Persze, hogy lehet, noha a hagyomány szerint a zsidó társadalmat patriarchálisnak tekintik, a lebontott kincseskamra (a Magyar Zsidó Múzeum harmincéves állandó kiállítása) helyét - félállandó kiállításként - egy finom, légies tárlat vette át: a vaskos ezüstnemű helyett kitett apró emléktárgyak, kis érdekességek, szívszorító történetek a bárhonnan érkezű, bármilyen gyökerekkel rendelkező látogatóban a meghittség érzetét keltik.
Eshet-e racionalizálás áldozatául egy olyan hagyaték, amelyiket a megöröklő tulajdonos egykor örömmel fogadott, most pedig útban van, feleslegessé vált a döntéshozók számára? Biztos, hogy egy múzeum vagy egy akadémiai intézmény nem az örökkévalóság számára gyűjt, ment, konzervál? A pillanatnyi ésszerűség (?) felülírhatja a megbecsülést?
Az utóbbi időkben láttunk kicsomagolni Rembrandtot, Vermeert, Malevicset, részesei lehettünk annak az emelkedett pillanatnak, amikor elhalkulnak az elektromos csavarozók, fehér kesztyűs kezek leemelik a láda tetejét és előbukkan a MŰ. Nos, ilyesmiről a Picasso kiállítás kapcsán nem tudunk beszámolni, mert szigorúbb szabályok szerint zajlik a művek átvétele, mint valaha. Viszont a saját szemünkkel láttuk, hogy vannak már képek a falakon, monumentális ládák a folyosókon, előkészített posztamensek a szobroknak, helyükre rögzített grafikák selyempapírral letakarva. Fotót viszont nem készíthettünk, pedig hihetetlenül izgalmas tapasztalat a Picassókból álló rendetlenség.
Hangulatos videóklip készült a március utolsó napján tartott lapbemutatónkról és a MúzeumCafé díj átadásáról, amelye(ke)t az El Kazovszkij-kiállítás három kurátora, Jerger Krisztina, Rényi András és Százados László vehetett át. Néhány mondat a lap megújulásáról, a Kazó-tárlat értékeléséről és arról, hogy Jerger Krisztina miért érezte mindhárom színkombinációt a magáénak. (Vajon melyik került hozzá végül?)
Megújult lapunk bemutatóján sok más mellett az is elhangzott, hogy ezt a lapszámot hívhatjuk "az ötvenegyediknek", "a kastélyosnak" vagy "a Hagyatéknak" is, de elképzelhető, hogy évtizedek múlva "a Csáki László-borítósként" él majd a köztudatban, amikor szakdolgozók keresnek benne adatokat a kutatásaikhoz. Miért a fiók a címlapon és miért a kusza növény a hátoldalon, miért alkalmas a szita a krétarajz megjelenítésére? Mindezekre ő maga, Csáki László grafikus, animációs filmrendező adja meg a válaszokat.
Nemcsak a gipsz szobormásolatokat és a Salgó polcokat számolták fel a Szépművészeti Múzeum kísérteties, hetven éve zárva tartott Román Csarnokában, de a talajt is, hiszen alatta jelenleg egy raktárszint épül. A tér hangulata nem lehet sokkal békésebb, mint 1945 februárjában, amikor azt a bizonyos döglött lovat eltávolították onnan.
