Április 14-től a Szépművészeti Múzeumban nyíló Csontváry 170 című kiállításon főként a Magyar Nemzeti Galéria és a pécsi Csontváry Múzeum gyűjteményében őrzött művek lesznek láthatók, ősztől pedig a tárlat Pécsre utazik. Ennek alkalmából idézzük fel Romváry Ferenccel, a Janus Pannonius Múzeum egykori művészettörténészével felvett beszélgetésünket, az interjúnak azt a részletét, amelyben a képek Pécsre kerülésének kalandos részleteit meséli el.

Ha valaki régi múzeumi emberekkel beszélget, akkor előbb-utóbb elhangzik Villangó István neve. Nem véletlen, hiszen a mára jogutód nélkül megszűnt, valaha a múzeumi világ számos területén irányítói szereppel bíró Központi Múzeumi Igazgatóságnál vezetett irodát, majd a Művelődési Minisztérium közgyűjteményi osztályán dolgozott több beosztásban, miközben tíz miniszter és tíz miniszterhelyettes váltotta egymást fölötte. A beszélgetés során csak a töredékét tudtuk érinteni annak, amit a korszakról, annak múzeumirányítási elveiről és történeteiről tud, és szerencsére nem is titkol el.

Hol van a méltó helye Csontváry Kosztka Tivadarnak a művészettörténetben és hol a kiállítóterekben? Feldolgozott-e az életmű, láthatók-e az alkotások? Ezektől a kérdésektől hangos manapság a művészeti közbeszéd a fővárosi kiállítás apropóján. Magától értetődő tehát Csontváryról azzal az emberrel beszélgetni, aki kiemelten fontos szerepet játszott abban, hogy a művek állandó otthont kaptak Pécsen, miközben részt vett a pécsi Múzeumutca létrejöttében, a Modern Magyar Képtár anyagának gazdagításában magángyűjtemények és művészhagyatékok befogadásával. Romváry Ferenc elismeri, hogy nem lett volna esélye mindezeket véghezvinni olyan emberek nélkül, akik kellő politikai hátszéllel és hatalommal, egyszersmind kulturális igénnyel, a művészetekre való fogékonysággal rendelkeztek a helyi országgyűlési képviselő Aczél Györgytől az igazi mentor Takács Gyula tanácselnök-helyettesen át az ország egyik legprogresszívebb megyei múzeumát vezető Hárs Éváig. Ma már történelem, de a hatvanas években még a jelenidőhöz tartozott, amikor egy olyan Zsolnay igazgatta a múzeumi tárlókban a tárgyakat, aki még megélte a dinasztia fénykorát, amikor Martyn Ferenc a bányászokból képzett szocreál festőkkel hadakozott, amikor a művészeti gimnazista Pinczehelyiék akasztgatták a képeket a képtár első állandó kiállításán, amikor Németh Lajos először vehette szemügyre a raktárak mélyéről előszedett Csontvárykat, és amikor huszonnyolc pesti vonatút és tizenegy szerződésvariáció után egyezett meg a pécsi múzeum Gerlóczy Gedeonnal a műtárgyak elhelyezéséről.

"Ki emlékszik még a különös, szertelen, utóbb elmegyógyintézetbe került Csontváry képeire? Sötét, tragikusan mozgalmas, kicsapongó fantáziával átélt figurái ma már inkább csak emlékek s könyvlapokon őrzik a mester nevét. Műveiről, hét-nyolc méter méter magas, amfiteátrális falakra való képeiről eddig csak azt tudtuk, hogy a sok éve elhunyt művész családjának megbízásából Gerlóczy Gedeon építész őrzi őket. Most azt olvassuk, hogy egy autógarázsban vannak elhelyezve s rövidesen újra napvilágra kerülnek. Petrovics Elek az, aki e hír  szerint múzeális elhelyezésükre gondol. De hogyan? E lángész vagy őrült zseniális és beteg elgondolásai taln európai szenzációt fognak kelteni. Egyelőre nincs elég nagy fal, méret, síkság a számukra."

A Műgyűjtő, 1929/1. szám

Illusztráció: 1969, MNG (akkor a Kúria épületében), Fortepan, orig: Lencse Zoltán
 

A készülő kiállítás kapcsán elővettük az egyik, öt évvel ezelőtti lapszámunkat. Az alábbi kérdést tettük fel: Hol és hogyan lehetne méltó módon bemutatni Magyarországon Csontváry Kosztka Tivadar egyedülálló életművét? Aki válaszolt: Kieselbach Tamás, Sárkány József, Gulyás Gábor (!) és Szücs György.

Nehéz úgy megrendezni egy komolyabb képzőművészeti kiállítást, hogy a szakma lényegében kimarad belőle, a teljes kommunikációt a politika végzi, így bizony sok a tárgyi tévedés, és ugyan van jó néhány adóssága az utókornak Csontváryval kapcsolatban, de egy ilyen esemény ezen biztosan nem segít.