Az előttünk álló hétvégén bezár az a Néprajzi Múzeum, amelyik az egykori Kúria épületében működött és megszűnik az a múzeum tér, amelyik ha kényszerből is, de mégiscsak bő fél évszázadig három intézménynek is otthont adott: a Munkásmozgalmi Múzeumnak, a Magyar Nemzeti Galériának és a Néprajzi Múzeumnak. Egy korszak lázárult.
Évekig tartotta magát a szokás, hogy minden év márciusában a Kassák Múzeum megünnepelte a névadó születésnapját, egy kiállítással, egy hangversennyel (még Csaplár Ferenc igazgatása idején), később akár egy konferenciával is. Állítólag ez az özvegy kifejezett kérése volt, aki a hagyatékot a Petőfi Irodalmi Múzeum rendelkezésére bocsátotta. Az idei kettős ünnep (Kassák születésének 130., halálának 50. évfordulója) apropóján, ha nem is márciusban, de három kiállítás nyílt egy-egy hét különbséggel a PIM három intézményében, a Károlyi-palotában, a Kassák Múzeumban és az ugyancsak ma már filiálé Országos Színháztörténeti Múzeum Bajor Gizi Színészmúzeumában, alaposan körüljárva az avantgárd magyar mesterének szerteágazó tevékenységét.
Valójában három kiállítás nem lenne elég bemutatni, mi mindenre volt képes Kassák íróként, költőként, festőként, tervezőként, szerkesztőként, előadóművészként, szervezőként, kultúrpolitikusként, így a kurátorok (Galácz Judit, Sasvári Edit, Szeredi Merse Pál) megmaradtak az életmű egyik legizgalmasabb korszakánál, az 1920-as éveknél. Az 1919 után – sokakkal együtt – emigrálni kényszerült művész Bécsben dolgozott ebben az évtizedben, nemcsak a betiltott MA folyóiratot keltette életre, de a lap körét is aktivizálta, újabb neveket bevonva, immár a nemzetközi avantgárd egyik jelentős fórumaként. A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításának középpontjában a bécsi MA áll, és különös módon itt kap nagyobb hangsúlyt a képzőművészet, míg a Kassák Múzeum tárlatán a névadó irodalmi munkássága kerül előtérbe. Két legismertebb irodalmi művének egyike, A ló meghal és a madarak kiröpülnek (a másik az Egy ember élete lehetne, de ez nyilván szubjektív) adja a kiállítás címét és témáját: az önéletrajz, amely – mai felfogásban – egyfajta road movie-nak tekinthető, amikor a főhős a szülővárosából útnak indulva, Európa nagyvárosait bejárva munkásból művésszé válik. Mivel nem egy könnyen megérthető, dadaista szabadversről beszélünk, ezért a múzeum egy önálló honlapon próbálja meg ábrázolni ennek a fizikai és szellemi utazásnak az állomásait.
A harmadik kiállítás a helyszínként kiválasztott intézményhez méltóan Kassák körének színházi világával foglalkozik. Rengeteg, talán most először látható dokumentum emlékezik a nagyszínpadi színészként indult Kassákné Simon Jolánra, aki Bécsben már dadaista szavalóesteket rendez, azokra a művészekre, Palasovszky Ödöntől Bortnyik Sándoron át Hevesy Ivánig, akik a rövid, de annál emlékezetesebb avantgárd színházi előadásokat álmodták és valósították meg. A Zöld Szamár Színház mindenképpen emblémája lehetne ennek az összművészeti csodának, amelyben keveredett a balett, a kabaré, az improvizáció és a gépek adta zajok használata. Hogy nagyjából hogyan nézett ki egy ilyen előadást, azt a kurátorok és Rudas Klára látványtervező köré szerveződött csoport (mint írógép-orkeszter) rekonstruálja, ami a kiállításon vetített videón megtekinthető. A Színházi Élet kritikája „érdekes és rokonszenves” előadásnak látta a Zöld Szamár egyik produkcióját, de a korabeli kritika általában nem volt ennyire elnéző.
Ahogy Kassákkal szemben sem, erről a Kassák Múzeum kiállításán is értesülhetünk. De azóta eltelt közel száz esztendő, Kassák kultusza egyre csak erősödik, elismertsége kétségtelen, és ebben a három, február végéig nyitva látható kiállítás nyilvánvalóan még nagyon sokat fog lendíteni.
1991-ben rendezte meg a Magyar Nemzeti Galéria a Hatvanas évek - Új törekvések a magyar képzőművészetben című kiállítást (a kurátorok: Beke László, Dévényi István és Horváth György). Most pedig bő negyedszázaddal később ugyanabban az intézményben megnyílt a Keretek között (a kurátor: Petrányi Zsolt), mintegy ellenpólusaként a korábbi tárlatnak. Akkor a rendszerváltásnak a kultúrára gyakorolt hatásaként azt mutatták be, ami nem látszott, nem látszhatott, most pedig az ellenkezőjét, a hivatalos és támogatott művészetet. Akkor azok a művek voltak a kánonon kívül, most pedig ezek.
Egy muzeológiai folyóiratnak alapvetően nem faladata a kereskedelmi galériák programjaira felhívni a figyelmet, de megteszi önszorgalomból, hiszen egyszeri és megismételhetetlen tárlatok nyíltak és nyílnak mostanában, ettől kezdve pedig teljesen mindegy, ki vagy mi a fenntartó.
A kocogókból, gyerekkocsit toló anyukákból, fényképezőgéppel, útikönyvvel felszerelt turistákból lassan többen lépik át az egykori Kerepesi, majd Mező Imre, ma Fiumei úti sírkert kapuját, mint a sírokat látogató hozzátartozók. Ma már egyszerű földi halandó - ha nincs családi sírboltja - legfeljebb szórásos temetéssel nyugodhat a százados platánok és nemzeti nagyságaink társaságában. Kizárólag a Boross Péter vezette Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság dönt arról, hogy ki érdemes arra, hogy a Kerepesibe temessék. A temetőt pedig az annak titkárságaként is működő, 2013-ban létrehívott Nemzeti Örökség Intézete (Nöri) vette át 2016 májusában.
