Vajon divatkövetés, hiánypótlás vagy pozitív diszkrimináció eredménye, hogy az elmúlt két-három évben megnőtt a figyelem a nőművészek, női művészek sorsa és értéke iránt, a múzeumokban éppúgy, mint az aukciós házakban? Ma már elmondható, hogy a nyugati múzeumok gyűjteményeiben jelentősen megváltozott a férfi és női művészek aránya (gyakorlatilag a nulláról indultak a nők), és ez nyilván örvendetes, a számlálás és a nemi szempontú statisztika mégis kicsit zavarba ejtheti az embert. Martos Gábor műkereskedelem-elméleti kötetei többnyire nem is adnak választ a felvetett, általában provokatív kérdésekre, ellenben tetemes mennyiségű adatot tárnak az olvasó elé, hogy ki-ki a maga módján értelmezze azokat.

A művészeti világban fontos hírforrás, a The Art Newspaper közzétette az elmúlt hónap legértékesebb múzeumi gyarapodásainak listáját. Az öt kiemelt műtárgy között szerepel Stuart Mária Henrietta esküvői portréja, melyet a Szépművészeti Múzeum vásárolt a Christie's árverésén, igaz, korábban, de a tranzakció nyilvánosságra hozatala alapján márciusi eredménynek számít.

Bár a Füst Milán Fordítói Alapítvány műtárgyanyaga több közgyűjtemény látókörébe is került az elmúlt évtizedekben, végül mégis a műkereskedelemben kötött ki 32 festmény és grafika. A Kieselbach Galéria ma esti árverésén mégis jutott a múzeumoknak egy-egy alkotás: a Magyar Nemzeti Galéria Berény Róbert Weiner Leó portréját, a Petőfi Irodalmi Múzeum ugyancsak Berény Füst Milán portréját vásárolta meg 65, illetve 14 millió forintért. Mindkét múzeum az elővételi jogával élt (amit a helyszínen tartózkodó főigazgatók jeleztek), hiszen a művek védettek voltak.

A három leg(el)ismertebb és legdrágább német kortárs képzőművész (Baselitz, Richter, Kiefer) közül ketten Kelet-Németországban kezdték pályájukat, viszonylag fiatalon az NSZK-t választották hazájuknak, később is élesen bírálva a kelet-német művészetet. A legnagyobb kritikus kétségkívül a most Budapesten kiállító Georg Baselitz, akinek három héttel ezelőtt 7 és félmillió fontért árverezte el a Sotheby's a Férfi vörös zászlóval című festményét.

Hol van a méltó helye Csontváry Kosztka Tivadarnak a művészettörténetben és hol a kiállítóterekben? Feldolgozott-e az életmű, láthatók-e az alkotások? Ezektől a kérdésektől hangos manapság a művészeti közbeszéd a fővárosi kiállítás apropóján. Magától értetődő tehát Csontváryról azzal az emberrel beszélgetni, aki kiemelten fontos szerepet játszott abban, hogy a művek állandó otthont kaptak Pécsen, miközben részt vett a pécsi Múzeumutca létrejöttében, a Modern Magyar Képtár anyagának gazdagításában magángyűjtemények és művészhagyatékok befogadásával. Romváry Ferenc elismeri, hogy nem lett volna esélye mindezeket véghezvinni olyan emberek nélkül, akik kellő politikai hátszéllel és hatalommal, egyszersmind kulturális igénnyel, a művészetekre való fogékonysággal rendelkeztek a helyi országgyűlési képviselő Aczél Györgytől az igazi mentor Takács Gyula tanácselnök-helyettesen át az ország egyik legprogresszívebb megyei múzeumát vezető Hárs Éváig. Ma már történelem, de a hatvanas években még a jelenidőhöz tartozott, amikor egy olyan Zsolnay igazgatta a múzeumi tárlókban a tárgyakat, aki még megélte a dinasztia fénykorát, amikor Martyn Ferenc a bányászokból képzett szocreál festőkkel hadakozott, amikor a művészeti gimnazista Pinczehelyiék akasztgatták a képeket a képtár első állandó kiállításán, amikor Németh Lajos először vehette szemügyre a raktárak mélyéről előszedett Csontvárykat, és amikor huszonnyolc pesti vonatút és tizenegy szerződésvariáció után egyezett meg a pécsi múzeum Gerlóczy Gedeonnal a műtárgyak elhelyezéséről.

Néhány órán belül eldől, hogy Vincent van Gogh Táj viharos ég alatt című festménye eléri-e az 50-70 millió dolláros becsértékét New Yorkban, a Sotheby's árverésén, vagy esetleg túl is szárnyalja ezt az összeget. Hogy mi közünk hozzá? Annyi, hogy akár a miénk, egy magyar közgyűjteményé is lehetett volna, de nem lett. Egy rövid gondolat az Értéktár-problematika témájában.

Elkészült az Art Review folyóirat szokásos Power100 kiadványa, amely évről évre a művészeti világ legbefolyásosabbjait listázza és egyébként mintául szolgál a magyar Power50-es listának. Ahogy nálunk jobbára a hivatalból adódik a befolyás és a top10-be mindig becsúszik a politika is, a nemzetközi színtéren láthatóan a pénz dominál: gyűjtők, több üzlettel rendelkező galeristák és vásárok kurátorai diktálják a tempót a legdrágább, legkeresettebb művészek mellett. Hogy melyik a jobb változat, nem tisztünk eldönteni. Az AICA (a műkritikusok nemzetközi szövetsége) az egyik közösségi oldalon csak így kommentálta a listát: "Perhaps it's a joke…"

Ma már csak történelem a nagy múzeumok műtárgybírálati szolgáltatása, előbb a Magyar Nemzeti Galéria hagyott fel ezzel, majd a Szépművészeti Múzeum is. Az első – BÁV-on kívüli, tehát nem állami – festményárverések 1988-ban indultak, a piac nyitása földrengésszerűen rázta meg a leginkább érintett múzeumok, művészettörténészek munkáját. Ezért is lett vége néhány évvel később a „lepapírozásnak”, „legalériázásnak”: pár ezer forintért (talán 5 ezer volt az ára a kilencvenes évek közepén) olyan bizonyítványt lehetett kapni ezektől az intézményektől, amelyek a semmiből milliós értékűre emeltek műtárgyakat vagy fordítva. Ez persze visszaélésekhez vezetett, és nem volt éppen korrekt a kevés állami fizetésért dolgozó művészettörténészekkel szemben, hogy ilyen anyagi érdekeket szolgáljanak vagy halálos ítéletet hozzanak (hamisnak ítéljenek) a piacon horribilis összegekért gazdát cserélő képekről.
 

1988 a fellendülés és rácsodálkozás éve volt, a Műgyűjtők Galéria robbantott, a BÁV igyekezett felzárkózni, naponta újabb és újabb gyűjtők bukkantak elő, évente több ezer, addig pincében, padláson őrzött képpel. Az itt látható videó, amelyen Bereczky Loránd akkori főigazgató nyilatkozik, az erre adott természet reakciót dokumentálja: az MNG kész segíteni a gyűjtőknek, adatszolgáltatással és műtárgybírálattal.

De ahogy fent említettük, ez ma már csak történelem.

Számos vita elindult az MNB Értéktár programjának műtárgyvásárlásairól, gazdasági, politikai és művészeti egyaránt. Van ezeknek a vitáknak egy közös halmaza: a független értékbecslők problémája. Tényleg, itt (Magyarországon) kik lehetnek függetlenek?

Mi köti össze Vas Istvánt, Radnóti Miklóst és Ortutay Gyulát? Vast és Radnótit a barátság, a közös műfordításkötet, a közösen átélt munkaszolgálat, az utolsó békés szentendrei napok. Radnótit és Ortutayt mindenekelőtt a szegedi indulás, az együtt töltött párizsi hetek, a Magyar Rádió. Valamint, hogy a három hagyaték (Vasé Szántó Piroskáéval) sorsa ezekben a hetekben az érdeklődés középpontjába került, nem véletlenül.