Keserü Katalin művészettörténészek több generációját tanította és tanítja ma is, életműve ugyanakkor nehezen átfogható, részben az egyetemi oktatói munka okán, amelynek kézzelfogható nyoma csak akkor marad - az indexek aláírásai mellett -, ha az előadások szövegét valaki rögzíti, és nyomtatásban megjelenteti. Ugyanakkor kíváncsisága a művészettörténet legkülönbözőbb területei felé terelte a 19. század történetétől a magyarországi szecesszión át a kortárs művészetekig, a kézműipartól az iparművészetig. Talán ugyanez a kíváncsiság késztette arra is, hogy megpályázza a Műcsarnok igazgatói székét, majd az Ernst Múzeumét - mindkét korszak maradandó nyomott hagyott a hazai muzeológia történetében, az előbbi a műcsarnoki igazgatói anomáliák első epizódjaként, az utóbbi az akkor rövid időre független Ernst Múzeum fénykoraként.

A blockbuster kiállítások legnagyobb átka, hogy akkor is látni kell, ha alig lehet a művek közelébe férkőzni - legfeljebb egy kicsit többet időzik az ember a múzeumban, kivárja, amíg tisztább lesz a tér a következő kép előtt. Nem, most nem a budapesti Rembrandtról lesz szó, hanem a bécsi Velázquezről. Kiváló tárlatvezetővel jártunk ott, a mindig szellemes MNG-s Gimesy Péterrel.

Kevesen tudják (és még kevesebben emlékezhetnek rá), hogy a városligeti Közlekedési Múzeum valaha inkább hasonlított egy templomra, mint egy kiállítóhelyre. Még néhány év, és ismét a régi pompájában várja a látogatókat, előbb azonban, idén április 15-én bezár, és elkezdődik az épület felújítása és bővítése.

Nehezen indultak tavaly a holokauszt és a Nagy Háború (az első) évfordulója alkalmából rendezett események, és az igazán nagyszabású, tán kissé későn elkezdett projekt, a Sorsok Háza befejezésére is még ki tudja, meddig kell várni, így nem meglepő hogy számos program, kiállítás csúszott át az idei évre. Igaz, a holokauszt sem ért véget 1944-ben, az első világháború száz évvel ezelőtt pedig éppen hogy elkezdődött.

Nem jellemző, hogy egy nagyobb presztízzsel bíró múzeum úgy tegyen szert pénzre, hogy a nyílt piacon elárverez egy tulajdonában lévő műtárgyat. A Museum of Modern Art egyszerűen beadott egy Monet-t a Sotheby'shez.

Az ország egyik legdíszesebb és legizgalmasabb múzeumi tere, a Szépművészeti Múzeum hatvan éve lezárt Román Csarnoka az utóbbi évtizedekben leginkább egy horrorfilm forgatási helyszínére hasonlított, a világháborúban megrongálódott, azóta festmények és gipszmásolatok raktáraként szolgált. A múzeum egy hónap múlva bezár, elkezdődik az épület rekonstrukciója. Ám addig is - míg a Rembrandt kiállítás közönsége hömpölyög néhány méterrel odébb - a szakemberek zárt ajtók mögött hozzáláttak az 1983-ban felépített polcrendszer elbontásához.

Hogy kerülhetett az Elgin-márványok egyike az Ermitázs kiállítására? - ez most a nemzetközi művészeti színtér egyik legfontosabb kérdése, miután a görög miniszterelnök közleményben fejezte ki tiltakozását a műtárgy kölcsönzése hallatán.

A Magyar Nemzeti Galéria ezekben a hónapokban egy gyönyörű (tényleg, lehet vitatkozni) kiállítással emlékezik meg Rippl-Rónai József és a modern francia szobrászat (festészet, iparművészet) egyik legnagyobb alakja, Aristide Maillol barátságáról. Mi most csak egy apró epizódot elevenítünk fel: amikor az első világháború kitörése Rippl-Rónait és családját Franciaországban érte, a francia barátok minden követ megmozgattak, hogy kimentsék az "osztrák kémet" a fogolytáborból. Minden szándéka ellenére a legkevésbé Maillol tudott segíteni, akinek éppen elég volt a számláján akkoriban: nevezetesen Harry Kessler gróf, "a vörös gróf", "az utolsó európai".