Voltak olyan gyűjtemények, így például a kolozsvári Országos Történelmi Ereklyemúzeum, amelynek mentését a főfelügyelőség nem is tartotta kívánatosnak, sem szükségesnek - alapítója, igazgatója, a szívósan lobbizó és láthatóan jó függetlenségi párti kapcsolatokkal rendelkező Kuszkó István ismételt sürgetései ellenére sem. Az alsókubini Csaplovics-könyvtárat, a helyi igazgató kérése ellenére Juhász Nagy Sándor államtitkár nem engedte elvitetni Pozsonyba, mert attól tartott, hogy a békeszerződés nyomán úgyis vissza kellene szolgáltatni. Listákat nem ismerünk minden helyről, de például a kassai menekítés kapcsán Kőszeghy Elemér viszonylag részletesen beszámolt az elszállított kétvagonnyi értékről, Selmecbányán pedig például a városi múzeum őrének, Baker Bélának a hagyatéka megőrizte az elszállított tárgyak jegyzékét. [39]

A kiürítés lebonyolításával, miniszteri biztosi címmel Czakó Elemért, a VKM III. b. osztályának miniszteri tanácsosát bízta meg Zichy János, a Wekerle-kormány kultuszminisztere. Czakó feladatát megtartotta a Károlyi-kormány működése (Lovászy Márton és Juhász Nagy Sándor kultuszminisztersége), sőt a Tanácsköztársaság alatt is. Czakó a magyar művészettörténet-írás egyik kevésbé ismert alakja, jóllehet évtizedeken keresztül szereplője volt a magyar művészeti oktatásnak, termékeny művészeti szakíró, miniszterális tisztviselő, és kilenc éven keresztül az Egyetemi Nyomda igazgatója volt. [19] A mentést a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének munkatársai, valamint a Nemzeti, a Szépművészeti és az Iparművészeti Múzeum munkatársai végezték, köztük olyan neves (vagy később nevessé váló) múzeumi szakemberek, mint Gerevich Tibor, Divald Kornél, Kőszeghy Elemér és Ernyey József. Számos esetben összekeveredett a mentés során, hogy ki melyik intézmény megbízásából cselekszik. A múzeumok munkatársainak útjait sokszor a főfelügyelőség finanszírozta, néha a kultuszminisztérium által rendelkezésre bocsátott keretből, néha saját költségvetéséből. Jelentéstételi kötelezettséggel a főfelügyelőség felé (is) tartoztak, így van módunk a kiküldő szerv iratanyagából megismerni az akció részleteit.

Az 1918 és 1924 közötti időszak történetében az egyik feltárásra váró témakör a menekülteké. Azok száma, akik a trianoni békeszerződést megelőzően, illetve azt követően a maradék Magyarországra kerültek, 400 ezer és 500 ezer fő közé tehető - miközben pontos számot nem ismerünk, és vélhetően nem is fogunk ismerni. [1] A magyar történetírás korábban kitért a határon túli területekre került vagy onnan elmenekülő intézmények sorsára is. Elsősorban a felsőoktatási intézmények Magyarországra való áttelepülése jól dokumentált: a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Főiskola Budapestre, majd Sopronba települése, [2] a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Szegedre vagy a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem Pécsre kerülése. [3] Kevesebb figyelmet kapott, de jól feldolgozottnak mondható az eperjesi evangélikus jogakadémia Miskolcon kezdett új élete [4] és a máramarosszigeti református jogakadémia Hódmezővásárhelyre való áttelepülése, illetve beolvadása a kecskeméti református főiskolába. [5] Az emberek és intézmények mellett azonban van egy olyan aspektusa az összeomlás, a forradalmak és a trianoni békeszerződés időszakának, amellyel a történettudomány és a művészettörténet-írás is vajmi keveset foglalkozott.