Lapunk idén több számában is foglalkozik a Holokauszt Emlékévvel, amelyből szépen lassan telnek a hónapok, miközben egyre kevesebbet tudni a „hivatalos” kiállításokról, rendezvényekről. A civilek szerencsére nem késlekednek, a közösségi oldalakon egyre több korabeli dokumentumot hoznak nyilvánosságra, mementóul.
Február közepén még mindig nem tudjuk, lesz-e Sorsok Háza (vagy bármi más) az egykori Józsefvárosi pályaudvarból, a komolyabb kiállításokat évekkel ezelőtt kellett volna megtervezni és tavaly elkezdeni kivitelezni. Ami ma nem áll, legalább ládákban, kiállításra készen a helyszínen, az idén már nem fog megvalósulni. Az az épület, ami már nem csak az utolsó takarításra vár, az idén már nem nyílik meg. Az az esemény, amelynek közeledtét nem harangozza be ma a sajtó, arra idén már nem fog sor kerülni.
A Holokauszt év „elmaradása” mögött számos okot találhatunk: választási évről van szó, de foghatjuk a témát övező zavartságra, a feldolgozás hiányára éppúgy, mint az intézményvezetők hanyagságára. Mintha mindenkit váratlanul ért volna 2014 eljövetele, miközben a kisebb szervezetek, intézmények, kiadók egyre-másra adják vissza a megemlékezés valamilyen formájára igényelt és kapott egy-kétmilliós támogatást, mert a zavart és zavaros központi állásfoglalás a kérdésben nem méltó a témához, nem méltó a kiirtott százezrek emlékéhez. Ami most az emlékév ügyében zajlik, az pusztán leképezi a hatvan éve tartó meg nem értést, ki nem beszélést, szembe nem nézést a lelkiismerettel.
Ezt tükrözi az a hetek óta tapasztalható folyamat, hogy a padlásokról, évek, talán évtizedek óta ki nem húzott fiókokból, helyi levéltárakból egyre másra kerülnek elő a család tagjait, a falu lakosait érintő dokumentumok, amelyek többnyire egyetlen kérdést feszegetnek: a magyarok szerepét és felelősségét a zsidók deportálásában. Hogy mi volt a céljuk a németeknek egy faj eltűntetésével, azt tudjuk, manapság akár naponta is megnézhetjük a dokumentumcsatornákon az eddig sosem látott archív felvételek segítségével. De hogy ebben milyen lelkes szerepet vállaltak a magyar „rendfenntartók”, csendőrök, katonák a magyar hatóságok jóváhagyásával, a házmesterek és szomszédok a lakóközösség elismerése mellett, ahhoz ezek a dokumentumok szolgáltatnak bizonyítékot. Olyan energiákat, tartalékokat mozgat meg a megemlékezés hiánya, amely kiapadhatatlan forrást jelent minden történész számára. Az OSA Archívum Csillagos házak projektje éppen az eddig lappangó adatokra, anyagokra épül, és máris látható, hogy az év legmeghatóbb, legmegrázóbb és legértékesebb kezdeményezéseinek egyike.
Túlélő vagy éppen túl nem élő művészt találni kiállítani magas labda a kurátorok számára, szerencsére ezek az évek olyan születési évfordulókat hoznak, amelyek a holokauszt tematikájába is beleillenek, lásd az OMIKE-kiállítást, Ámos Imre, Anna Margit és Szántó Piroska tavalyi (MNG, Zsidó Múzeum, MűvészetMalom, Szombathelyi Képtár), Bálint Endre idei (MNG) centenáriumát. Jelenleg a Ráday utcai 2B Galériában a Jad Vasem elismerésben részesült Fekete Nagy Béla és iparművész felesége, Barta Éva (a Henger utcai műhelyük illegális „papírgyárként” üzemelt 1943-ban) kiállítása látható. Mindezeknek csak áttételesen kapcsolódnak az idei emlékévhez, de mindenütt szembesülünk a holokauszt borzalmaival.
Következő lapszámunk hétfőn (február 16-án) hagyja el a nyomdát. Olvasóink a Disputa rovatban „illetékesek” véleményével találkozhatnak, hogy miként kellene, illene megemlékezni a holokauszt és az I. világháború ugyancsak idén aktuális évfordulójáról. Csorba László (Magyar Nemzeti Múzeum) szavaival élve: „ez a hajó már elment”. Hermann Róbert (Hadtörténeti Múzeum) szerint az első világháborúról való megemlékezéshez kaptunk egy kis haladékot, hiszen évekig tartott, de így is központi akart és pénz szükséges, hogy egyáltalán legyen. Peremiczky Szilvia (Magyar Zsidó Múzeum) több apró kiállítás képzel el, makro- és mikrotörténelmi megközelítéssel, a közösségek, művészeti, etnográfiai, irodalmi tárlatokat, sokféle feldolgozást. Nem konkrétumokról van szó, hanem feltételezésekről, 2014 első negyedévében.
Ez az év, alakuljon bárhogy is, valamilyen módon hozzá fog járulni a kollektív amnézia kigyógyításához, mert a központi feszengés olyan vitákat, civil kezdeményezéseket gerjeszt, amelyek nem hagynak senkit eltéríteni a felelősségvállalástól és a gondolkodástól.
(fotó: www.csillagoshazak.hu )
