(A Szépművészeti Múzeum 99. évében elhunyt egykori főigazgatójára emlékezünk ezzel a 2012-ben készült életútinterjúval.) Kapcsolata a Szépművészeti Múzeummal csaknem kilencven éve tart. Meghatározó élménye Szinyei Merse Pál Pacsirtájával való találkozása, amelyet akkor még itt állítottak ki, és attól a pillanattól kezdve tudatosan készült arra a pályára, amelynek minden pillanatát ebben az intézményben töltötte. Kapcsolata ma is élő a múzeummal, ahol gyakornokként, tudományos munkatársként, majd főigazgatóként végigkövette - és később irányította - a világháború és a rendszerváltás közötti évtizedeket a háborús nyomok eltakarításától a fővárosi közgyűjtemények átszervezésén át a múzeum külhoni bemutatkozásainak lebonyolításáig. Kutatási területe a régi magyar művészet, de számos tanulmányt publikált - a magyaron kívül négy másik nyelven is, fordítás nélkül - a múzeum külföldi kincseiről, a Magyarország területén alkotó külföldi művészekről. Ami pedig a nevéhez fűződő kiállításokat illeti, vallja, hogy politikai nyomás jellemzően nem, csak anyagi és technikai gondok nehezítették a munkáját. A lényeges dolgok pedig nem változnak: a múzeum állandóan kevesebb pénzből gazdálkodott, mint amennyire szüksége lett volna, a művek külföldre való utaztatása pedig mindig is "gyomorfájást" okozott, függetlenül attól, hogy korszerű körülmények között szállítják, vagy a karhoz láncolva viszik a vonaton - ahogyan ő tette egykor Rembrand két rajzával. )

A Kieselbach Galéria Batthyány Gyula-kiállítása tényleg sokkolta a látogatót, ehhez képest a győri tárlaton jobban szétterülnek a művek (hála a lényegesen nagyobb alapterületnek), a művészettörténetből kihagyott festőnek az 1849-ben kivégzett miniszterelnöktől Sopronkőhidáig tartó életrajza tanulságos társadalomtörténet, művészete pedig még így is fojtogató esztétikai élmény.

A tudományos-ismeretterjesztő csatornák kínálatának légyege ma két szóval jellemezhető: mítoszépítés és mítoszrombolás. György Péter legújabb, a korai Kádár-rendszer kultúrpolitikájának néhány fontos epizódját elemző kötete (A hatalom képzelete) mindkettőre vállalkozik, hiszen lesajnált vagy elfeledett epizódokat, szereplőket emel ki, másokról pedig feltárja, hogy semmi sem volt úgy, ahogyan látszott.

Manapság, amikor éppen újra kell definiálni a Műcsarnok helyzetét és feladatát, érdemes egy kicsit hátranézni, és foglalkozni az intézmény viharos múltjával. Ilyenkor válik világossá, hogy identitása mintha mindig egy kicsit problematikus lett volna, kiállítási programjában "mindenevő", a fenntartóval való kapcsolatában kiszolgáltatott, kiállítóhelyként funkciója nehezen megfogalmazható: leginkább a "nagy kiállítások" tere, ám ezt a feladatát mára egyértelműen átvették a nagyobb képtárak, elsősorban a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum. Ennél azonban a történet sokkal bonyolultabb - és ezt Kratochwill Miminél kevesen tudják jobban, hiszen az ő Műcsarnokban eltöltött csaknem négy évtizede alatt hét igazgató váltotta egymást, ugyanakkor az alaphelyzet többnyire változatlan volt: a minisztérium határozta meg a kiállítási programot, a művészettörténészek, kiállításrendezők pedig a legjobb tudásuk szerint megvalósították azt.