Egyetlen idézettel össze lehet foglalni mindazt, ami a 20. század derekától kezdve a magyarországi műemlékeknek jutott: "A történelemnek ez a fejezete olyan erőteljes kultúraellenes beállítottságnak a tükre, amelyet csak rettenettel tudunk felidézni." Átépítések, széthordások, elbontások, átfestések, a díszítésektől, parkoktól, gazdasági háttértől, berendezéstől való megfosztások. A beszélgetés olyan műemléképületekről, kastélyokról, kolostorokról, zsinagógákról szól, szomorú vagy követendő példákról, amelyek (így vagy úgy) túlélték ugyan a világháborút és az azt követő évtizedeket, azonban eredeti funkciójukat mára teljesen elveszítették.

A magyar (és nem pusztán a magyar) muzeológia teli van olyan ajándékokkal, amelyekkel az útkor nehezen birkózik meg: felújításra szoruló épületekben sajátos gyűjteményekből fenntarthatlan intézményekkel küzd a fenntartó, miközben sem az ajándékozót, sem az ajándékozottat nem lehet ezért bántani. A Ráth György Múzeum helyzete közel száz éve kérdéses, most új funkciót kaphat.

Különleges kiállítást készítenek elő az itáliai romvárosban: a Pompejiből az utóbbi években elcsent, de visszajuttatott tárgyakat tervezik bemutatni, okulásul, hogy az ereklyevadász rendszerint nem boldog a zsákmánnyal. Mindezt levelek százai bizonyítják.

Modernizálni, néhol egyértelműsíteni kívánják a védettség, a műtárgyak határokon át való mozgatása és a restitúció kérdését a 2014. január 12-én és március 15-én életbe lépő új jogszabályok. Első ránézésre úgy tűnik, hogy a legmarkánsabb változások a hamisítványok, műtárgylopások megítélését, illetve a nem (állami) múzeumi, de közérdeklődésre számot tartó gyűjtemények meghatározását érintik.