! Az egyetemi évekből származó kapcsolat eredménye – a sok vasárnapi látogatás emléke mellett – jó néhány Mimi-portré, a művész életében az utolsó nagy életmű-kiállítás, több kötet és az évtizedek alatt összegyűlt dokumentáció, amely nélkül ma bajosan lehetne megrendezni egy valamirevaló Czóbel-kiállítást, vagy megírni egy komolyabb monográfiát.

MC: Az általad rendezett kiállítások hosszú listája alapján nyugodtan „mindenevőnek” tekinthetünk. Otthonról hoztad ezt a nyitottságot?

Ami a művészettel való foglalatoskodást illeti, elsőgenerációs vagyok, bár a szüleim végig támogattak a pályaválasztásomban, az alapot pedig az a rengeteg könyv adta, ami otthon körülvett minket. Érettségi után a Néprajzi Múzeumban kezdtem a pályát, és már a Műcsarnokban dolgoztam, amikor elvégezhettem a művészettörténet szakot az egyetemen, mert korábban erre politikai okokból nem volt lehetőségem. Akkor nem volt esti vagy levelező tagozat, szerencsére a vezetők lehetővé tették, hogy a munkával párhuzamosan járjak az egyetemre.

MC: 1953-ban kerültél a Műcsarnokba, amikor zajlottak az Országos Képzőművészeti Kiállítások, a szocreál művészet nagyszabású és hírhedt seregszemléi. Mi volt a feladatköröd akkoriban?

Leginkább mindenes, később pedig az intézmény csaknem minden munkakörét kipróbáltam. Volt rá időm, hogy végigjárjam a ranglétrát a külügyi és a magyar osztályon is, hiszen hét igazgatót éltem túl. Visszatérve azokra a kiállításokra: most nagyon szidják őket, és biztosan voltak rossz oldalai is, hiszen valóban ez volt a szocreál legkeményebb időszaka, de ez is a történelem része, és szerepeltek ott olyan Szőnyik, Márffyk, Glatzok, Kmettyk, Czóbelek, amelyeket ma múzeumok őriznek.

MC: A Műcsarnoknak sokáig nem voltak olyan markáns, emblematikus vezetői, mint a Magyar Nemzeti Galériának vagy a Szépművészeti Múzeumnak. Ki volt akkor az igazgató?

Szurdi Márta, akinek a férje miniszter volt, őt követte Luzsicza Lajos, a felvidéki festő, majd jött Céh József, aki a Belügyminisztériumból érkezett, népi ülnök is volt, szóval csupa megbízható káder, de én nem mondhatok rosszat egyikükről sem, a pályámat mindig támogatták és elismerték. Kiállításokat rendeztünk, katalógusokat készítettünk, a művészek pedig úgy jártak be, mintha hazajöttek volna. A csoportos kiállításokhoz felállított zsűri működéséről mindig részletes jegyzőkönyveket készítettek, így lehet tudni, hogy egy képet miért fogadtak el, a másikat miért nem. Az egyes számot a beválogatott művek kapták, a kettest a kérdésesek, a hármast a kizsűrizettek. Emlékszem, készült az egyik nagy kiállítás, és kérdezték, hogy miért nincs kép Csók Istvántól, nélküle nem igazán lehet nagy országos kiállítást rendezni. Mondták, hogy kizsűrizték a művét; szegény, olyan öregen nem igazán tudott színvonalas művet alkotni, már rosszak voltak a szemei. Hozták a képét a „hármasok”, a kizsűrizettek közül, és mégis betették a tárlatra, mert mégiscsak ő a Csók István. Egy másik, ezzel ellentétes példa Csernus Tiboré, akit nagy tehetségnek, ugyanakkor „rosszfiúnak” könyveltek el, a Lehel piac című képét pedig úgy zsűrizték ki, hogy Aczéltól kezdve mindenki eljött megnézni a kiállításról kiszórt képet, mert a híre mindenkihez eljutott.

MC: A szövetség potentátjaként a zsűriben helyet foglaló Bernáth Aurél volt Csernus mentora, ez néha segített neki, néha nem…

Ugyanakkor Bernáth is kapott eleget a polgári művészetéért. Bármilyen kor volt is ez, mégiscsak a művészet élcsapata vett részt ezeken a kiállításokon. Aztán jött a Tavaszi Tárlat, ahol már több zsűri választott a képekből. Sokan Spiró könyvéből ismerhetik ezt a történetet, bár abban a valóság egy kicsit regényes színezetet kapott.

MC: A Műcsarnok akkoriban nem feltétlenül, pontosabban nem csak a kortárs művészet kiállítóhelyének számított. Ki és hogyan döntött a monografikus kiállításokról és egyáltalán, a Műcsarnok programjáról?

A Műcsarnok a minisztérium fennhatósága alá tartozott, legfeljebb annyi változott, hogy éppen melyik osztály foglalkozott velünk. A tervet nagyjából készen kaptuk, megmondták, hogy kiket kell kiállítanunk. A fő programot a szemle jellegű kiállítások megrendezése adta, ilyen volt az említetteken felül például a felszabadulásunk huszonötödik évfordulójára rendezett tárlat is, vagy a Városligetben rendezett Vadászati Világkiállításhoz kapcsolódó képzőművészeti kiállítás 1971-ben. Ezekre a szalonokra sorban hozták be a művészek a munkáikat, fenn is maradt egy amatőr kisfilm, hogy Mácsai István tolja be egy gurulós kocsin a festményeit. Akkoriban még nem rendeltek tehertaxit, mi sem küldtünk ki kocsit, a művész hozta magával személyesen a művét, ahogy tudta. Aztán a kiállítás végeztével ugyanígy hazavitte, ha nem vette meg egy múzeum vagy egy intézmény, pártiroda, szakszervezet. Később, ha egy kiállításhoz kerestük a képet az azt megvásárló szakszervezetnél, sokszor csak a pincében találtunk rá, siralmas állapotban. Pedig nem akármilyen képekről van szó!

MC: A Velencei Biennálén való magyar részvétel biztosítása is rendszerint a Műcsarnok „hatóköréhez” tartozik. Ebben mennyire vettél részt, és hogyan zajlott a program kialakítása?

A minisztérium kinevezett egy miniszteri biztost, ez sokáig Vayer Lajos volt, tanszékvezetőm az egyetemen, később pedig Csorba Géza minisztériumi osztályvezető töltötte be ezt a pozíciót. Ő tett javaslatot a biennálén részt vevő művészre vagy művészcsoportra. Ránk a gyakorlati feladatok intézése hárult: az engedélyeztetés, a szállítás, a katalógus, de Varga Imre kiállítását például én rendeztem Csorba Gézával, amikor Vadász György építésszel együtt állított ki a magyar pavilonban. Kivittük a Szent Erzsébet és a IV. Lajos című szobrot, ami most a Laktanya utcai múzeumának a kertjében áll, az fogadta a látogatókat a pavilon előtt, és minden betérő kapott egy katalógust. Egy másik velencei emlék: Czóbel egy csoportos kiállításon vett részt, a magyar pavilonból vásárolta meg a feltehetően a Hatvany család kastélya kertészetében készült művét a francia kulturális miniszter. Azóta sem állították ki itthon soha, most a szentendrei kiállításra megpróbáljuk kölcsönkérni.

MC: Említetted, hogy hét igazgatót éltél túl, de ez idő alatt jó néhány munkatárssal, kurátorral dolgozhattál együtt. Kikre emlékszel vissza szívesen?

Úgy érzem, minden művészettörténésszel jó volt a kapcsolatom, nem voltam harcos típus, nem ellenkeztem soha, ha bármilyen feladatot osztottak rám, és nem határolódtam el művészektől sem. Sokszor éppen a problémás művészeket osztották rám, mert könnyen tudtam alkalmazkodni. Ott dolgozott akkoriban Baranyi Judit, Maróti Ibolya, Ury Endréné Csibi, egy darabig Kisdéginé Kirimi Irén, ő később átment a Magyar Nemzeti Galériába. Frank János, Janó legendás figurája volt a Műcsarnoknak: figyeltük minden szavát, boldogok voltunk, ha vele dolgozhattunk. Úgy nézett ki a munkarendje, hogy hajnalban bement rendezni a kiállítást, kilenckor már egy kiskocsmában ült, eltöltött ott egy fél napot, majd visszament folytatni a munkát. Ő rendezte a legjobb kiállításokat, és csodálatos, megható történeteket mesélt. Együtt volt Borban Radnótival, és amikor bárki megkérdezte tőle, hogy beszélt-e a költővel, azt mondta, hogy nem, hiszen nem voltak egymásnak bemutatva. Hihetetlenül okos és szórakoztató ember volt.

MC: Bár a helyzet többször változott, de általában több kiállítóhely is tartozott a Műcsarnokhoz: az Ernst Múzeum és a Dorottya utcai galéria működtetése is az intézmény feladatköréhez tartozott.

És a Nemzeti Szalon a mai Erzsébet téren. Szegény Frank Janó, ahová csak tudott, mindenhová elment, hogy megpróbálja megvédeni a Nemzeti Szalont, mégis elbontották. Pedig csodálatos múltja és kiállítási programja volt, a legjobb művészeti centrumok egyike. Az Ernst Múzeumban és a Dorottya utcában is a minisztérium állította össze a programot, a lebonyolítás pedig a mi feladatunk volt. Ezért sikerült olykor a csoportos kiállításokra olyan művészeket is becsempésznünk, akik nem voltak „jó fiúk”. Varga Imre sem volt az akkoriban, mert felrótták neki, hogy horthysta katonatiszt volt. A Dorottya utcában, a kiállítóterem fölött működött a Nemzetközi Kulturális Kapcsolatok Intézete, velük bonyolítottuk a külföldi kiállításokat. Itt dolgozott Néray Kati is, aki később a Műcsarnoknak is volt igazgatója. Kiállítást rendeztünk többek között Giacomo Manzúnak, az olasz szobrásznak, Amerigo Totnak, Vasarelynek, Chagallnak, aki akkor már nem élt, de a lánya eljött a megnyitóra.

MC: A Műcsarnok ma is, mint oly sokszor korábban, keresi a helyét. Szerinted mi lenne a feladata, és kellenek-e a sokat emlegetett szalon jellegű kiállítások?

Hívhatjuk szalonnak vagy bárminek, de látom értelmét ezeknek a nagy kiállításoknak. Számos olyan magyar művész van, aki habitusánál fogva nem képes elérni, hogy legyen önálló tárlata, ugyanakkor nagyon jó művész. Aztán le lehetne szűrni, hogy mi belőle a maradandó érték. Sokat szidják a nagy országos kiállításokat, de olyan pezsgő élet volt akkor, és ezeken első kézből láthattuk, hogy melyik művész hol tart, sokat elárul róla, hogy melyik művét szeretné megmutatni egy ilyen kiállításon. Ma egyetlen hasonló esemény létezik, immár hatvan éve, a Hódmezővásárhelyi Őszi Tárlat, ahol szintén azt tapasztaljuk, hogy a művészek mennyire számítanak ezekre a csoportos kiállításokra. Nem mindenki képes harcolni, inkább megvárja, hogy hívják és elismerjék. Régen a Műcsarnok nagy klasszikus monografikus kiállításokat is rendezett, az ötvenes években Munkácsynak, aztán Medgyessynek, Rippl-Rónainak.

MC: A Szépművészeti Múzeum rendezte, de a Műcsarnok adott helyet a külföldön élő magyar művészeket felvonultató tárlatnak is 1970-ben, amely valóban áttörést jelentett, művészeti és politikai értelemben egyaránt.

Kettő is volt belőle, még most is azokból a katalógusokból élünk. Passuth Krisztináék feltérképezték a külföldi magyar vonatkozású művészetet, olyan nevek bukkantak elő, akikről nem is hallottunk korábban, legfeljebb a szakma egy szűk köre. Az egész világon megmozgatta a magyar származású művészeket.

MC: Nagyjából ezer kiállítás megrendezésében vettél részt, a Műcsarnokban és egyéb fővárosi és vidéki kiállítóhelyeken. Melyiket tekinted a „főművednek”?

Először is az 1971-es Czóbel életmű-kiállítást. Czóbellel már az egyetemi éveim alatt kapcsolatba kerültem, 1966-ban. Zádor Anna az egyik szemináriumán felsorolta pár művész nevét, hogy válasszunk, kiről írnánk évfolyamdolgozatot. Névsor szerint kérdezett minket, én pedig izgultam, hogy ne válassza senki Czóbelt. Nem halászták el szerencsére, nem is nagyon ismerték, én pedig már sokat hallottam róla Frank Janótól, aki valamikor kinn dolgozott a szentendrei múzeumban. Amikor örömmel újságoltam neki, hogy megyek Czóbelhez, mondta, hogy nem lesz könnyű dolgom, eléggé visszahúzódó, morcos ember, nem fog örömmel fogadni. De pont az ellenkezője történt, és attól kezdve folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. A kiállítás hatalmas siker volt, akkoriban kezdtek el a fotósok panorámaképeket készíteni, így látszik, hogy alig fért el a tömeg az első teremben. Itthon nem igazán volt azelőtt nagyobb kiállítása, csak egy Szentendrén 1966-ban és egy a Nemzeti Szalonban 1958-ban. Érdekes módon Párizsban többször állították ki. Ez volt életem egyik sorsdöntő találkozása. A másik Csernus Tibor volt. Minden művészettörténész adhatott be javaslatot, hogy melyik művésznek rendezne szívesen kiállítást. Én minden alkalommal, tíz éven keresztül beírtam Csernust, tejesen reménytelenül.

MC: Nyilván nem segített, hogy emigráns művésznek számított, hiszen kezdeti sikerei és díjai ellenére hamar elment Franciaországba.

Igen, 1964 őszén ment el, akkor még azzal a tudattal és szándékkal, hogy visszatér. Többször meghosszabbították az útlevelét, de egyszer azt mondták neki a követségen, hogy nem maradhat tovább. Ő addigra a francia művészeti élet részévé vált, műtermet és megrendeléseket kapott, könyveket illusztrált. A tisztviselő azt javasolta, hogy maradjon kinn, mert ha hazatér, nem biztos, hogy újra kimehet. Végül Csernus úgy döntött, hogy kéri a francia állampolgárságot, és amikor megkapta, akkor érkezett az értesítés, hogy mégis meghosszabbítják a tartózkodási engedélyét. Én még a korábbi időkből ismertem, a Dráva utcában lakott, ahonnan néhány perc alatt beért a Műcsarnokba. A legendás párizsi könyvesbolt és galéria, a Galerie Lambert szívesen rendezett magyar művészeknek kiállításokat, Csernus is közéjük tartozott, és mindig mi intéztük az engedélyeket hozzá. Akkoriban a művészek jobban összejártak, nemcsak a többi művésszel, hanem írókkal, költőkkel; ebbe a társaságba én is beletartozhattam.

MC: Végül mikor kerülhetett sor a kiállítására?

Csak 1989-ben. Az itteni akadályokat is le kellett küzdeni, de ő maga is a helyzetet kihasználva szeretett volna új képeket alkotni erre az alkalomra, ezen kívül kiderült, hogy fogalma sincs arról, hogy Franciaországban kik vásárolták meg a képeit, hol vannak szétszórva, hol kellene felkutatnunk ezeket. Volt egy remek galériása, Claude Bernard, aki nem mondta el a művésznek, hogy kik vásárolják. Rájöttünk, hogy vele kell összeszedetni a képeket, és segített is Amerikából, Németországból, különböző francia városokból, magánemberektől és múzeumokból előhalászni Csernus műveit. Az itthoni képeit újsághirdetések útján kerestük, és már ez is hatalmas érdeklődést váltott ki az esemény iránt. Mindenhonnan, vidéki múzeumokból, de még a Magyar Tudományos Akadémiáról is kerültek elő képek, de a főiskolai diplomamunkája, A Landerer nyomdában kinyomtatják a 12 pontot című festmény sajnos a mai napig nincs meg. Nagy szenzáció volt a kiállítás, amit Németh Lajos nyitott meg, száz cikket gyűjtöttünk össze, ami a tárlattal foglalkozott, Csernus pedig magyar állami kitüntetést kapott, és ettől kezdve kezdett rendszeresen hazajárni.

MC: Térjünk vissza egy kicsit Czóbelre, életed „nagy találkozására”, amelyről a kiállításokon és a monográfián felül más tárgyi emlékek is fennmaradtak! Hány portrét festett rólad?

Elég sokat. A legfontosabb, amelyikről bélyeg is készült, a szentendrei múzeum kiállításán látható, egy másik pedig nálam van. Ugyancsak a múzeum gyűjteményébe került a hagyatékból három-négy nem teljesen kidolgozott olajkép. 1966-ban kapta meg az első budapesti műtermét, méghozzá a Kelenhegyi úti műteremházban, sokat látogattuk a férjemmel, mert közel laktunk hozzá. Ilyenkor a ruhámra pillantva mondta, hogy ebben is szeretne megfesteni; de több rajz is készült rólam. Tavasztól őszig Szentendrén lakott, ősztől tavaszig Párizsban bérelt egy cselédlakást műteremnek, mert télen nem volt lakható a szentendrei ház. Ilyenkor a felesége, Modok Mária a szállodában festett. Sokan mondják, hogy morgós ember volt. Persze, az volt, amikor megzavarták festés közben. Nem szerette, ha valaki ilyenkor esett be képet venni vagy interjút készíteni. Egyszerre sok ecset volt a kezében, mindegyikkel más színt festett. Ha véletlenül rosszat húzott elő, az egészet ledobta a földre. És attól is dühbe gurult, ha egy gyűjtő panaszkodott, hogy nincs pénze, aztán mégis bőven venni akart, és ki is tudta fizetni. Mindig szerettem volna látni, hogyan készül egy kép, de nem engedett az állvány elé. Sok tükör volt a műtermében, egyszer az egyiket óvatosan mögé raktam, így láthattam az alkotás folyamatát. Aztán amikor a következő vasárnap visszamentem, addigra lecsiszolta az egészet, mert nem tetszett neki. A modell nem beszélhetett, ő igen, munka közben szavalt vagy francia kuplékat énekelt. Idővel, a közös munkák kapcsán életének sok dokumentuma került hozzám, én pedig a lényegtelennek látszó papírokat is megőriztem, mert egy üres boríték is adalék ahhoz, hogy mikor volt éppen Párizsban, vagy hol lakott abban az időben. Ezek fontos adatok, amiket fel tudunk használni például egy kiállítás megrendezéséhez vagy egy katalógus elkészítéséhez, mint most, a szentendrei tárlat kapcsán.

MC: A Czóbel Múzeum még a művész életében megnyitott. Hogyan fogadta, és mennyire működött közre az anyag összeállításában?

1975-ben nyílt meg a múzeum, egy évvel Czóbel halála előtt. Nagyon boldog volt, olyannyira, hogy kiment Párizsba, és kölcsönkérte vagy visszavásárolta a kinti képeit, hogy kirakhassa a múzeumban. A galériásától is visszahozta az el nem adott műveit. És előre megírta a köszönőbeszédét, amelynek fogalmazványa ugyancsak fennmaradt.

MC: Ezeket a szentendrei kismúzeumokat Aczél kezdeményezte, vagy legalábbis őt kellett meggyőzni az alapításukról. Milyen volt Czóbel és Aczél kapcsolata?

Kifejezetten jóban voltak. Aczél érdekes ember volt, mert amellett, hogy műgyűjtő volt, karácsonykor minden művésznek küldött ajándékot, és ezeket személyre szólóan válogatta. Béla bácsinak francia bort küldött, mert bár a művész nem szerette ugyan különösképpen az alkoholt, de hozzá mégiscsak ilyen ajándék illett. Másnak műalkotásokat adott, Kovács Margit-kerámiát például. Volt, hogy beüzent a Műcsarnokba, hogy Kurucz D. Istvántól öt kisebb képet szeretne vásárolni, mert azokat adná ajándékba. Bejött a Műcsarnokba a sofőrje Aczél levelével, vagy előzetesen telefonált a titkárnője, hogy kérjünk képeket. Akkor én felhívtam a művészt, hogy Aczél elvtársnak kellene öt kis kép, ő megfestette, és behozta nekem, aztán telefonáltam a titkárnőnek, hogy megvannak a képek. Ő beküldte a pénzzel a sofőrt, aki elvitte a képeket, én meg értesítettem a művészt, hogy jöhet a pénzért. Érdekes konstrukció volt, de jellemző Aczélra. De sokszor más gyűjtők is rajtunk keresztül léptek kapcsolatba a művészekkel, vagy ha nem szerettek „pénzezni”, akkor nálunk hagyták a pénzt, és mi adtuk tovább a művésznek. Egyszer pedig én is vásároltam. Firenzében volt egy nagy árvíz a hetvenes évek elején, és a Képzőművészek Szövetsége tett egy felhívást, hogy a művészek ajánljanak fel egy-egy művet, az anyagból rendezett árverés összegével támogatnák az árvízkárosultakat, vagy kiutazhatnának restaurátorok segíteni helyrehozni a károkat. Rengetegen hoztak képet, ki a legjobb műveit, más gyengébbeket, de a szövetség vagy a minisztérium egyszer csak lefújta az akciót. Jöttek a művészek elvinni a műtárgyakat. Összefutottam Szabó Vladimírral, aki egy nagyméretű képpel küszködött, várta a tehertaxit, hogy bevigye a képet egy bizományiba, mert a kis lakásukban nem tudta elhelyezni. Nyeltem egy nagyot, és megvettem a képet részletre, nagy örömére, mert nem kellett tovább küszködnie vele.

MC: Nem Czóbel volt az egyetlen, akinek modellje voltál. Ki készített még portrét rólad?

Kárpáti Éva, Breznay József, Szabó Vladimír. A Koller Galéria nagyon sok művésznek adott megélhetési lehetőséget rézkarcok készítésével és forgalmazásával. Egyszer Szabó Vladimír eldicsekedett Kollernek, hogy engem fest éppen, a galériás pedig megkérdezte, jól ismervén a művészt, hogy akt lesz-e a kép. Jól ismertük egymást a művésszel, rendeztem neki több kiállítást, írtam róla könyvet is. Koller felvetése szöget ütött a fejébe, ezért kezdeményezte, hogy aktot festene rólam, amit persze nem engedtem neki, de ő nem hagyta annyiban, így készült el A festő felöltözteti a pucér Mimit című festmény. A képen én modellként felöltözve szerepelek, de az állványon készülő képen ugyanabban a pózban, de meztelenül ábrázolt, persze a fantáziája alapján…

 

Gréczi Emőke

 

Fotó: Az 1971-es Czóbel életműkiállítás megnyitóján,a bal szélen Kratochwill Mimi a művésszel (magánarchívum)

Portré: Villányi Csaba / Flashback Photo / MúzeumCafé

Komment 0 | Reblog! 0 |


Címkefelhő

kiállítás (113),Magyar Nemzeti Galéria (56),MúzeumCafé folyóirat (55),Szépművészeti Múzeum (47),kultúrpolitika (35),programajánló (29),történelem (27),műgyűjtés (27),interjú (23),kortárs művészet (23),Párizs (22),politika (22),avantgárd (21),irodalom (21),építészet (19),múzeumépítészet (18),műkereskedelem (17),gyűjteménygyarapítás (17),Szentendre (16),fotográfia (16),videó (15),régészet (14),Petőfi Irodalmi Múzeum (14),restaurálás (13),Ludwig Múzeum (13),Műcsarnok (12),műtárgyvásárlás (11),élő MúzeumCafé (11),restitúció (11),szobrászat (10),Nemzeti Múzeum (10),digitalizálás (10),grafika (10),Capa Központ (10),Picasso (9),iparművészet (8),holokauszt (8),Kiscelli Múzeum (7),Garas Klára (7),Bécs (7),film (7),világháború (6),Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (6),múzeumpedagógia (6),Rippl-Rónai József (6),Allegro Barbaro (6),Román Csarnok (6),Liget Budapest (5),aukció (5),Értéktár Program (5),kortárs (5),rendszerváltás (5),New York (5),könyvajánló (5),Kassák Múzeum (5),színház (5),Nyolcak (5),Power 50 lista (5),Bartók Béla (4),városi séta (4),Csontváry (4),wanted (4),Rembrandt (4),Pécs (4),könyv (4),látogatottság (4),Skanzen (4),Velence (4),örökségvédelem (4),szocreál (4),néprajz (4),Néprajzi Múzeum (4),Bálint Endre (4),Baán László (4),Európai Iskola (4),fotóművészet (4),Élő MúzeumCafé (4),Louvre (4),konferencia (4),Ady Endre (4),Louvre-Lens (4),zene (4),Aczél György (3),emlékezet (3),Czóbel Béla (3),Hopp Ferenc Múzeum (3),I. világháború (3),előadás (3),Bauhaus (3),kézirat (3),modernizmus (3),dizájn (3),Caravaggio (3),London (3),sport (3),Anna Margit (3),Budapest Galéria (3),MúzeumCafé Díj (3),műtárgyvédelem (3),impresszionisták (3),Derkovits Gyula (3),kulturpolitika (3),műemlékvédelem (3),ganymed goes europe (3),Iparművészeti Múzeum (3),magángyűjtemény (2),internet (2),Seuso-kincs (2),Vadak (2),MúzeumNegyed (2),relikvia (2),Art Market Budapest (2),keleti művészet (2),örökség (2),MúzeumCafé díj (2),címlap (2),Modigliani (2),Erdély (2),Ország Lili (2),Vasarely (2),kert (2),Magyar Zsidó Múzeum (2),Textúra (2),múzeumi rendszer (2),Berlin (2),fortepan (2),pop art (2),Barcelona (2),Milánó (2),Artpool (2),Chagall (2),Munkásmozgalmi Múzeum (2),MúzeumCafé könyvek (2),Zsolnay (2),Lektorátus (2),Vermeer (2),fotó (2),dokumentum (2),múzeum (2),MűvészetMalom (2),Szántó Piroska (2),Szeged (2),Holokauszt (2),vadászat (1),kastély (1),kastélypark (1),Bosch (1),médiaművészet (1),Andrássy (1),Fortepan (1),Mravik László (1),emlékmű (1),KEMKI (1),megnyitó (1),nők (1),Cloisters (1),El Kazovszkij (1),Csernus Tibor (1),etnográfia (1),Disputa (1),Vajda Júlia (1),Ámos Imre (1),műkincslopás (1),múzeumelmélet (1),Dada (1),animáció (1),Garas Kára (1),Sinkó Katalin (1),Kassák Lajos (1),Prága (1),műtárgylopás (1),elhurcolt műkincsek (1),porté (1),orosz művészet (1),Balaton (1),Prado (1),törénelem (1),Batthyány Gyula (1),Győr (1),Magnum Photos (1),Népessy Noémi (1),Goldberger Textilipari Gyűjtemény (1),gender (1),kommunikáció (1),Velencei Biennále (1),Óbuda (1),bevándorlás (1),oktatás (1),Vasarely Múzeum (1),Trieszt (1),Amerika (1),popzene (1),várostörténet (1),interaktivitás (1),egyház (1),Centre Pompidou (1),Budavár (1),Román csarnok (1),MOME (1),installáció (1),Bayreuth (1),Moszkva (1),Kijev (1),emlékmúzeum (1),Múzeum-kert (1),BTM (1),Art Capital (1),MúzeumCafé könyv (1),Magyar Képzőművészeti Egyetem (1),temető (1),helytörténet (1),art deco (1),Vaszary-villa (1),Múzeumkert (1),Vatikán (1),Tiszadob (1),Richard Wagner Múzeum (1),Leonardo (1),Ani (1),muzeológia (1),műemlék (1),Budapesti Történeti Múzeum (1),védettség (1),portré (1),olimpia (1),Kecskemét (1),1956 (1),Múzeumok Éjszakája (1),Kocsis Zoltán (1),emlékhely (1),Sopron (1),hamisítás (1),zsidóság (1),emigráció (1),Lengyelország (1),Albertina (1),kultúrtörténet (1),Olaszország (1),jótékonyság (1),beszélgetés (1),Képzőművészeti Egyetem (1),Sziklakórház (1),MúzeumCafé (1),Vaszary János (1),dinoszaurusz (1),Művészetmalom (1),dada (1),szalon (1),restitucio (1),századforduló (1),városliget (1),Nagy-Britannia (1),progarmajánló (1),könyvtár (1),kínai művészet (1),Rijksmuseum (1),Székesfehérvár (1),kutatás (1),szobor (1),BÁV (1),Debrecen (1),adatbázis (1),Radnóti Miklós (1),Gyarmati Fanni (1),Csinszka (1),Márffy Ödön (1),királynő (1),Guggenheim Muzeum (1),François Gilot (1),Vallauris (1),szeged (1),közösségi oldalak (1),Keserü Ilona (1),Guernica (1),Duchamp (1),gyerekeknek (1),Balaton (1),Siófok (1),retró (1),Metz (1),Rozsda Endre (1),balaton (1),tárlatvezetés (1),Matisse (1),gallery weekend (1),kultusz (1),Vaszary Villa (1),Christie’s (1),Pinault (1),Palazzo Grassi (1),irodalomtörténet (1),Természettudományi Múzeum (1),Google Art Project (1),egyiptológia (1),MTA (1),Toulouse-Lautrec (1),bibliofília (1),Budapest100 (1),porgramajánló (1),Lucian Freud (1),Műértő (1),Fabényi Júlia (1),Molnár-C. Pál Múzeum (1),Római Iskola (1),Kimt (1), Bécs (1),Miskolc (1),Nagyvilág (1),Csontvary Kosztka Tivadar (1),krimi (1),Amszterdam (1),Kratochwill Mimi (1),Műemlék (1),velence (1),Bukta Imre (1),stressz (1),Kína (1),Munkácsy Mihály (1),teremőr (1),fotógráfia (1),Bálint Ház (1),Kieselbach Galéria (1),Aristide Maillol (1),Magyar Nemzeti Múzeum (1),Guggenheim Múzeum (1),Manet (1),MANK (1),Moholy-Nagy László (1),Benczúr Gyula (1),Elgin-márványok (1),Athén (1),erdély (1),Frida Kahlo (1),szürrealizmus (1),kina (1),felújítás (1),Várkert Bazár (1),veduta (1),Rómer Flóris Múzeum (1),Velázquez (1),Ernst Múzeum (1),ajánló (1)