A nő mint alkotó, muzeológus, mecénás, kiállítás vagy kutatás tárgya – a témát változatos nézőpontok szerint tárgyalja a MúzeumCafé 96. lapszáma.

Svégel Fanni a Néprajzi Múzeum történetének három meghatározó munkatársa, Fél Edit, Kresz Mária és Morvay Judit pályaképét vázolja fel, Szabó Kitti az elfeledett festő- és zongoraművészt, Hacker Máriát mutatja be a Weiner Leó hagyatékában fennmaradt dokumentumokra támaszkodva. Basics Beatrix tanulmánya a női művészeti oktatás kezdeteit idézi fel, míg Krász Lilla kutatásának tárgya a szülés kultúrtörténete a kora újkori Magyarországon. Gyarmati Gabriella Munkácsy Mihályné szerepét ismerteti a festő életében, Ruttkay-Miklián Eszter a finnugor népek kutatója, Schmidt Éva hagyatékát dolgozza fel. Vidra Bernadett írásában hazai és külföldi női gyűjteményalapítókat mutat be, Fejős Zoltán pedig annak járt utána, hogyan vált a tengerentúli művészvilág fontos szereplőjévé Kárász Ilonka, a New Yorker címlapjainak rajzolója. A Fővárosi Képtár vezetői, Molnárné Aczél Eszter és Árvai Mária a női múzeumi pályáról és a gyűjtemény elfeledett női alkotóiról nyilatkoztak Gréczi Emőkének, Berényi Marianna Jette Sandahlt, az aarhusi Nőmúzeum alapítóját kérdezte a nők és a múzeumok kapcsolatáról, Gergely Mariann, az MNG művészettörténésze Karácsony Ágnesnek mesélt múzeumi pályáról, kutatási és kurátori munkáiról.

A Szemlében Fejős Zoltán ismerteti Szijártó Zsolt médiaantropológiai kötetét, a Módszertan rovatban Kómár Éva a mesterséges intelligencia múzeumi felhasználásának jelenlegi eredményeit mutatja be. A Híreket Magyar Katalin szerkesztette, a portréfotókat Szilágyi Lenke készítette, a tervezés Pintér József, a korrektúra Szendrői Árpád munkája.

A MúzeumCafé 81-82., dupla számában többek között zenei témájú műalkotásokról, gyűjteményekről, kiállításokról, az idén elkészülő Magyar Zene Háza terveiről, valamint a műfaj nagyjainak emlékezetéről olvashatók tanulmányok és interjúk. Fény derül az idei MúzeumCafé díjas kilétére és mandátumuk végén járó intézményvezetők nyilatkoznak az elmúlt évek eredményeiről.

"Menő" emberek a komolyzene világában mindig voltak és lesznek, de Leonard Bernsteinhez hasonlóan népszerű figurát keveset találunk a zenetörténetben. Popsztárként élt és popsztárként szerették. Bécs több múzeuma is ünnepli születésének 100. évfordulóját.

Bőség zavarával küszködünk, ha Frida Kahlóra vonatkozó utalásokat keresünk a pop kultúrában, erre az MNG most megnyílt kiállítása is utal egy külön teremben, ahol a Kahlo tetoválásoktól a - tényleg nonszensz - FK Barbie babáig bőséges fotómontázs jelzi, hogy mára valóban ikonikussá váltak a mexikói művész arcai, színei, viseletei. Egy színpadkép erejéig Madonna is megjelenik a felsorolásban, márpedig ő hosszú évek óta következetesen visszanyúl Kahlóhoz, pályája során számos gesztussal - és a gyűjteményében őrzött képekkel - bizonyította Fridához való kötődését.

"Sohasem tudtam rock and rollozni én, Operettbe vittek mindig a hétvégén, Száz éve már a barométer esőre áll, Helyettem a babám Hajmási Pálra vár" - szólt a Hobo Blues Band első lemezén 1980-ban. Ennél komolyabb bizonyíték nincsen arra, hogy az operett alap a magyar kultúrtörténetben, a hazai könnyűzene és popkultúra gyökere, a magyar lélek metaforája. Az operett szerző, Kálmán Imre nevét viselő Kálmán Központ ezt és ennél még sokkal többet fog kutatni és dokumentálni.

"A Wahnfried szimbolizálta mindazt, amit a mi művész-családunknak sikerült elérnie és megteremtenie, és egyben a Wahnfried volt a Wagner Fesztivál szíve és irányítóközpontja is, állandó forródrót létezett a »lenti« lakóház és a »fenti« színház között" - emlékezett vissza Nike Wagner a hajdani időkre a bayreuthi Richard Wagner Múzeum tavalyi újranyitásán elmondott beszédében, amelyben végigvette az egykori generációk olykor inkább "csalódásokkal teli" (Wahn) mintsem "békés" (Fried) életét a házban. [1]

Különös bábszínház Böröcz Andrásé, ahol paradox módon a kötél nem mozgatja a bábokat, mint a marionett figurák esetében, hanem rögzíti. Akasztottak, de élénkek, halottak, de megszólalnak. Egy brooklyni platánfa kivágott darabjai keltek életre, arcokat és hangokat kaptak, sajátot, egyedit: lelket és karaktert.

A tavalyi pop art kiállítás után a Ludwig Múzeum ismét talált egy izgalmas területet, ahol a fogyasztói kultúra és a képzőművészet összeér: ez a Szenvedély. Rajongás és művészet című kiállítás, illetve az ahhoz kapcsolódó Rock/tér/idő, amely a magyar könnyűzene és a képzőművészet kölcsönhatásait boncolgatja. Mit is takar ez utóbbi tárlat és itt vannak-e kamaszkorunk legszebb nyarai?

Stefan Zweigről, a nagyszerű osztrák íróról kevesen tudják, hogy szenvedélyesen gyűjtötte a kéziratokat, gyűjteményének csúcsát pedig a zenei kéziratok jelentették, amelyeket az alkotás iránti tiszteletből őrzött és elemzett, ugyanis a kéziratos kottát tekintette az alkotómunka legfontosabb, legérzékletesebb dokumentumának. Bár a világháború idején - mint zsidó vagyon - többször is veszélybe került a gyűjtemény, végül a lényegét sikerült megőrizni - ez digitalizálva megtekinthető a kollekciót 1986 óta őrző British Library oldalán.

A megkérdezettek - elméletileg - már be is rendezték a Ligetbe tervezett múzeumokat. Gőz László szabadtéri koncerteket látna szívesen a Zene Háza körül, Rockenbauer Zoltán bécsi és párizsi példákat említ, Baki Péter kortárs fotóművészeket "adatna el" a Fotómúzeummal, ha már Brassait és Kertészt nem kell. Hegyi Lóránd egymás mellé tenné a nemzetit és a nemzetközit az MNG új épületében. Javaslatok, ötletek kurátortól, restaurátortól, turisztikai szakembertől, intézményvezetőtől.