Egy muzeológiai folyóiratnak alapvetően nem faladata a kereskedelmi galériák programjaira felhívni a figyelmet, de megteszi önszorgalomból, hiszen egyszeri és megismételhetetlen tárlatok nyíltak és nyílnak mostanában, ettől kezdve pedig teljesen mindegy, ki vagy mi a fenntartó.

(A Szépművészeti Múzeum 99. évében elhunyt egykori főigazgatójára emlékezünk ezzel a 2012-ben készült életútinterjúval.) Kapcsolata a Szépművészeti Múzeummal csaknem kilencven éve tart. Meghatározó élménye Szinyei Merse Pál Pacsirtájával való találkozása, amelyet akkor még itt állítottak ki, és attól a pillanattól kezdve tudatosan készült arra a pályára, amelynek minden pillanatát ebben az intézményben töltötte. Kapcsolata ma is élő a múzeummal, ahol gyakornokként, tudományos munkatársként, majd főigazgatóként végigkövette - és később irányította - a világháború és a rendszerváltás közötti évtizedeket a háborús nyomok eltakarításától a fővárosi közgyűjtemények átszervezésén át a múzeum külhoni bemutatkozásainak lebonyolításáig. Kutatási területe a régi magyar művészet, de számos tanulmányt publikált - a magyaron kívül négy másik nyelven is, fordítás nélkül - a múzeum külföldi kincseiről, a Magyarország területén alkotó külföldi művészekről. Ami pedig a nevéhez fűződő kiállításokat illeti, vallja, hogy politikai nyomás jellemzően nem, csak anyagi és technikai gondok nehezítették a munkáját. A lényeges dolgok pedig nem változnak: a múzeum állandóan kevesebb pénzből gazdálkodott, mint amennyire szüksége lett volna, a művek külföldre való utaztatása pedig mindig is "gyomorfájást" okozott, függetlenül attól, hogy korszerű körülmények között szállítják, vagy a karhoz láncolva viszik a vonaton - ahogyan ő tette egykor Rembrand két rajzával. )

Ha valaki régi múzeumi emberekkel beszélget, akkor előbb-utóbb elhangzik Villangó István neve. Nem véletlen, hiszen a mára jogutód nélkül megszűnt, valaha a múzeumi világ számos területén irányítói szereppel bíró Központi Múzeumi Igazgatóságnál vezetett irodát, majd a Művelődési Minisztérium közgyűjteményi osztályán dolgozott több beosztásban, miközben tíz miniszter és tíz miniszterhelyettes váltotta egymást fölötte. A beszélgetés során csak a töredékét tudtuk érinteni annak, amit a korszakról, annak múzeumirányítási elveiről és történeteiről tud, és szerencsére nem is titkol el.

Egyetlen idézettel össze lehet foglalni mindazt, ami a 20. század derekától kezdve a magyarországi műemlékeknek jutott: "A történelemnek ez a fejezete olyan erőteljes kultúraellenes beállítottságnak a tükre, amelyet csak rettenettel tudunk felidézni." Átépítések, széthordások, elbontások, átfestések, a díszítésektől, parkoktól, gazdasági háttértől, berendezéstől való megfosztások. A beszélgetés olyan műemléképületekről, kastélyokról, kolostorokról, zsinagógákról szól, szomorú vagy követendő példákról, amelyek (így vagy úgy) túlélték ugyan a világháborút és az azt követő évtizedeket, azonban eredeti funkciójukat mára teljesen elveszítették.

Maria Altmann forradalma annak idején precedenst teremtett, hiszen az általa visszakövetelt és vissza is kapott Klimt-művek kálváriája mérföldköve volt a restitúciós pereknek. A sztorit megfilmesítették, a Woman in Gold - Hellen Mirren főszereplésével - februárban debütált a Berlini filmfesztiválon, de a közönség csak alig két hete láthatja, Amerikában.

Hogy kerülhetett az Elgin-márványok egyike az Ermitázs kiállítására? - ez most a nemzetközi művészeti színtér egyik legfontosabb kérdése, miután a görög miniszterelnök közleményben fejezte ki tiltakozását a műtárgy kölcsönzése hallatán.

Mravik László: Úgy vélem, ez a pénz kevés ahhoz, hogy a problémák megoldódjanak, ahhoz viszont sok, hogy nagyon szigorúan átgondolt koncepció nélkül költsük el. Az kétségtelen, hogy a bajok nagyon nagyok.

A nácik megbízásából összeszedett és a közelmúltban előkerült Gurlitt-gyűjtemény "tulajdonosa", a pár napja elhunyt Cornelius Gurlitt végrendeletében a berni Kunstmuseumra hagyta tekintélyes mennyiségű és minőségű műtárgyát. A múzeum egyelőre nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. De tényleg: most akkor ez egy gyűjtemény, vagy szimplán "szajré". És persze: kié tulajdonképpen?

Lapunk legújabb számának (MúzeumCafé 40. 2014. április-május) címlapján egy csaknem ismeretlen sorozat egy darabja szerepel: az auschwitzi haláltáborban a cseh zsidó származású Dinah Gottliebova készített akvarell portrékat a tábor roma foglyairól, Josef Mengele megbízásából. A portfolióból ma mindössze hét lap ismert.

A The Art Newspaper beszámolója szerint a londoni múzeum visszaszolgáltatta John Constable brightoni kikötői jelenetét Hatvany Ferenc leszármazottainak, a kép 1908-tól 1944-ig volt a család tulajdonában.