2016-ban felújították a Szent István Király Múzeum kiállítóhelyét, a Gorsium Régészeti Park és Szabadtéri Múzeumot. Azóta kétségtelenül komfortosabb lett, és jobban kiszolgálja a mai igényeket. De a nagy ugrás elmaradt. (Az írás közlésével Nádorfi Gabriellára emlékezünk, aki életének 63. évében, 2018. november 29-én elhunyt. A cikk megjelenését már nem érte meg.)

 

A táci Nyakas-dűlőn már a 19 században római cserepeket, köveket vetett fel az eke. Rómer Flóris, a magyar régészet úttörője a „Nyakas-táblán, ahol a táczi országút szögellik”, kereste a „római castrumot”. „Sok árok és gödör látszik, előfordulnak tégladarabok is, de valóban itt volt-e maga az erőd, biztosabb adatok hiányában nem merem állítani; bár mocsár által jól védett hely lett volna” – írta akkor még bizonytalankodva.

Marosi Arnold, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum első igazgatója már nagy reményeket fűzött a feltárásokhoz, hiszen szerinte „az egész terület önként kínálkozott a kutató ásatásokra és várva vártuk az alkalmat annak megkezdésére”. A harmincas években a Zichy-birtok szőlőtelepítési munkálatai hozták el ezt az alkalmat. A talajt mélyen megforgató földmunkák olyan hatalmas mennyiségben hozták felszínre a római emlékeket, és nem mellékesen olyan számban kezdték használni a helyiek a római köveket a felparcellázott földek pincéinek, fészereinek építéséhez, hogy nem lehetett tovább odázni a munkát.

1934. március 20-án kezdődtek az ásatások. Hamarosan az első nagyobb római épület alapfalait, majd egy további, három félköríves apszissal rendelkező, 4. századi épület maradványait is feltárták a régészek. Ezt kezdetben bazilikának vélték, ám később kiderült, hogy egy palotáról van szó, amelynek jó részét fel is tárták a harmincas évek öt ásatása során, először Horváth Tivadar gyakornok, majd Radnóti Aladár – mondja Nádorfi Gabriella, a Gorsium Régészeti Park és Szabadtéri Múzeum mai vezetője.

A közeledő háború azonban véget vetett a munkának. 

1954-ben a táci bekötőút áthelyezése kapcsán előkerült leletek miatt a figyelem ismét a területre irányult. Az ásatást az 1949-ben a múzeum élére került Fitz Jenő vezette. A település ma is látható épületeit jórészt ő tárta fel a következő évtizedekben, még az ezredfordulón is kijárt a terepre a 2011-ben elhunyt legendás régész. A folytatást segítette, hogy az akkor létrejött turisztikai kirendeltség ambiciózus vezetője, Gonda Istvánné az idegenforgalom fellendítésére egy nagy, szabadtéri régészeti parkot szeretett volna létrehozni. Mindehhez férje, Gonda István, a járási tanács elnöke a felsőbb hatóságok támogatást is megszerezte. A házaspár cseppet sem hasonlíthatott az ötvenes évek kádereire. Megszállott amatőr régészek voltak. A legtöbb amatőrrel ellentétben azonban szakszerűen dokumentálták az általuk talált kincseket, és a múzeumba vitték őket. Így aztán egy egyébként reménytelen korban a politikai és a tudományos érdek szerencsésen találkozott.



1958-ban immár nagy felületen azzal a céllal kezdődhettek újra az ásatások, hogy az előkerült falmaradványokat bemutathatóvá teszik. Fitz Jenő munkatársai Bánki Zsuzsa és Lányi Vera voltak kezdetben. Felvillanyozta őket az a lehetőség, hogy teljes egészében fel lehet tárni és bemutathatóvá tenni egy jelentős római várost. Hasonlóra – hacsak Aquincumot nem számítjuk – nem volt példa az országban, hiszen a római településekre rendszerint a középkorban városok épültek. 

Munkájukat megkönnyítette, hogy a székesfehérvári múzeumban őrzött, mintegy tízezer tárgyat – amelyek között a táci ásatások anyaga is szerepelt – sikerült megmenteni a háborús pusztítástól Lencsés Józsefnek, a múzeum egyik munkatársának. Sőt nemcsak a műtárgyakat, hanem a teljes leltári dokumentációt is – mondja Nádorfi Gabriella.

Néhány év múlva, 1962-ben meg is nyílt a régészeti park és szabadtéri múzeum. Sikerült megszerezni a területen lévő 18. századi Zichy-pincét, ahol az állandó kiállítást rendezték be. Elkészült a szabadtéri lapidárium a székesfehérvári múzeumban lévő és az újonnan előkerülő kövek felállításával. Ezzel párhuzamosan fák és bokrok folyamatos ültetésével sikerült az egykori uradalmi birkalegelőt mediterrán környezetté alakítani. A vezetéseket a szakembereken kívül állandó népművelő látta el. A német, angol, francia és lengyel vezetéshez magnót lehetett bérelni.

„Az igazsághoz tartozik, hogy ezt a szolgáltatást rövidesen abba kellett hagyni, mert a helybeli teremőrök féltek kölcsönadni a készülékeket. Helyben olvasásra szánt szabadtéri könyvtárat állítottak viszont össze Gorsiumra, Pannóniára és az antik világra vonatkozó könyvekből, albumokból” – fogalmazott a daliás kezdetekről Fitz Jenő felesége, F. Petres Éva régész a Magyar Múzeumokban 2002-ben megjelent cikkében. Ő számol be arról a programsorról is, amely keretbe fogta a feltárási és látogatási szezont. Ennek alapján Flora istennő ünnepével, a Floraliával nyitott a múzeum az eredeti ókori ünnep idején, április 28. és május 3. között. Nyár végén a Ludi Romani – Gorsiumi Nyári Játékok hoztak életet a romok közé, a szezont pedig Augustalia ünnepe zárta október első szombatján, az évi feltárások szakmai bemutatásával. Az 1960-as évektől 1985-ig „a Floralia mindössze abból állt, hogy látogatóink kis üdvözlőkártyát és egy szál virágot kaptak. A hangsúlyos program a Ludi Romani volt a szabadtéri színházi előadásokkal. Ennek ötlete és igénye Pécsi Sándor színművésztől eredt, aki lelkes tagja volt a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulatnak” – írja F. Petres Éva.

Az első előadás 1970-ben Platón Szókratész védőbeszéde volt a 25. színház előadásában, Haumann Péterrel a címszerepben. Ekkorra antik mintára, a megfelelő arányokkal – a feltárás során kitermelt föld felhasználásával – egy színházat alakítottak ki, amelynek nézőtere az ókori városfalra és a mögötte lévő épületekre nézett. Később felelevenítettek egy megtörtént eseményt Septimus Severus császár és fiai, Caracalla és Geta látogatását is. Az uralkodói család lovasok kíséretében lovas kocsin, bigán érkezett. A tartomány elöljárói fogadták őket, a főpap áldozatot mutatott be a császár üdvére. Ezt követően az uralkodó és kísérete a színházba hajtott, hogy végignézze a tiszteletére rendezett ünnepi gladiátorjátékokat. 

A feltárás természetesen nem fejeződött be a múzeum megnyitásával, hanem 2006-ig folytatódott. A park fénykora a hetvenes években volt – mondja Nádorfi Gabriella. A „freskós ház” átadásakor, a hetvenes évek közepén a látogatószám felugrott 80 ezerre. A szocialista rendszer muzeológiájának, műemlékvédelmének egyik kirakata volt Gorsium, amelyet gyakran vizitáltak magyar és külföldi politikusok. Megközelítése a Balatonra vezető M7-es autópálya megépítésével igencsak könnyűvé vált.



Az elmúlt évtizedekben sikerült azonosítani Gorsium több korszakát. Fitz Jenő koncepciója az volt, hogy minden korszakot igyekezzenek bemutatni. A kelta településre az 1. század közepén az Al-Dunáról idevezényelt Ala Scubulorum elnevezésű légió árokkal és palánkfallal körülvett katonai tábort épített. Ez azonban nem volt hosszú életű, a Duna-menti limes teljes kiépülése után átvezényelték az itt állomásozó mintegy félszáz katonát. A tábornak és a mellette fekvő falusias településnek maradt a legkevésbé nyoma, hiszen az 1. század végén és a 2. század elején megindult kőépítkezések erre épültek rá. A Traianus és Hadrianus császár uralkodása alatt fénykorát élő várost a markomann háborúkban (167–180) a szarmaták  felgyújtották, de hamar felépült ismét. Nem heverte ki viszont a település a század közepén zajló szarmata és roxolán támadást. Az egész Pannóniát sújtó fosztogatás során Gorsiumot a földdel tették egyenlővé a betörő barbárok. A legtöbb a feldúlt település romjain, Diocletianus császár ideje alatt, a 3. század végén és a 4. század folyamán felépült városból maradt ránk. Helytartói rezidenciának alkalmas palotát emeltek, vele szemben testőrségi laktanya kapott helyet, több ókeresztény templom is épült, köz- és magánépületek, utcarendszer, vízelvezető csatornák nyomai maradtak ránk.

Ekkor azonban már valószínűleg nem Gorsiumnak, hanem Herculiának nevezték a települést. A 347-ben bekövetkezett quad betörés bizonyára súlyos károkat okozott, de az 5. század elején még kijavították az utakat, és új házakat is építettek. A három évszázados virágzásnak a népvándorlás viharai vettek véget. Az élet a rómaiak után sem szűnt meg, a népvándorlás idején sírok, nagyobb temetők jelzik, hogy laktak a még álló, részben romos épületekben. A döntő változást a magyar honfoglalás ideje hozta. Ellentétben a Római Birodalom más, európai területén fekvő városaival, itt nem épült a római település fölé város. Helyette az Árpádok fejedelmi székhelye a mocsarakkal körülvett, jól védhető Székesfehérvár lett. A középkorban csupán egy falu, Föveny jött létre fölötte, temploma a 4. századi testőrlaktanya feltételezett parancsnoki helyiségére épült rá. Romjait megtalálták a régészek, és be is mutatják a területen. A török időkben elpusztult falu után fél évezredig legelő és szántóföldek óvták meg a római romokat. 

A gorsiumi régészeti park nem tud maga mögött annyi kalandot, mint az egykori római települések, de neki is kijutott virágkorból és hullámvölgyből egyaránt. Ez utóbbi a rendszerváltás után következett be. A fejlesztések, majd az ásatások a kétezres évek után leálltak, pedig munka lenne még: az ezredfordulón Fitz Jenő úgy becsülte, hogy a település mintegy huszadrészét tárták fel, a hatvanas években még legalább száz évre tette a teljes feltáráshoz szükséges időt. 2002-ben a díszkutak nem éppen szerencsés rekonstrukciója volt az utolsó, amikor építkeztek a területen. Állagmegóvásra alig jutott pénz, a falak konzerválása már a nyolcvanas években leállt. A kétezres évekre meglehetősen elhanyagolt képet mutatott a park, zuhant a látogatottság is, volt olyan év, hogy ötezer főre. Nem volt már népművelő, nem működött büfé – panaszolta ezekben az években F. Petres Éva, aki idézett cikkében írt a „velencei charta fél évszázaddal ezelőtti szabályainak bűvöletében élő” műemlékes szakemberekkel folytatott vesztes csatáiról is, akik rendre megakadályozták a tervezett rekonstrukciókat. Az akkori elképzelések szerint a városkapu és más épületek rekonstrukciójával oldották volna meg a fogadóépület, az előadó és az időszaki kiállítótér hiányát. Nemsokára azonban nemhogy időszaki kiállítótérről nem álmodhattak a munkatársak, 2007-ben az épület vizesedése miatt műtárgyvédelmi okokból le kellett bontani az állandó kiállítást is. Nem volt olyan épület, ahová eső esetén behúzódhatott volna a látogató, a vizesblokk katasztrofális képet mutatott, a szabadtéri múzeum immár képtelen volt kielégíteni a látogatói igényeket. Az éjjel őrizetlen, bekerítetlen romterületről pedig értékes szobrokat lovasítottak meg a műtárgytolvajok.
Megérett az idő tehát a felújításra, amely a Qiues Gorsiense. Gorsium – a kikapcsolódás antik szigete című uniós projekttel köszöntött a múzeumra. 2014-ben kezdődött meg, az Európai Unió nettó 652 millió forintos, Székesfehérvár Önkormányzata által pedig a pályázat önrészének vállalásával, 123 millió forinttal finanszírozott felújítás. A múzeum pályázatának szakmai részét Nádorfi Gabriella állította össze.

A 2016-os megnyitóra alaposan megváltozott Gorsium. A leglátványosabb a tájba illeszkedő, elegáns fogadóépület: kifelé zárt, mint a római lakóházak, de leginkább az egykori erődfalat juttatja eszünkbe, befelé, a romterület felé – hatalmas üvegfelületeivel – jóval barátságosabb és nyitottabb képét mutatja a ház. Itt kapott helyet a fogadótér, a ruhatár, vizesblokk és természetesen az állandó és időszaki kiállítási tér. Az állandó kiállítás két részből áll, egy kisebb részen a Római Birodalom vázlatos történetével ismerkedhet meg a látogató, majd pedig Gorsium–Herculia históriája elevenedik meg mindazoknak a műtárgyaknak a segítségével, amelyeket a több évtizedes ásatások a felszínre hoztak. Sőt az egyszerű kelta település egyik cölöpházát is rekonstruálták. A hetvenes években épült és a tízes évek elejére életveszélyessé vált, római mintára épült átriumos raktár- és irodaépület is megújult, és két látványraktárral bővült. Az épület külső oldalán pedig a régészeti feltárások során előkerült kőemlékeket helyezték el. A belső udvaron, Pompejiben talált római kőbútorok másolatai és egy szökőkút kapott helyet. Sikerült részben felújítani a korábbi állandó kiállításnak helyet adó Zichy-pincét is. Kibontották a hatalmas üvegtéglákkal burkolt bokszokat, ahol egykor a boroshordókat tárolták. Nádorfi Gabriella abban reménykedik, hogy itt is kiállítást nyithatnak nemsokára. 
A romkert két ékessége a falfestményeiről elnevezett „freskós ház”, és az úgynevezett „lakomaterem” is látogatóbarát köntöst kapott. Előbbinek a falát üvegből rekonstruálták, így a látogató érzékelheti az eredeti méreteket, a helyiségkiosztást úgy, hogy az építmény nem terheli a kőemlékeket. A korábbi, hetvenes évekből való, vasbetonból épült védőépület bontása igencsak időszerű volt, hiszen az eredeti kőfalakra nehezedve folyamatosan rongálta azokat. Ráadásul a szintén vasbetonra erősített freskók erősen vizesedtek és a rágcsálók is veszélyeztették azokat. A lakomaterem alagsorában egy korhűen berendezett ókori pincét mutatnak be, a feltárások során itt előkerült főzéshez, étkezéshez használt tárgyakkal. A későbbiekben korhű bútormásolatokat is elhelyeznek itt. 

A legnagyobb attrakció kétségkívül az, hogy az egykori település keleti részén egy szakaszon visszaépítették az erődfal egy részét három toronnyal, ez kilátóként is szolgál. Valójában innen kellene kezdeni a romterület bejárását, hiszen így kapunk képet az egykori település szerkezetéről, méreteiről. Sikerült megoldani, hogy a sétányokon körüljárható az egész régészeti terület. A látogató nem érzékeli ugyan, de megújult az egész infrastruktúra, sikerült bekamerázni az egész területet. A bejárat előtt nagy parkoló áll a látogatók rendelkezésére, amihez a területet Tác község biztosította.

Mindent figyelembe véve korszerű és látogatóbarát kiállítóhely lett Gorsium. Ugyanakkor az F. Petres Éva által emlegetett velencei charta árnya még most sem oszlott el a romterület fölül. Nem számíthatunk olyan látványos épületrekonstrukciókra, mint például az ausztriai Carnuntumban, ahol pazarul felépített római fürdőbe, villába vagy lakóházba léphetünk be, és az is várat magára, hogy a látogatószám megközelítse a hetvenes évek fénykoráét.

Hamvay Péter

Megjelent a MúzeumCafé 68. számában (2018. november-december)

Fotók: Urbán Tamás - 1974, Hetényi Zsuzsa - 1963, Mészáros Zoltán - 1968 (Fortepan)