Több ezer kiállítási enteriőrfotót tesz publikussá honlapján a New York-i Museum of Modern Art, egészen az 1929-es nyitókiállítástól (Cézanne, Gauguin, Seurat, van Gogh) kezdve: közel 33 ezer fotót publikálnak, ezek többsége még nem szerepelt a nyilvánosság előtt, online felületen pedig pláne nem.

Elvesztegetett idő - ez a címe a szentendrei Art Capital összművészeti fesztivál központi kiállításának, és ha a helyszínre tekintünk, a cím rendben is van: vagy két évtizede épül-készül ez a városi kiállítótér, de még mindig nincs kész, még mindig nem látni, hogyan fog is kinézni a rekonstrukció után. Az északi szárny még csak-csak rendben van, de a középső és a déli folyamatosan építés alatt áll. Öröm az ürömben, hogy így legalább minden további nélkül át lehetett pakolni a falakat egy ilyen, többféle médiumot felvonultató csoportos tárlathoz.

A nemzetközi kiállítások zárásának időpontját szinte lehetetlen csúsztatni, hiszen a művek egy részét (vándorkiállítások esetében az egészet) már máshol várják. A ritka lehetőséget most kihasználja az MNG, és egy hónapig meghosszabbítja a Picasso-kiállítást, hiszen megteheti: az anyag erre a helyre lett összeállítva, elsősorban egy olyan múzeum anyagából, amelyik ezt a döntést meghozhatta, illetve a kérésnek eleget tehet.

Miközben lázasan készítjük folyóiratunk következő, szeptemberre tervezett Kádár-számát (úgy értve: a Kádár rendszer muzeológiája), egyszer csak megjelenik a Műcsarnok ajtajában Szervátiusz Tibor Dózsája, és máris tudjuk, hogy nagyon aktuálisak leszünk. A korszak feldolgozása ma a legkurrensebb téma, gondoljunk csak az Új Budapest Galéria Nagyítások című kiállítására, a kiscelli #moszkvatérre, a készülő Stúdió-kiállításra vagy a velemi textilművészeti alkotótelep történetének bemutatására a Fugában.

Ebben az eufóriában talán nem túl nagy bátorság labdarúgó hasonlattal élni: annyira szívesen cserélnének velünk az EB-pozíciónkért olyan nemzetek, mint az osztrák, a svéd vagy (pláne) a holland, mint amennyire a Magyar Nemzeti Galériával bármely világváros bármely nagy múzeuma. Jövő héttől a Budavári Palota Hunyadi udvarán új közlekedési helyzet alakul ki: balra Picasso, jobbra Modigliani.

Az általános amnesztia évében járunk, 1963-ban, amit nevezhetünk általános amnéziának is: az új világ origója, a megbocsátásé, az újrakezdésé, a beletörődésé, a látszólagos optimizmusé. Mélyi József kurátorként éppúgy felnyitotta és újraélesztette a korszakot, mint az öreg professzor a paciensét a műtőasztalon - Jancsó Miklós Oldás és kötés című filmje nyomán bontja ki a kora hatvanas évek képző- és iparművészetét, sok-sok társadalom- és kultúrtörténeti utalás mentén. Fontos kiállítás a Budapest Galériában.

A tavalyi pop art kiállítás után a Ludwig Múzeum ismét talált egy izgalmas területet, ahol a fogyasztói kultúra és a képzőművészet összeér: ez a Szenvedély. Rajongás és művészet című kiállítás, illetve az ahhoz kapcsolódó Rock/tér/idő, amely a magyar könnyűzene és a képzőművészet kölcsönhatásait boncolgatja. Mit is takar ez utóbbi tárlat és itt vannak-e kamaszkorunk legszebb nyarai?

Az előfeltételezés, miszerint a Perspektívák kiállítás kiegészíteni kívánja a Picasso (és a hamarosan nyíló Modigliani) kiállítás anyagát, értelmezné a törzsi művészetnek az európai modern művészetre gyakorolt hatását, sőt, kifejezetten az lenne a dolga, hogy megmutassa, az afrikai maszkok felfedezése hogyan vezetett az Avignoni kisasszonyokhoz és a kubizmus születéséhez - hatalmas tévedés. A Néprajzi Múzeum egyteremnyi tárlata teljes és átfogó képet nyújt a "távoli népek" tárgyaiból és mindössze annyi a probléma vele, hogy nem folytatódik több termen keresztül.

Persze, hogy lehet, noha a hagyomány szerint a zsidó társadalmat patriarchálisnak tekintik, a lebontott kincseskamra (a Magyar Zsidó Múzeum harmincéves állandó kiállítása) helyét - félállandó kiállításként - egy finom, légies tárlat vette át: a vaskos ezüstnemű helyett kitett apró emléktárgyak, kis érdekességek, szívszorító történetek a bárhonnan érkezű, bármilyen gyökerekkel rendelkező látogatóban a meghittség érzetét keltik.

Az utóbbi időkben láttunk kicsomagolni Rembrandtot, Vermeert, Malevicset, részesei lehettünk annak az emelkedett pillanatnak, amikor elhalkulnak az elektromos csavarozók, fehér kesztyűs kezek leemelik a láda tetejét és előbukkan a MŰ. Nos, ilyesmiről a Picasso kiállítás kapcsán nem tudunk beszámolni, mert szigorúbb szabályok szerint zajlik a művek átvétele, mint valaha. Viszont a saját szemünkkel láttuk, hogy vannak már képek a falakon, monumentális ládák a folyosókon, előkészített posztamensek a szobroknak, helyükre rögzített grafikák selyempapírral letakarva. Fotót viszont nem készíthettünk, pedig hihetetlenül izgalmas tapasztalat a Picassókból álló rendetlenség.