Nagyjából huszonöt éve értesült a hazai közvélemény a ma Seuso-kincsnek nevezett leletegyüttes amerikai felbukkanásáról, a régész szakma korábban, náluk előbb csak a bűnüldözők, bár akkor még csak illegális kincskeresők utáni nyomázásról volt szó - filmbe illő történet az egész. Ma múzeumszakmai ügy, klasszika-archeológiai és művészettörténeti kutatások tárgya, kurátori feladat, és bárki számára megtekinthető.
2014 áprilisában jelent meg Ráday Eszter beszélgetése Szilágyi János Györggyel az Élet és Irodalomban abból az alkalomból, hogy Budapestre érkezett a Seuso-kincs első hét darabja. A magyar klasszika-archeológia óriása már nem érhette meg a többi műtárgy hazaérkezését, az interjúban felvetett kérdések némelyikére talán ma már könnyebben lehet választ adni az összes ismert kincs birtokában. Lényegében ezt a beszélgetés folytattuk Török László akadémikussal, a Seuso Munkabizottság vezetőjével.
Sümegh József és a - vélhetően általa megtalált - Seuso-kincsek óta tudjuk, hogy ügyeskedni egy lelettel nem feltétlenül életbiztosítás: az életveszélyen felül mert úgyis más keres rajta jobban, a dicsőségből pedig végképp nem jut semmi.
A Parlamentben több mint három hónapig minden érdeklődő belépődíj nélkül, szabadon megtekinthette a Seuso-kincs március végén Magyarországra került darabjait: hét páratlan késő római ezüstedényt és az elrejtésükre használt rézüstöt. Ez a három hónapos időszak a közelmúltban lezárult, ezért a lelet sorsát figyelemmel kísérők joggal érdeklődnek, miért tűntek el a tárgyak átmenetileg a nagyközönség elől, mikor és hol lesznek ismét láthatók, mi történik velük a parlamenti kiállítás lebontása után?
