A szentendrei múzeumokban októbertől a munkatársak (muzeológusok, régészek, gazdaságisok, sajtósok, vezetők) látják el a teremőri feladatokat. Volt már ilyen a közelmúltban más múzeumokban is, sőt, Szentendrén olykor egy-egy akció keretében meghívott művészek, kurátorok fogadják a látogatókat, de most a helyzet komoly - bajban vannak a múzeumok a "festők városában".
Manapság, amikor éppen újra kell definiálni a Műcsarnok helyzetét és feladatát, érdemes egy kicsit hátranézni, és foglalkozni az intézmény viharos múltjával. Ilyenkor válik világossá, hogy identitása mintha mindig egy kicsit problematikus lett volna, kiállítási programjában "mindenevő", a fenntartóval való kapcsolatában kiszolgáltatott, kiállítóhelyként funkciója nehezen megfogalmazható: leginkább a "nagy kiállítások" tere, ám ezt a feladatát mára egyértelműen átvették a nagyobb képtárak, elsősorban a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum. Ennél azonban a történet sokkal bonyolultabb - és ezt Kratochwill Miminél kevesen tudják jobban, hiszen az ő Műcsarnokban eltöltött csaknem négy évtizede alatt hét igazgató váltotta egymást, ugyanakkor az alaphelyzet többnyire változatlan volt: a minisztérium határozta meg a kiállítási programot, a művészettörténészek, kiállításrendezők pedig a legjobb tudásuk szerint megvalósították azt.
Kevés olyan esemény akad napjaink kulturális életében, amiről ennyit cikkeznének és beszélnének, mint Czóbel Béla szentendrei életműkiállításának megnyitója a MűvészetMalomban. Nagy volt a tömeg, halk a mikrofon, kevés embert eresztettek be a kiállítótérbe, a többiek pedig áztak-fáztak. Mi az alkalmat kihasználva a szentendreiek és a művész egykori barátai között anekdotákat gyűjtöttünk. A hallottakat pontokba szedtük.
