A Budavári Palota A épületének aulája önmagában reprezentálta az ötvenes-hatvanas évek monumentális építészetét – egészen mostanáig. A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum számára készült, később a Ludwig Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria által használt tér mostanra eltűnt, a tardosi vörös mészkő burkolat összetörve az épület előtt hever. Mielőtt a beruházás eléri a palota többi részét, ezek az építészeti részletek a C, D (Magyar nemzeti Galéria) és E (Budapesti Történeti Múzeum) épületben továbbra is láthatók bárki számára. Most felidézzük a MúzeumCafé Múzeumépítészet (85) lapszám egyik, a hatvanas évek megvalósult beruházásait bemutató írását, annak a palotára vonatkozó részletét.
„A palota 1945 utáni építésének részletezése meghaladná e tanulmány kereteit, de a lényeges elemeket muszáj feleleveníteni, hiszen a korszak múzeumügyét alapvetően befolyásolták az épületkomplexumot érintő döntések. A palota olyan mértékben károsodott az ostrom során, hogy a megtartása is kétségessé vált. Érdekes ugyanakkor, hogy számos, elsősorban a középkori történetére utaló részlet nem került volna elő, amennyiben a harcok nem okoznak ilyen mértékű károkat, így jelen tudásunk az épületről lényegesen szegényebb lenne. [1] A romeltakarítás egyben feltárást is jelentett, mely 1948–49-ben megtorpant, mert egy párthatározat politikai központot képzelt el benne, és csak tíz évvel később született az az elhatározás, hogy kulturális célokra, közgyűjtemények befogadására építik újra. Már 1948-ban felmerül, hogy egyetemi (Fülep Lajos) vagy kulturális (Perényi Imre) negyed legyen, végül ez utóbbi valósult meg egy évtizeddel később. Ha politikai funkciót kapott volna, akkor az árkokat, a középkori maradványokat visszatemetik, biztonsági okokból (Rákosi Mátyás irodája a D épület első emeletén kapott volna helyet). [2] Máig nem szűnt meg a vita arról, melyik a „kívánatos” időszaka a palotának, amelyet rögzíteni kell vagy érdemes, elsősorban a Hauszmann-féle architektúra érvényessége volt a kérdés, főleg a korábbi, újonnan feltárult évszázadok tudatában. Janáky István rekonstrukciós terve elvetette a kupolát, nála tornyok épültek (volna) vissza, Kotsis Iván még ezekről is lemondott volna. Kupola végül mégis lett (Hübner Tibor, de a tűformában végződő csúcsot Erdély Miklós tervezte), még ha nem is ott és nem is olyan, mint amilyen az ostrom előtt volt. Az építkezések először Janáky, majd 1959 és 1970 között Hidasi Lajos, 1970 és 1985 között Jánossy György tervei alapján zajlottak. A déli szárny (a Budapesti Történeti Múzeum otthona) 1966-ban készült el, az északi (a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum számára) 1967-ben, a B, C, D épület (a Magyar Nemzeti Galéria) 1975-ben, végül a nyugati szárny (az Országos Széchényi Könyvtár) nagyon elhúzódó rekonstrukcióját 1985-ben fejezték be. [3]
A beköltözésre váró gyűjtemények szempontjából a belsőépítészeti elképzelés játszott fontos szerepet. Amikor ennyire az alapoktól nem is át-, hanem inkább felépül egy rekonstrukció, akkor lehetőség adódik múzeumi igények alapján felosztani a teret, a látogatók, a kiállítások, az irodák és a raktárak, műhelyek számára. Németh István (KÖZTI) volt a vezető belsőépítész. A Kaesz Gyula-tanítvány pályája elején konstruktivista enteriőrökkel kísérletezett, majd 1948 után fontos kiállítási installációk megoldásával és politikai vezetők otthonainak berendezésével bízták meg. Az 1958-as Brüsszeli Világkiállítás magyar éttermét is Németh tervezte, majd Hidasi Lajos mellett a Budavári Palota belsőépítészeti irodájának lett a vezetője. [4] Az első ütem 1968-ig, a második 1975-ig tartott. A korabeli értékelés szerint a legfontosabb feladat az eklektika száműzése volt. »Kiemelkedő alkotómunkát végzett Németh István. Bensőséges harmóniát sikerült kialakítania a megóvott eredeti falfelületek, architekturális motívumok tisztelettudó kezelése, az új anyagok és szerkezetek, a fém-, üveg-, műanyagrendszerek alkalmazásával. több helyen vakmerően korszerű megoldásokkal.« Németh feladata az állandó kiállítások installációjára is kiterjedt. Elsőként a BTM-é készült el. »Nehéz, nyersen kezelt vasgerendák mint óriás fogók, polcok tálalják elénk a súlyos kőmaradványokat. […] Az installáció alkotta térfűzés szűkületei és tágulatai úgy követik egymást, ahogy a látogató haladási intenzitása, koncentrálása megkívánja.« [5] A világítótesteket, bútorokat szintén Németh tervezte. Vannak mindhárom múzeumi egységre (és a negyedikként megszülető OSZK-ra) jellemző elemek, a tardosi vörösmárvány padló, sűttői mészkő – márványt imitáló – falak, jugoszláv szürkemárvány posztamensek és lépcsők, réz korlátok és a kiállítóterek kivételével a lambériaborítás bátor használata – ez vagy Németh tekintélyének és iskolateremtő erejének köszönhető, vagy a korszellemnek, hiszen ekkoriban más középületekben is hasonló anyaghasználat volt a jellemző. Az A épületben Mózer Pál, a nyugati szárnyban (OSZK) Lőrinczi Edit volt a vezető tervező. Különösen az A épületben helyzetek hangsúlyt a reprezentációra és a monumentalitásra, a kiállítások igénye (ezeket Boreczky László tervezte) kevésbé számított. [6]"
[1] Preisich Gábor: Városépítési hatóságok, tervezőszervezetek és tevékenységük. In: Preisich Gábor: Budapest Városépítésének története 1945–1990. Tanulmányok. 1998. 27–51.
[2] Gréczi Emőke: „Kiscell volt a szerelem, fűtetlenül, romosan”. Tőkei Ferencné Egry Margit, a Kiscelli Múzeum egykori igazgatója. In: MúzeumCafé, 48.
[3] Prakfalvi Endre: Adatok a budavári palotaegyüttes 1945 utáni építéstörténetéhez. In: Tanulmányok Budapest múltjából, 29. (2001) 343–358.
[4] Preisich Gábor: Intézmények, középületek. In: Budapest Városépítésének története 1945–1990. Tanulmányok. 1998. 128–129.
[5] Kovács Anikó: Németh István. In: Művészet, 1975/7. 13–15.
[6] Kovács Anikó, i. m.
Az idézet forrása:
Gréczi Emőke: Múzeumi beruházások a hatvanas években Budapesten. MúzeumCafé 85. (2021/5.) 207-245.
