Hogy van az, hogy az orosz avantgárd hihetetlenül izgalmas műveket köszönhet női alkotóknak és hol voltak ekkor a nők a magyar képzőművészeti életben? Elcsodálkoztunk és elgondolkodtunk az MNG kiállításán, földbegyökerezett lábbal a harmincat is alig megélt Olga Rozanova nővéréről készült kubista portréja előtt.

Már csak órákig lehet megtekinteni kiállításunkat a Capa Központban, hiszen ma este zár, és ugyan zajlanak vidéki turnénk előkészületei, de ez a válogatás ebben a formában most látható utoljára. Az egy nappal előrehozott finisszázson, vasárnap délután György Péter osztotta meg gondolatait a jelenlévőkkel.

Szerencsére évente néhányszor megadatik a magyar muzeológusoknak is, hogy a művészettörténet legismertebb főművei közül egyet-kettőt a kezükbe vegyenek (idén egyébként erre különösen sokszor sor kerül majd). Amikor a biztonsági láda számtalan arasznyi csavarral rögzített teteje lekerül és az újabb és újabb szivacsrétegek mögül előbukkan a finom papírba becsomagolt műremek, még a legtöbbet próbált kurátor és restaurátor hangja is elcsuklik. Így volt most is, az MNG orosz avantgárd kiállítására készülve, amikor Malevics Svájcból érkezett alkotását emelték ki a ládából, a Bázelből és Jekatyerinburgból érkezett kísérők jelenlétében. A hirtelen támadt nagy csendben egyetlen mondat hangzott el: "hogy van az áhítat oroszul"?

Egy korábban megjelent írásunkkal emlékezünk a napokban elhunyt Szilágyi János Györgyre (1918-2016) és "otthonára", a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményére, amelynek 1941-től, majd 1947-től volt munkatársa és vezetője.

A Petőfi Irodalmi Múzeum helyzeti előnyben van sok más múzeummal szemben, mert természetes gyűjtőhelye egy tárgycsoportnak, az irodalmi relikviáknak, a többi (leginkább vidéki) múzeum sem okoz komoly kihívást, ha szerzeményezésről van szó, a piac is lényegesen szűkebb, mint a festmények vagy iparművészeti tárgyak esetében. Az intézmény nyugodtan hátra is dőlhetne, de esze ágában sincs. A legutóbb nyílt kiállításuk pedig egy "legújabb szerzemények" típusú tárlatnak álcázott önreflexió, egyszersmind igazolása annak, hogy a gyűjtemény gyarapítása csak a munka kezdetét jelenti.

Hol van a méltó helye Csontváry Kosztka Tivadarnak a művészettörténetben és hol a kiállítóterekben? Feldolgozott-e az életmű, láthatók-e az alkotások? Ezektől a kérdésektől hangos manapság a művészeti közbeszéd a fővárosi kiállítás apropóján. Magától értetődő tehát Csontváryról azzal az emberrel beszélgetni, aki kiemelten fontos szerepet játszott abban, hogy a művek állandó otthont kaptak Pécsen, miközben részt vett a pécsi Múzeumutca létrejöttében, a Modern Magyar Képtár anyagának gazdagításában magángyűjtemények és művészhagyatékok befogadásával. Romváry Ferenc elismeri, hogy nem lett volna esélye mindezeket véghezvinni olyan emberek nélkül, akik kellő politikai hátszéllel és hatalommal, egyszersmind kulturális igénnyel, a művészetekre való fogékonysággal rendelkeztek a helyi országgyűlési képviselő Aczél Györgytől az igazi mentor Takács Gyula tanácselnök-helyettesen át az ország egyik legprogresszívebb megyei múzeumát vezető Hárs Éváig. Ma már történelem, de a hatvanas években még a jelenidőhöz tartozott, amikor egy olyan Zsolnay igazgatta a múzeumi tárlókban a tárgyakat, aki még megélte a dinasztia fénykorát, amikor Martyn Ferenc a bányászokból képzett szocreál festőkkel hadakozott, amikor a művészeti gimnazista Pinczehelyiék akasztgatták a képeket a képtár első állandó kiállításán, amikor Németh Lajos először vehette szemügyre a raktárak mélyéről előszedett Csontvárykat, és amikor huszonnyolc pesti vonatút és tizenegy szerződésvariáció után egyezett meg a pécsi múzeum Gerlóczy Gedeonnal a műtárgyak elhelyezéséről.