Egészen ritka dolog Közép-Európában, hogy egy ennyire értékes gyűjtemény évszázadokig magánkézben maradjon. Leonardo da Vinci 2009-ben Budapesten is kiállított művéről ráadásul kevesen tudják, hogy a krakkói múzeumban csak letétként látható. Most úgy tűnik, hogy a lengyel állam a tulajdonjogot is megszerzi, a Czartoryski-gyűjtemény több más értékes darabjával együtt.

Hol van a méltó helye Csontváry Kosztka Tivadarnak a művészettörténetben és hol a kiállítóterekben? Feldolgozott-e az életmű, láthatók-e az alkotások? Ezektől a kérdésektől hangos manapság a művészeti közbeszéd a fővárosi kiállítás apropóján. Magától értetődő tehát Csontváryról azzal az emberrel beszélgetni, aki kiemelten fontos szerepet játszott abban, hogy a művek állandó otthont kaptak Pécsen, miközben részt vett a pécsi Múzeumutca létrejöttében, a Modern Magyar Képtár anyagának gazdagításában magángyűjtemények és művészhagyatékok befogadásával. Romváry Ferenc elismeri, hogy nem lett volna esélye mindezeket véghezvinni olyan emberek nélkül, akik kellő politikai hátszéllel és hatalommal, egyszersmind kulturális igénnyel, a művészetekre való fogékonysággal rendelkeztek a helyi országgyűlési képviselő Aczél Györgytől az igazi mentor Takács Gyula tanácselnök-helyettesen át az ország egyik legprogresszívebb megyei múzeumát vezető Hárs Éváig. Ma már történelem, de a hatvanas években még a jelenidőhöz tartozott, amikor egy olyan Zsolnay igazgatta a múzeumi tárlókban a tárgyakat, aki még megélte a dinasztia fénykorát, amikor Martyn Ferenc a bányászokból képzett szocreál festőkkel hadakozott, amikor a művészeti gimnazista Pinczehelyiék akasztgatták a képeket a képtár első állandó kiállításán, amikor Németh Lajos először vehette szemügyre a raktárak mélyéről előszedett Csontvárykat, és amikor huszonnyolc pesti vonatút és tizenegy szerződésvariáció után egyezett meg a pécsi múzeum Gerlóczy Gedeonnal a műtárgyak elhelyezéséről.

Néhány órán belül eldől, hogy Vincent van Gogh Táj viharos ég alatt című festménye eléri-e az 50-70 millió dolláros becsértékét New Yorkban, a Sotheby's árverésén, vagy esetleg túl is szárnyalja ezt az összeget. Hogy mi közünk hozzá? Annyi, hogy akár a miénk, egy magyar közgyűjteményé is lehetett volna, de nem lett. Egy rövid gondolat az Értéktár-problematika témájában.

Elkészült az Art Review folyóirat szokásos Power100 kiadványa, amely évről évre a művészeti világ legbefolyásosabbjait listázza és egyébként mintául szolgál a magyar Power50-es listának. Ahogy nálunk jobbára a hivatalból adódik a befolyás és a top10-be mindig becsúszik a politika is, a nemzetközi színtéren láthatóan a pénz dominál: gyűjtők, több üzlettel rendelkező galeristák és vásárok kurátorai diktálják a tempót a legdrágább, legkeresettebb művészek mellett. Hogy melyik a jobb változat, nem tisztünk eldönteni. Az AICA (a műkritikusok nemzetközi szövetsége) az egyik közösségi oldalon csak így kommentálta a listát: "Perhaps it's a joke…"

Ma már csak történelem a nagy múzeumok műtárgybírálati szolgáltatása, előbb a Magyar Nemzeti Galéria hagyott fel ezzel, majd a Szépművészeti Múzeum is. Az első – BÁV-on kívüli, tehát nem állami – festményárverések 1988-ban indultak, a piac nyitása földrengésszerűen rázta meg a leginkább érintett múzeumok, művészettörténészek munkáját. Ezért is lett vége néhány évvel később a „lepapírozásnak”, „legalériázásnak”: pár ezer forintért (talán 5 ezer volt az ára a kilencvenes évek közepén) olyan bizonyítványt lehetett kapni ezektől az intézményektől, amelyek a semmiből milliós értékűre emeltek műtárgyakat vagy fordítva. Ez persze visszaélésekhez vezetett, és nem volt éppen korrekt a kevés állami fizetésért dolgozó művészettörténészekkel szemben, hogy ilyen anyagi érdekeket szolgáljanak vagy halálos ítéletet hozzanak (hamisnak ítéljenek) a piacon horribilis összegekért gazdát cserélő képekről.
 

1988 a fellendülés és rácsodálkozás éve volt, a Műgyűjtők Galéria robbantott, a BÁV igyekezett felzárkózni, naponta újabb és újabb gyűjtők bukkantak elő, évente több ezer, addig pincében, padláson őrzött képpel. Az itt látható videó, amelyen Bereczky Loránd akkori főigazgató nyilatkozik, az erre adott természet reakciót dokumentálja: az MNG kész segíteni a gyűjtőknek, adatszolgáltatással és műtárgybírálattal.

De ahogy fent említettük, ez ma már csak történelem.

A magyar (és nem pusztán a magyar) muzeológia teli van olyan ajándékokkal, amelyekkel az útkor nehezen birkózik meg: felújításra szoruló épületekben sajátos gyűjteményekből fenntarthatlan intézményekkel küzd a fenntartó, miközben sem az ajándékozót, sem az ajándékozottat nem lehet ezért bántani. A Ráth György Múzeum helyzete közel száz éve kérdéses, most új funkciót kaphat.

Stefan Zweigről, a nagyszerű osztrák íróról kevesen tudják, hogy szenvedélyesen gyűjtötte a kéziratokat, gyűjteményének csúcsát pedig a zenei kéziratok jelentették, amelyeket az alkotás iránti tiszteletből őrzött és elemzett, ugyanis a kéziratos kottát tekintette az alkotómunka legfontosabb, legérzékletesebb dokumentumának. Bár a világháború idején - mint zsidó vagyon - többször is veszélybe került a gyűjtemény, végül a lényegét sikerült megőrizni - ez digitalizálva megtekinthető a kollekciót 1986 óta őrző British Library oldalán.

A Kieselbach Galéria Batthyány Gyula-kiállítása tényleg sokkolta a látogatót, ehhez képest a győri tárlaton jobban szétterülnek a művek (hála a lényegesen nagyobb alapterületnek), a művészettörténetből kihagyott festőnek az 1849-ben kivégzett miniszterelnöktől Sopronkőhidáig tartó életrajza tanulságos társadalomtörténet, művészete pedig még így is fojtogató esztétikai élmény.

De nem maradt le Tihanyiról, Berényről, Rippl-Rónairól, ők ugyanis a Nyugat első nemzedékéhez tartozó, de a többségét jócskán túlélő Füst Milán baráti köréhez tartoztak, így műveikkel volt módja gyarapítani képzőművészeti gyűjteményét. A nyilván legnagyobb magyar írói műgyűjteményt a Petőfi Irodalmi Múzeum állítja ki, az az intézmény, ahol a hagyatékot ma letétként őrzik.

Maria Altmann forradalma annak idején precedenst teremtett, hiszen az általa visszakövetelt és vissza is kapott Klimt-művek kálváriája mérföldköve volt a restitúciós pereknek. A sztorit megfilmesítették, a Woman in Gold - Hellen Mirren főszereplésével - februárban debütált a Berlini filmfesztiválon, de a közönség csak alig két hete láthatja, Amerikában.