A MúzeumCafé 80. száma arról a szellemi gazdagságról szól, amelyet az Esterházy név jelent a magyar kultúrtörténetben.

Igazán közhely ma már, hogy a fotográfia története igen szegény lenne a magyar alkotók nélkül, és még az a kijelentés is megállja a helyét, hogy a magyar fotográfusnők nélkül. Besnyő Éva pályája és életműve egymagában szimbolizálja mindazt, amit a szociofotó, a fényképezés mint a női emancipáció egyik lehetősége és művészként a tudatformálás jelent.

Mit hagyott a jelenkorra a történelem és mit a múzeumtörténet, hogyan gyűjtjük, őrizzük és dolgozzuk fel művészek, adományozók, múzeumi elődök örökségét, tárgyi és szellemi hagyatékát?

Lássuk be, a fotó mára eléggé elveszítette tárgyjellegét, ezért a kutatása, kezelése, archiválása, reprodukálása, állagvédelme is új megvilágításba kerül. Mást jelent ma egy fotó minősége, felbontásról beszélünk, meg pixelekről, két kattintás és máris más a színe, fénye, míg a történeti fotó esetében az állapota, sőt, a megléte a lényeg, tónustól, színvilágtól függetlenül. Anyagtalanodás, ahogyan a Magyar Nemzeti Múzeum most elkészült kötetében, a Fényképtárgyban az előszó jegyzője, Fisli Éva hívja ezt a folyamatot.

Úgy tűnik, hogy Christo mégsem áprilisban csomagolja be a párizsi Diadalívet, ezzel pedig gyakorlatilag dől a Pompidou közeljövőre tervezett programja, de látnivaló így is lesz bőven a honfitársaink által e célból legszívesebben felkeresett nagyvárosokban.

Léteznek a fotótörténetben olyan portrék, amelyekkel ma már teljesen azonosítjuk a szereplőt, és minél távolabb haladunk az időben, ez annál inkább érvényes, hiszen egyre kevesebben vannak, akiknek személyes emlékei is vannak az alanyokról. Keleti Évának is vannak ilyen fényképei: Tímár József Az ügynök halálában, megrogyva, két mázsás bőrönddel, az ablakban ülő Ruttkay Éva és Latinovits Zoltán, a nyitott kocsiajtóban cigarettára gyújtó Gobbi Hilda… Hosszan böngészős életmű-kiállítás nyílt a Műcsarnokban, amely ezúttal nemcsak gazdag fotóanyagot sorakoztat fel, de egy kortárs tárlatnál többet mutat magáról a művészről is.

Két művészeti ág biztosan szegényebb lenne a magyarok nélkül, hiszen a műfaj megteremtését és a fejlődés irányvonalát már az alapoknál meghatározták: a (hollywoodi) film és a fotóművészet. Az amerikai filmipar magyar alapítóiról egy komolyabb kiállítás még várat magára, a nemzetközi fotóművészet néhány csodája, Franciaországban élt és élő alkotók munkái most megtekinthetők a BTM Vármúzeumában.

Városi múzeumok, a városok mint múzeumok - ez a központi témája a MúzeumCafé 73. számának.

A BAHART (Balatoni Hajózási Zrt.) a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum rendelkezésére bocsájtotta kilenc doboznyi archívumát, a múzeum ezt restaurálta és digitalizálta, most pedig kutathatóvá tette bárki számára. A fotókon jórészt a két világháború közötti évek kikötőépítési, part karbantartási és kármentési munkálatai láthatók.

A fekete zsák története annak idején megjárta a sajtót, most pedig önálló teret kapott a Magyar Nemzeti Galéria minden múlt a múltam kiállításán. A MúzeumCafé 2015-ben interjút készített a Fortepan-alapító Tamási Miklóssal, az ehhez készült portré pedig egy IX. kerületi lomtalanításon készült. Hamarosan kiderült, hogy az alany kezében lévő fekete zsák igazi kincseket rejtett, egy máig ismeretlen tehetséges amatőr fotós képsorozatait.