A MúzeumCafé 81-82., dupla számában többek között zenei témájú műalkotásokról, gyűjteményekről, kiállításokról, az idén elkészülő Magyar Zene Háza terveiről, valamint a műfaj nagyjainak emlékezetéről olvashatók tanulmányok és interjúk. Fény derül az idei MúzeumCafé díjas kilétére és mandátumuk végén járó intézményvezetők nyilatkoznak az elmúlt évek eredményeiről.

Bár a magyarországi múzeumok ezekben a hetekben nem fogadhatnak látogatókat, nincs kevesebb szükség a szakmai fórumokra. A következő napokban több fontos konferenciára is sor kerül, természetesen minden alkalommal a virtuális térben, így esetleg még többen hallhatják az előadásokat, mint ahányan személyesen jelen lehettek volna.

Vajon ki emlékszik még arra, hogy létezett programfüzete a budapesti múzeumoknak, hogy Zuglóban működött a Gábor Andor Emlékmúzeum, hogy az MNG 1970-es nyári programja egy bizonyos Gera Gyula kiállítása volt még a Kossuth téren, és hogy Kína Múzeumnak hívták azt az intézményt, amit ma Ráth György villaként emlegetünk?

Lássuk be, a fotó mára eléggé elveszítette tárgyjellegét, ezért a kutatása, kezelése, archiválása, reprodukálása, állagvédelme is új megvilágításba kerül. Mást jelent ma egy fotó minősége, felbontásról beszélünk, meg pixelekről, két kattintás és máris más a színe, fénye, míg a történeti fotó esetében az állapota, sőt, a megléte a lényeg, tónustól, színvilágtól függetlenül. Anyagtalanodás, ahogyan a Magyar Nemzeti Múzeum most elkészült kötetében, a Fényképtárgyban az előszó jegyzője, Fisli Éva hívja ezt a folyamatot.

A Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának első összmúzeumi konferenciájának (1950. április 20-22.) jegyzőkönyvét kezdtük el részletekben feldolgozni. Első részünkben Ortutay Gyula általános bevezetője, majd Pogány Ö. Gábornak a vidéki múzeumvezetők előtt elmondott beszéde után a hozzászólások következtek. PÖG kifejezetten azt kérte, hogy csak az "elvi kérdésekhez" fűzzenek észrevételeket.

Ígéretünkhöz híven ismertetjük a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja első összmúzeumi konferenciájának (1950. április 20-22.) anyagát. Elsőként a MMOK-ot vezető Ortutay Gyula, és ekkori helyettese, Pogány Ö. Gábor beszédét foglaljuk össze. Megjegyzéseinket dőlt betűvel jelezzük.

Debreczeni-Droppán Béla főmuzeológus letehetetlen könyvet írt a Magyar Nemzeti Múzeumot körbeölelő parkról, tele érdekes és tanulságos történettel, korábban soha nem publikált képekkel, fákról, szobrokról, padokról, harcoló katonákról és Pál utcai fiúkról.

Megszokhattuk, hogy művészeti múzeumaink (MNG, Fővárosi Képtár, Ferenczy Múzeum stb.) rendszeresen foglalkoznak 20. századi festők, szobrászok túlélési stratégiáival, bemutatnak rendszereken átívelő életműveket, olyan életpályákat, ahol a művésznek ellenszélben, mellőzöttként, belső emigrációban kellett megélnie, alkotnia, a pálya során többször is újrakezdenie, felépítenie önmagát. A Magyar Nemzeti Múzeum kiállítása egy különleges személyiséget mutat be, aki nem volt művész, sem politikai személyiség, sem közéleti figura, élete és életműve mégis szimbóluma lehet az erőnek, a tehetségnek, az életrevalóságnak, és akinek révén bemutatható, hogyan működött a szocialista évtizedek elitjének világa. Mit jelentett kiragyogni a szürkeségből, kinek járt alanyi jogon az igényesség és mit jelentett az erőfeszítés a luxusért? Rotschild Klára a divat nagyasszonya volt, akinek lehet, hogy több érzéke volt az önmenedzseléshez, mint a tervezéshez, de ez akkor, úgy tűnik, mindenhez elég volt.

Az 1956-os forradalom heteiben tetemes károk érték a fővárosi múzeumok épületeit és gyűjteményeit. Elsősorban az akkor az Országos Széchényi Könyvtárnak és a Természettudományi Múzeumnak is helyet adó Nemzeti Múzeum és az Iparművészeti Múzeum környékén zajlottak a legnagyobb pusztítással járó események, az Üllői út környezetében. Mindkét intézmény pótolhatatlan veszteségeket szenvedett, a világhírű Afrika-kiállítás a Nemzeti Múzeum épületében teljesen megsemmisült, de más gyűjteményekben is dokumentumok, tárgyak ezrei pusztultak el a belövések, tűzesetek következtében. A Fortepan oldaláról válogattunk.

Egy olyan időszakról beszélünk, amikor pár hónap alatt kifordult a világ a négy sarkából, összeomlott az addig öröknek hitt rend, és mindenki újra bízni kezdett a szebb jövőben. Kevés példa volt a történelemben arra, hogy ennyi millió ember egyszerre volt optimista és érzett szolidaritást több millió másik idegen iránt. Ez volt 1989. Az év talán legfelemelőbb heteit augusztus végén, szeptember elején élhettük át, mi, akik korunknál fogva már figyelhettük a híreket. A zugligeti remény hőseire emlékezik a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a Magyar Nemzeti Múzeum közös kiállítása a múzeumban.